Tragédia tragédia hátán. Karlovy Varyban a fesztivál félidejéig vetített filmek zöme sötét színekben láttatja a világot. Felemelő, legalább egy kevéske jót ígérő művel ritkán találkozik a néző.
Egyelőre nem is reménykedhetünk, nem hihetjük, hogy szebb lesz a holnap, és hirtelen minden megváltozik körülöttünk, üzenik az alkotók. Pedig minden rajtunk múlik, akik országhatárokat szögesdróttal, lelki territóriumokat láthatatlan vonalakkal jelölünk ki.
Egy középkori szerb legenda ihlette meg a negyvennégy éves Sztefan Arszenijevics belgrádi rendezőt két afrikai menekült szívszorongató történetének megfilmesítésében. Természetesen mindketten a jobb élet reményében, szörnyű utat megtéve jutottak el a szerbiai menekülttáborba. A férfi előtt már tisztulóban a jövőkép. A helyi futballklub elnöke beveszi a csapatba, menekültstátuszát egy éven belül megkapja. Feltéve, ha nem követ el törvényellenes cselekedetet. Felesége, szintén a tábor lakója, profi színésznő volt Ghánában. Sorstársai ügyes-bajos dolgait intézi szívvel-lélekkel. Egészen addig, míg meg nem ismerkedik két szíriai menekülttel, akik napokon belül tovább akarnak állni. Sztrahinya, a már szerb névvel focizó, alkalmanként embercsempészekkel szövetkező, egyébként mély érzelmű, párjához őszinte érzelmekkel ragaszkodó fiatalember akkor marad magára, amikor a nő megszökik a két szíriaival. Tudja, mit kockáztat, mégis elindul utána.
Négyszáz euróért átszöktetik a határon, több kilométeres gyaloglás után száll vonatra, de még mielőtt bajba keveredne, le is száll róla, és egy dél-magyarországi menekülttáborban megtalálja a párját. A happy end mégis elmarad. Sztrahinya Banovics (ez a film címe) pontosan tudja, mi vár rá, ha visszafordul az úton, és elölről kezdi küzdelmét a talpon maradásáért, mégis bátran vállalja tette következményeit. Megrázóan hiteles, humánus történet, amit Arszenijevics nyújt a nézőnek. Ibrahim Koma érzelmekben gazdag alakítása valóságos világítótornya a filmnek.
Kongói bevándorlóként érkezett Frankfurtba A herceg című német film hőse, Joseph, aki gyémántokkal kereskedik félhivatalos módon. Ahogy mondja: majd ha megszedi magát, gyémántbányát nyit elhagyott hazájában. Hivatalos irataival még mindig nincs minden rendben, zavaros ügyletei miatt időnként rács mögé is kerül pár napra, aztán ilyen-olyan összeg fejében ki is engedik, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Egy rendőrsági razzia során, meglehetősen bizarr helyzetben ismerkedik meg Monikával, a híres frankfurti galéria kurátorával, aki a Kunsthalle igazgatói posztjára vágyik. Ők ketten sem gondolkodásban, sem kultúrájukban nem hasonlítanak egymásra. Egy középkorú, értelmiségi nő és egy nála fiatalabb, a társadalom sötétebb bugyraiban is jól közlekedő férfi. Nem egy szokványos szerelmi történet hősei, inkább egy pátosz nélküli melodrámáé, amelyben hol elveszítik, hol elhagyják, hol felkutatják egymást, miközben mindketten tisztán látják: az értelem és az érzelem két irányban fut az életükben. Ursula Strauss, a művészettörténész és Passi Balende, a fekete herceg szerepében mindenesetre hitelesítik a filmet, amelynek rendezője a harmincnyolc éves Lisa Bierwirth remek feszültségtartó erővel és pontos ritmusérzékkel tartja kezében a történetet.
