Tököt veszek a piacon. Sokáig válogatok, jó nagyot szeretnék kicsemegézni, ha lehet, szabályos legyen, amiből olyan rémisztő vagy vicces figurát fabrikálok az unokáimmal, amilyet ők szeretnének.
Gyakran meglódul a fantáziájuk, miért éppen ilyenkor fognám vissza őket? A rég beígért pecával sajnos várnunk kell jövő tavaszig, nyárelőig. Elmúltak a legszebb őszi napok, szomorú eső locsog odakint, mindenről csöpög, csurog a víz, kinek lenne kedve nyirkos lombok alatt, bokrok közt csatangolni? Ezekre gondolok, ahogy bezöttyentem a jókora tököt a kocsi csomagtartójába.
Ilyenkor, halottak napja, mindenszentek környékén felkerekednek az apukák, nagyapák, megfenik a kést (a tompa kés veszélyesebb, mint az éles), és kezdődik az alkotás. Nem, nem ünneplünk halloweent, azt meghagyjuk az amerikaiaknak meg az angolszászoknak. Mi töklámpást faragunk. Azt csináltuk a fiam gyermekkorában meg az én gyermekkoromban is, általában egy időben a kukoricatöréssel. Bár maga a szokás nem magyar vagy Kárpát-medencei eredetű, de ilyen alapon ne szeressük a karácsonyfát sem? Mindenki olyanná formálja, alakítja népe szokásait, olyan patinát rak rá, amilyet jónak lát. Mi befogadók vagyunk ezen a téren is, bármit hazudozzanak össze rólunk.
A befogadásra gondolva szinte átmenet nélkül elkezdem ragozni az édesanya után következő legszebb szavakat. Haza, hazaszeretet, honszerelem, honderű, otthon, fészek, hajlék. Logikus, hogy Arany János egyik legszebb képe sorjázik elő: „Majd a földre hintik a zizegő szalmát / s átveszi egy tücsök csendes birodalmát.”
Mennyi szépség és melegség van ebben az egyszerű, bukolikus képben! Mennyi otthonosság a Családi körben! Istenem, de jó magyarnak lenni! Még ha rugdosnak, gyaláznak is bennünket a rátarti, isten tudja, mire oly büszke népek.
Aztán elkomorulok, mert beúszik a képbe egy zavaró hír; ebben a megzakkant világban éppen most kerülne el valami szörnyűség? Olvasom, hogy az ukrán gyerekeknek az iskolában a drónkezelés alapjait akarják tanítani. Sok iskola már megkapta a maga röppentyűjét (mennyivel szelídebb ez a kifejezés), hogy gyakorolhassa a honvédelmet. Vagy a támadást? Már nevet is adtak a drónvezérlés tartalmú tantárgynak, amely kötelező a 10–11. osztálynak: Ukrajna védelme. A régi neve ez volt: A haza védelme – olvasom. Nocsak! Szégyellnék a derék ukránok a hazájukat? Vagy annyira nem magától értetődő, hogy Ukrajna az ukrán gyerekek hazája?
A sárkányfogat elvetették, majd az államcsínyek, a majdanok, a testvérszeretet hiánya, a felfokozott gyűlölet logikusan vezetett el a donbaszi oroszok (akik az ukrán állam részét alkották, más kérdés, hogy az orosz terjeszkedésnek köszönhetően, vagy túl nagy volt az ukránok étvágya a Szovjetunió felszeletelésekor) üldözéséhez. Nyilván van összefüggés a tisztázatlan múlt és a testvérháború őrületig fokozása és a gyerekeknek előírt „taktikai gondolkodás és a térértés alapjai” nevű szörnyszülött tananyagok között.
Ezeknek a gyerekeknek inkább vissza kéne szeretniük a hazájukat, ha már a vezetőjük véres háborút folytat érte, és nem hajlandó lemondani arról sem, ami nem ukrán. Lehet, hogy némi toleranciára is fogékonyak lennének, ha a tanító bácsi szóba hozná nekik, hogy országukban magyarok, oroszok, ruszinok, lengyelek, belaruszok, bolgárok, gagauzok, zsidók, moldávok, örmények és más nyelvű népek is élnek.
Tévedés ne essék, az oroszok ugyanezt művelik, a propagandamunka és az átnevelés ott is az iskolapadban kezdődik. Putyin országában ezt a tantárgyat úgy hívják: A biztonság és a haza védelmének alapjai. Az orosz oktatási minisztérium szerint a cél az, hogy „a katonai ruha esztétikájának, a katonai rituáléknak és a harci hagyományoknak a megértését és elfogadását” erősítsék.
De ebbe nekünk kevés beleszólásunk van. Legfeljebb annyit tehetünk, hogy a teraszon, tökfaragás közben mesélünk arról, hogy mi, magyarok, ezeréves történelmünk alatt gyakran voltunk kénytelenek háborúzni, de soha nem neveltek bennünket gyűlöletre, mások utálatára. A hazaszeretetet Zrínyitől, Petőfitől tanultuk, és sosem akartunk gyarmatosítani más népeket. Bár az együttélés sosem egyszerű, akkor lássunk drónt, ha meseszép tájakat filmeznek róla. Aztán a nebulók talán hamarosan azt is megértik, mire gondolt Radnóti, amikor ezt írta: „míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja”.
Megjelent a MAGYAR7 44. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
