Évközi 17. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 6,1–15)
Amikor csodákra várunk, mert szükséget szenvedünk, általában nagyon konkrét elképzeléseink vannak. Pontosan tudjuk, minek kellene megtörténnie ahhoz, hogy jobbra forduljon a sorunk. Gyógyulásért imádkozunk a betegségben, segítségért anyagi szükség idején, kapcsolataink válságakor belátásért. Pedig sokan mondják, hogy csodákra várni valójában Isten elleni lázadás. Mintha nem akarnánk elfogadni az akaratát. Alkudozunk vele, hátha jobb belátásra bírhatjuk Istent, és akkor majd csodát tesz: megváltoztatja a világ folyását. Én hiszem, hogy vannak ilyen alkuk.
Élő Istenben hiszek, aki nemhogy kapcsolatba lép velem, hanem ő maga a kapcsolat. A csoda ebben a kapcsolatban – furcsa ezt így leírni – magától értetődő.
A csodálatos kenyérszaporítás története a csodának arról az oldaláról tanít, amely segíthet nekünk abban, hogy túllépjünk a csodákkal kapcsolatos emberi, éppen ezért legtöbbször kicsinyesen konkrét elképzeléseinken. Mi rendszerint tudjuk, hogy mire lenne szükségünk, mint ahogy Fülöp apostol is pontosan kiszámolta, hogy legalább kétszáz dénár értékű kenyér kellene az összesereglett tömeg ebédjéhez.
Kezdve azon, hogy a tömeg bizonyára érezte, ott fönn a hegyen túl sokan vannak, és nincs utánpótlás. Az emberek éhesek voltak, mégsem lázadoztak, mégsem széledtek szét, nem rendeztek tömegjelenetet, hanem körülvették Jézust, sőt a tanítványok szavára engedelmesen letelepedtek. Aki próbálkozott már tömegek irányításával, tudja, hogy ez maga a csoda.
Mint ahogy csoda az is, hogy annál a fiúnál volt öt kenyér és két hal. A fiatal fiúk a legritkábban szoktak annyira előre gondolkodni, hogy ebédet csomagoljanak maguknak. Sőt, ez a fiú – aki honnét tudhatta volna, hogy mi fog történni – mindet odaadta. Egyetlen kenyérdarabot sem tartott meg magának, pedig éhes lehetett. És nemde az ember azért egy halat még akkor is megtart magának, ha minden mást önzetlenül bead a közösbe?
Milyen érdekes az is, hogy András apostol fölfigyelt erre a fiúra. Most is ő közvetít Jézus felé, mint annak idején, amikor testvérének, Simon Péternek hírül vitte: „Megtaláltuk a Messiást!” András apostol figyelmes, tud olvasni az őt körülvevő világ jelenségeiből. A megkülönböztetés csodája működik benne.
És ebben az evangéliumban a természet is a csoda része. Az evangélista pontosan emlékszik erre a jelenetre, és megmaradt benne, ami egy kopár hegyen vagy szárazabb vidékeken nem magától értetődő. Ezért meg is jegyzi a mai evangéliumi szakasz közepén egy rövid mondattal: „Sok fű volt azon a helyen.” Vajon a porba vagy a sziklák közé leültek volna az emberek? Bizony, ahhoz, hogy egy csoda megtörténhessen, minden apró részletnek közre kell játszania.
Az ő figyelmessége sokkal aprólékosabb, mint a mi elvárásaink. Talán ezért is nehéz észrevenni.
Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