A versenyfilmek szekciójában jeleskedik Philip Barantini angol filmje, a Forráspont is. Egy jól menő étterem kulisszái mögé enged betekintést a rendező, erős színekkel ábrázolva a személyzet, a szakácsok, a felszolgálók, a pultosok emberi vonásait is. Nincsenek komikus helyzetek, megmosolyogni való szituációk a filmben. Itt minden vérre megy, sokszor szó szerint. Hol a vendégek körében, hol a pult mögött, de még a hátsó traktusban is. Itt mindenki meg akar felelni, az elvárások pedig magasak. Az őrületes hajtásban hol lélekben, hol idegileg, hol fizikailag omlik össze valaki. Kegyetlen összeszólalkozások helyszíne a konyha, olykor pattanásig feszült a helyzet, nem ritkán pedig lángra is lobban a szikra, s olyankor az öklök is összecsapnak. Hibát követ el a hosztesz, kekeckednek a higiénikusok, az ellenőrök, és teljesen váratlanul még egy híres ételkritikus is betér az étterembe. A stressz mindenkit bedarál. Van sírás, ordítozás, letolás, felmondás, összeomlás. És sötét vég, gasztronómiai pályáról álmodóknak vélhetően nagy kiábrándulás.
A cseh Michaela Pavlátová My sunny Mad című nyolcvanperces rajzfilmje kakukktojás a fesztivál fészkében. Ráadásul lesújtó aktualitása is van. A kabuli események tükrében egészen megrázóan hat az alkotás. Pedig több mint tíz évvel ezelőtt született a regény, Petra
Procházková könyve, amelyből Ivan Arszenyev írt kiváló forgatókönyvet. Öt perc után a néző el is felejti, hogy animációs film kockái peregnek a szeme előtt. A rajzolt figurák olyannyira elevenek, hogy pillanatok alatt emberivé válnak. Helena elhagyja Prágát, szeretett szülővárosát, és Kabulban köt házasságot szerelmével, egyetemi csoporttársával, a közgazdászmérnök Nazirral. Herra néven kezd új életet egy számára addig ismeretlen, egzotikus környezetben. A megálmodott jövő felé azonban egyre göröngyösebb az útja. Sok mindent nem ért maga körül, és őt sem mindenki érti a népes családban. Bizonyos helyzetekben el is ítélik, férjétől még pofont is kap, mert idegen férfi mellett ült egy kocsiban. Európai nőként nem könnyű gyökeret eresztenie új hazájában, mégsem futamodik meg. Pedig a gyermekvállalás is várat magára. A sors kiszámíthatatlanságának köszönhetően azonban hozzájuk kerül egy magára hagyott, fura küllemű kisfiú, aki a hegyekből jött le a városba. Mad be is aranyozná a házaspár életét, ha a helyzet megengedné. De a történetbe a maga módján a kisfiú is beleszól.
„Nyolc évig készült a film – jelezte Pavlátová a vetítés előtt. – Júniusban a zsűri különdíját nyerte el Annecyben, de még akkor sem sejtettük, hogy másfél hónappal később már a tálibok kezében lesz az ország. Mi még a Covidtól rettegtünk, amikor ők már a háborús veszélytől, ami azóta be is következett. Az élet, íme, ilyen drámai módon találkozott a művészettel.”
Cannes idei mustráján nagydíjat kapott a finn Juho Kousmanen egyszerre szellemes és melankolikus momentumokkal teli alkotása, A hatos számú kupé, amely ugyan romantikus vígjátéknak mondja magát, annál mégis sokkal mélyebben szántja fel a néző lelkét. A Moszkvából Murmanszk felé tartó gyorsvonaton egy kupéba kerül az orosz metropoliszban tanuló finn egyetemista lány és a faragatlan stílusú, vodkabarát ifjú bányász. A lány szerelemmel szeretett orosz barátnője nélkül vágott neki az útnak, hogy még mielőtt diplomát szerezne, lássa az 1997-ben felfedezett, híres murmanszki sziklarajzokat. A sokáig morózusnak tűnő bányász durva modorával előbb taszítja a lányt, hosszú és kalandos útjuk során azonban egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Nem egy hollywoodi love storyt kap a néző, hanem egy megejtő (majdnem szerelmi) történetet, amelyből még minden, akár egy eget-földet megrázó, izgalmas kapcsolat is lehet. Ahogy Murmanszkban, a tenger partján a hóval befedett hajóroncson egymás mellett ülve néznek a jeges távolba, még a Titanic szerelmes párja is eszünkbe jut egy pillanatra, de mondom, nincs Hollywood, nincs ölelkezés, csak két ember mélységes egymásra zizzenése. Aztán, hogy mi lesz belőle, csak a Mindenható tudja. Seidi Haarla és Jurij Boriszov mindenesetre elhitetik velünk, hogy még nincs veszve semmi, és egy sziklára még az ő rajzuk is felkerülhet.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
