Képzeljük el, hogy egy napon kilépünk az utcára, és balesetet szenvedünk. Tehetetlenül fekszünk a járda kövezetén, és jobb esetben a járókelők segítségére, házi praktikákra vagyunk utalva, mert a mentőket senki sem értesíti, az intézmény ugyanis még nem létezik. 1887 előtt a csaknem milliósra duzzadt Budapesten ez a rémálomszerű helyzet mindennapos probléma volt, amely egy fáradhatatlan újító, Kresz Géza szervező tevékenységének köszönhetően nyert orvoslást. A 121 éve, 1901. április 10-én elhunyt orvosnak azonban nem csak a mentőegylet megalapítását köszönhetjük.
Az 1802-ben született Karl Kressnek nem fűlött a foga a katonáskodáshoz, és fivérével a messzi Merseburg városából egészen Pestig menekült a kényszertoborzás elől.
Kress, aki új hazájában sebészorvosként ténykedett, egy német származású könyvkereskedő leányát, Schwingenschlögel Katalint vette feleségül.
A párnak hat gyermeke született, akik közül a legkisebb Geyza, akiből az évek múltával, a család elmagyarosodása folytán Géza lett, a pesti egyetemen szerzett orvosi diplomát 1871-ben. Kresz Géza kis ideig orvosként, majd a Belváros tisztiorvosaként kereste a kenyerét.
Kresz 1881-ben kijutott egy londoni közegészségügyi konferenciára, ahol egy mentőbemutató nagy hatást gyakorolt rá. Angliából visszatérve elhatározta, hogy Budapesten létrehoz egy mentőszolgálatot.
Bár a székesfővárosban mindennaposak voltak a közlekedési és egyéb balesetek, az orvosi szakma nem igazán rajongott az ötletért.
Kresz Géza, a magyar mentősök atyja
A doktorok egy kis része rangon alulinak tartotta a nyílt utcán való praktizálást, a nagyobb része viszont a megélhetését féltette egy „laikusokkal” működő mentőszolgálat felállításától.
Kresz ugyanis fontosnak tartotta, hogy az emberek minél szélesebb körben elsajátítsák az alapvető elsősegélynyújtási ismereteket, és ennek hangot is adott.
Az orvosi szakma félelmei azonban alaptalanok voltak, hiszen a tisztiorvos a mentőszolgálat gerincét orvosokból és medikusokból tervezte felállítani, akik a helyszínen megfelelő ellátást tudnak biztosítani a rászorulóknak.
Ha a helyszínen nem biztosítható a kielégítő segítségnyújtás, a mentőszolgálat központjában stabilizálni tudják a beteg állapotát, és ha szükséges, a sérülteket a további kezelések végett a kórházakba is el tudják szállítani.
Ez persze nem tetszett a praktizáló orvosoknak, akik nem nagyon támogatták az utcai akciókat. A derék gyógyítók idegenkedtek a munkájuk „kiszervezésétől”, nekik szakmailag tökéletesen megfelelt az a megszokott rendszer, hogy a sérülteket a baleset helyszínére kiérkező rendőrök mindenfajta elsősegélynyújtás nélkül szállítsák be a kórházakba.
Kresz Gézának hatévi küzdelmébe telt, mire az orvosok, tűzoltók, hivatalnokok közül elég támogatót szerzett ahhoz, hogy a fővárosi közgyűlés elfogadja a kezdeményezését.
1887. május 10-én a fővárosban megkezdte működését a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület, a BÖME, amelynek igazgatói tisztét gr. Andrássy Aladárral egyetemben Kresz Géza látta el.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
