Meg is fordíthatjuk a címet: az emberek mondatokban beszélnek – akárcsak a bonobó majmok. S hogy mit jelent ez? Nyelvünk gyökerei sokkal régebbiek lehetnek, mint gondoltuk.
Egy forró délutánon a Kongói Demokratikus Köztársaság dzsungelében egy kutatócsoport távolról figyelte a bonobókat. Hirtelen az egyik főemlős rövid hangot adott ki, szinte suttogást, majd füttyentést. A jelenet mindennaposnak tűnt, de amit a tudósok láttak, az sokkal több volt, mint egyszerű hangadás: hangok kombinációja volt, pontos jelentéssel, vagyis egy mondat. És ami a legmeglepőbb, hogy a mondat nem egy embertől, hanem egy vadon élő állattól származott.
A bonobók mindig is lenyűgözték a tudósokat az emberhez való genetikai közelségük miatt. Egy új tanulmány azonban, amely a Science magazinban jelent meg, még egy lépéssel tovább ment. Mélissa Berthet, a Zürichi Egyetem munkatársa által vezetett, a Harvarddal együttműködésben végzett kutatás kimutatta, hogy ezek a főemlősök strukturált és értelmes módon rakják össze a hangokat. Más szóval: a bonobók nem véletlenszerű kiáltásokat vagy hívásokat mondanak, hanem olyasmit alkotnak, ami nagyon is úgy hangzik, mint egy mondat. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberi nyelv gyökere akár 7 millió éves is lehet.
Egészen a közelmúltig a tudósok szkeptikusan tekintettek arra az elképzelésre, hogy az állatok képesek összetett mondatokat alkotni. Tudtuk, hogy egyes madarak és főemlősök hangokat kombinálnak, de jelentésükről azt gondoltuk, hogy nagyon egyszerű vagy korlátozott. Ez az új tanulmány azonban erős bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a bonobók a keverés egy kifinomultabb típusát, az úgynevezett kompozicionalitást is el tudják végezni.
A szerzők kifejtik, hogy ez az a képesség, amellyel értelmes elemeket rakunk össze, annak érdekében, hogy nagyobb struktúrákat hozzunk létre, amelyek jelentése a részektől és azok szerveződésétől függ. Az emberi nyelvben egy triviális példa lenne: a ‘szőke táncos’ – ami azt jelenti, hogy egy táncosról beszélünk, aki szőke. Vannak azonban összetettebb esetek is, mint például a ‘rossz táncos’, ahol a rossz jelző nem önmagában értelmes, hanem a kísérő szót módosítja. Ami lényeges, hogy a tanulmányban kapott adatok szerint a bonobók nemcsak triviális kombinációkat, hanem nem triviális szerkezeteket is használnak, amit eddig kizárólag az emberi nyelvre jellemzőnek tekintettek.
Ahhoz, hogy ezt az állítást megtehessék, a kutatócsoportnak szüksége volt egy előzetes lépésre: meg kellett érteni, hogy mit jelentenek a bonobók által kibocsátott egyes hangok. Ezt egy, az emberi nyelvészetből átvett technika, az úgynevezett disztribúciós szemantika alkalmazásával tették meg. Alapvetően minden egyes hangot összefüggésbe hoztak azokkal a kontextusokkal, amelyekben rendszeresen előfordulnak, a nyugodt társas helyzetektől a feszültséggel vagy veszéllyel járó pillanatokig. Ez lehetővé tette számukra, hogy létrehozzák azt, amit a szerzők az első bonobó szótárként határoznak meg. A tanulmány szerint: „Ez fontos lépést jelent más fajok kommunikációjának megértése felé, mivel ez az első alkalom, hogy a hívások jelentését egy állat teljes hangrepertoárjában meghatározták.”
Hangolás
Az elemzésnek köszönhetően hét alapvető hívástípust azonosítottak: hörgéseket, füttyöket, rövid kiáltásokat és ezek kombinációit. E hívások mindegyike meghatározott helyzetekben és különböző céllal jelent meg: figyelemfelhívás, érzelemkifejezés, mozgásra való felszólítás vagy csoporttevékenységek koordinálása.
Miután az egyes hangoknak jelentést tulajdonítottak, a kutatók megvizsgálták, hogyan kombinálták őket a bonobók. Itt derült ki a legmegdöbbentőbb dolog: az elemzett 700 hangfelvételen az összes hívás strukturált kombinációkban jelent meg. A tanulmány ezt így írja le: „Az elemzésünkben figyelembe vett összes hívástípus négy kompozíciós struktúrában kombinálódik, vagyis három ilyen kombinációban a végső jelentés nem egyszerűen a részek összege volt, hanem az egyik módosította a másik jelentését”.
Világos példa erre a peep (lágy hang, amely jelentheti azt, hogy ‘Szeretnék…’) és a whistle (a ‘maradjunk együtt’ jelző füttyszó) kombinációja. A kettő összekapcsolása nemcsak ezt a két dolgot jelenti egyszerre, hanem egy új üzenetet hoz létre, hasonlóan a ‘szeretném, ha ebben a bizonyos helyzetben együtt lennénk’ mondathoz. A tudósok számára ez alapvető fontosságú, mert a nem triviális kompozicionalitás az emberi nyelv alapvető jellemzője: lehetővé teszi, hogy új gondolatok jöjjenek létre az ismert darabok kombinálásával.
Ha a bonobóknak – a csimpánzokkal együtt a legközelebbi rokonainknak – sikerül ilyen kombinációkat létrehozniuk, az mélyreható következményekkel jár. Eddig számos evolúciós modell a kompozicionalitás eredetét egy későbbi, csak az emberre jellemző pontra helyezte. Ez a tanulmány azonban évmilliókat tolja vissza.
A tudományos közlemény szavaival élve: „Eredményeink arra utalnak, hogy a kompozicionalitás a bonobók hangi kommunikációjának széles körben elterjedt összetevője. Az adatok egyik értelmezése az lehet, hogy a nem triviális kompozicionalitás a bonobók és az emberek utolsó közös ősére vezethető vissza, 7 és 13 millió évvel ezelőttre”.
Ez új kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan és mikor alakultak ki a nyelv alapjai. Ha más főemlősök is képesek ilyen kombinációk létrehozására, akkor talán az emberi nyelv nem a semmiből, hanem ezekből a más hominidákban már meglévő primitív struktúrákból fejlődött ki.
A szerzők elismerik, hogy módszerük más fajokra is alkalmazható, beleértve a szavakon túli, egyéb kommunikációs formákat, például a gesztusokat vagy arckifejezéseket is. Felmerült az is, hogy más fajoknál egyszerűen azért nem észlelték ezeket a kombinációkat, mert nem a megfelelő eszközöket használták.
Mint a tanulmány kifejti: „Munkánk egy olyan módszert mutat be, amellyel megbízhatóan, minimális emberi megítélés mellett következtethetünk egy állat repertoárjában található összes jel jelentésére”. A kompozicionalitás különböző fajoknál történő tanulmányozásának lehetősége új szakaszt nyit a nyelvi evolúció területén. Talán a következő években felfedezzük, hogy a ‘mondatok’ sokkal elterjedtebbek a természetben, mint gondoltuk. És hogy a hangok kombinálására irányuló késztetés, amely új jelentéstartalmakat hoz létre, távolról sem csak az emberre jellemző tulajdonság, hanem ősi, erőteljes és közös tuldás.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
