A film, ami annyira jó, hogy csak egyszer lehet megnézni Vrabec Mária2025. 10. 03., p – 22:01
2015. július 22- én egy nyitrai férfi az autóban felejtette kétéves kislányát és a gyermek a felforrósodott gépkocsiban meghalt.
Egy évvel a tragédia után az apa is elhunyt – szó szerint megszakadt a szíve a bánattól. Ezt a történetet dolgozza fel minden hatásvadász elemet mellőzve finom érzékenységgel Tereza Nvotová filmje, az Apa, amelyet most vetítenek a hazai mozikban.
A film nagy erénye, hogy nem csak a tragédiára összpontosít. Sokkal inkább arra próbál rávilágítani, mi vezethetett odáig, hogy az apa megfeledkezett az autóban ülő kislányáról és utána hogyan próbáltak a szülők túlélni, továbblépni, elviselni a környezetük ítélkezését.
Az első képsorok még dinamikusak. Az apa a reggeli futásból hazaérve, tusol, keresi a megfelelő nyakkendőt, nyaralásról és egy komód megvételéről egyeztet a feleségével – mindezt futtában, mert sietni kell, az anyagi gondokkal küzdő lapkiadójába ugyanis aznap érkezik egy válságmenedzser. Közben kiderül, hogy a kislányt nem tudja aznap elvinni az óvodába az édesanyja, de az apa felajánlkozik, úgyis megvette már az új gyerekülést, aminek a biztonsági övét a gyerek nem tudja kicsatolni.
Szokásos hektikus reggel, sok kisgyermekes családban indul így a nap. A folytatás azonban a nézőt is megzavarja, mert a következő kép az, hogy az apa kiteszi az óvodában a gyermeket és még búcsút is int neki. Ő ugyanis így emlékszik, és csak akkor tudatosítja, hogy a régi gyerekülést látta az autóban üresen, amikor délután a felesége felhívja, hogy az óvodából keresték, miért hiányzik a gyermek.
Ami ezután következik az tébolyult fájdalomnak, marcangoló önvádnak és keserves gyásznak olyan egyvelege, hogy a moziban szem nem marad szárazon.
Pedig nincsenek nagyjelenetek, drámaian fokozódó zene, csak hosszú snittekben lassan, csendesen áradó érzelmek, amelyek beszippantják és arra kényszerítik, a nézőt, hogy ő is átélje a történteket.
A főszereplőt alakító Milan Ondrík, aki az utóbbi időben számtalan filmben bizonyította, milyen remek színész, azt mondta egy interjúban, hogy amikor elolvasta a forgatókönyvet, rögtön tudta, hogy ehhez a szerephez nem lesz elég a mesterségbeli tudás, ezt meg kell szenvednie. Olyan hitelesen és őszintén szenvedte meg, hogy minden szavát és minden csepp könnyét elhisszük.
A feleséget Dominika Morávková alakítja, ő összeszorított szájjal, némán és duplán szenved, hiszen a férjének is meg kellene bocsátania a szinte megbocsáthatatlant. Mindkettejüknek pedig meg kell küzdeniük a gyalázkodó kommentekkel, a durva beszólásokkal, a tolakodó és érzéketlen bulvársajtóval.
A film egyik legelgondolkodtatóbb jelenete az, amikor a gyermekét épp elvesztett apától azt kérdezi a tévériporter, gyilkosnak érzi-e magát.
Sok szenzációhajhász kollégának tenném kötelezővé a megtekintését, mert kívülről nézve talán ők is látnák, hol a határ.
A történetben akkor lélegeznek fel egy kicsit a főszereplők, amikor kiderül, hogy az autóban felejtett gyermek jelensége nem azt jelenti, hogy valaki rossz szülő, nem figyel a gyermekére, hanem tünet. Elég, ha a felborul a megszokott rend, valami eltereli az ember figyelmét és automata üzemmódba kapcsol, rutinszerűen végzi a dolgát, megfeledkezve akár a saját gyerekéről is.
A filmben – és a valóságban is – ez történt, az apa nem szokta óvodába vinni a kislányát és az új gyerekülés mellett a régi üres látványa is megtévesztette. Mindez a letöltendő börtönbüntetéstől igen, a bűntudattól nem menti meg a főszereplőt. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy újra egymásra találnak a feleségével, talán még következő gyereket is szeretnének, de nincs happyend, az apa egy reggeli futás közben szívinfarktusban meghal.
A filmet Oscar -díjra jelöli Szlovákia, és talán először eséllyel is, mert világszerte érthető, átérezhető történetet mesél el. Annyira jól, hogy másodszor senki nem akarná megnézni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
