Nagy tehetség, csak nem jó korban született – írta egy értelmezője Zala Györgyről, aki megnyilvánulásaival, állásfoglalásaival nem keveset ártott a magyar művészet ügyének.
Ha tanítanák még valahol Magyarországon az újságírást, akkor a riport műfaj oktatásánál a fiatal Fülep Lajos három riportját bizonyosan bele kellene venni a tananyagba. A három riportot a kor három ünnepelt magyar művészének a műtermében készítette, Zala György, Benczúr Gyula és Strobl Alajos művei között. Nem csinált mást, csak hűen leírta azt, amit beszélgetőtársai mondtak, néhány megjegyzéssel pedig ábrázolta a környezetet, az elhangzottakkal összevethető részleteket. 1905-ben járt náluk, az írások a Modern Művészetben jelentek meg, de leközölte őket a Hazánk is.
Nem véletlen, hogy több mint harminc évvel később, Zala György halála után Elek Artúr így fogalmazott: „Nagy tehetség, csak nem jó korban született. A 19. század második felének szobrászata messzire elszármazott a szobrászat igazi feladataitól és megoldási módjaitól.” Egy másik szakember, Farkas Zoltán a Nyugatban így emlékezett a nagy sikereket elérő, de megnyilvánulásaival, állásfoglalásaival a magyar művészet ügyének nem keveset ártó Zala Györgyről: „A hivatalos Magyarország hivatalos szobrásza volt.”
Legkiválóbb alkotása talán az 1890-ben felavatott aradi Szabadság-szobor volt, amelynek alapkoncepcióját még Huszár Adolf készítette el, de ő tervezte a honvédemlékművet a budai Várba, az ő műve gróf Andrássy Gyula lovas szobra, Erzsébet királyné szobra s persze a millenniumi emlékmű szoborcsoportja is (1919-ben ő maga készített Marx-szobrot a középpontjába). E művek többnyire viszontagságos történetét éppen úgy összefoglalja Szatmári Gizella Fény és árnyék című, a Vitrin Művészeti Kiadónál néhány hónappal ezelőtt megjelent kötete, mint az Alsólendván 1858-ban még Mayer Györgyként született művész pályakezdését, a művészeti közéletben elfoglalt helyét, megnyilvánulásait, s persze a kortársak visszaemlékezéseit. Tanulságos olvasmány a kötet, különös időszerűséget ad neki az, hogy a Szlovén kapcsolat kiállítás-sorozat a Műcsarnokban szintén megidézi – ha csak kétteremnyi anyaggal is – az életművet.
Egy hivatalos szobrász tündöklése és bukása – Honoré de Balzacot parafrazeálni azért is illő ebben az esetben, mert Zala mind az írót, mind szobrának elkészítőjét erősen kritizálta Fülepnek –, így foglalhatjuk össze pályáját. Hogy a Tisza István-emlékmű a Kossuth téren meglehetősen sikerületlen, idejétmúlt alkotás, azt már több kortársa megírta, de hogy az Andrássy-lovas szobor elhelyezése a tér másik oldalán, a szűk térben abszolút elhibázott, s hogy ez ellen már Zala is tiltakozott, az igazán e kötet elemzéséből derül ki. Ahogyan az is, hogy milyen volt Zala emberileg: munkatársai szinte kivétel nélkül rossz szájízzel, magukat becsapva, megcsalatva, kihasználva váltak el tőle, hiszen terveiket, elkészült műrészleteiket habozás nélkül használta fel saját neve alatt, és még gyakran nem is fizette ki, ami járt nekik.
Ami pedig a művészképzést illeti, nos, ha Zalán múlt volna, Lyka Károly, Réti István sosem kap pozíciót a Képzőművészeti Főiskolán az első világháború után. Szerencsére nem rajta múlt, így hiába nevezte a bolondokházába valónak az új francia művészetet, elzüllöttnek a magyar fiatal művészeket, ítéletei legfeljebb rá vetettek rossz fényt, akarom mondani, sötét árnyékot.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
