Szép-szép a Trianon-emléknap, de mikor tartjuk az emberi összetartozás napját? – tette fel a kérdést a Facebookon Bauer Tamás egykori SZDSZ-es politikus, aki megjegyzi, hogy ugyan „Orbán, Kövér, Semjén és társaik azt hirdetik nagy lelkesen: minden magyar felelős minden magyarért”, de „nem magyar embertársainkért szerintük nem vagyunk felelősek. A szolidaritás a szavaikban megáll, ha nem is Záhonynál és Röszkénél, de Dévénynél, a Vereckei-szorosnál és Brassónál.”
Bauer másképp gondolja. Szerinte Magyarország „az otthonunk, itt élünk, itt ismerjük a szokásokat, a nyelvet, a kultúrát, itt érezzük magunkat otthon. A hazánk Európa, és azon túl az egész földgolyó.” Ugyanis „a hazánk az a terület, amelynek lakóival sorsközösségben élünk, akkor is, ha másképp élnek, más nyelven beszélnek, mások a szokásaik. Ma ez a sorsközösség a földgolyó egésze. A románok, szerbek, szlovákok, horvátok is honfitársaink, az oroszok, angolok, németek is honfitársaink, és ugyanígy a szírek, irakiak, szomáliaik, afgánok. Az természetes mindenkinek, hogy segítenünk kell akár a kárpátaljai magyaroknak – hiszen Ukrajnában háború van. De ugyanígy másoknak, akik háború elől menekülnek.”
Bauer nincs egyedül abbéli nézetével, hogy legyen szó az ukrajnai konfliktusról vagy a bevándorlásról, a magyar állam végső soron mindenkiért felelős, nem csak a magyarokért. Mihancsik Zsófia, a megboldogult Galamus baloldali véleményportál volt főszerkesztője még februárban azon lamentált, hogy a kárpátaljai magyarok ukrán állampolgárok, és sem Kijev, sem Budapest nem tehet köztük etnikai alapon különbséget. Nem számíthat az állampolgárok nemzetisége, ez a felfogás ugyanis „az etnikai gondolkodásmód torzszüleménye”. Szerinte a fideszeseknek a kárpátaljai magyarok iránt tanúsított kitüntetett figyelme „azt jelenti, hogy pusztuljanak az ukránok, ruszinok, zsidók, tatárok, bolgárok, lengyelek, de a magyarok érinthetetlenek, mert ők minden állampolgársági köteléket felülíró módon »más faj«, nem beszélve arról, hogy az etnikai alapon elgondolt magyar állam védelme alatt állnak”. Mihancsik akkor feltette a kérdést: „de az isten szerelmére, miért fontosabb bármelyik magyar instanciának a »magyar« élet, mint az emberélet?” Ez a felfogás abból indul ki, hogy mivel minden ember egyenlő, nem tehetünk köztük különbséget, nem lehet senkit előnyben részesíteni, az ugyanis fasizmus: az ok nélkül, önkényes módon előnyben részesítettek felsőbbrendűségének demonstrációja.
Nos, globalizáció és a világ távoli vidékeinek fokozódó egymástól függése ide vagy oda, nem a földgolyó a hazánk. Tág értelemben persze igen, de a világot nem egy absztrakt emberiség népesíti be. Bauerék idealista felfogásával szemben az ember kötődései nem felülről lefelé, a tágabbtól a szűkebb felé jelentéktelenednek el, hanem fordítva, közvetlen kapcsolataitól távolodva. Elsősorban és mindenekelőtt a családja iránt vannak kötelességei az embernek, aztán a kisebb közösségei iránt, majd tágabb értelemben következik a nemzet, és csak utána az emberiség. Már csak azért is, mert konkrétan cselekedni csupán konkrét, hozzánk közel álló embertársainkért tudunk, s talán így járulunk hozzá az emberiség jólétéhez is.
Csakhogy ebből nem következik semmiféle etnikai felsőbbrendűség. Kinek van kapacitása az egész emberiség miatt aggódni a posztmodern Rousseau-kon kívül? Viszont a legtöbbekért van, aki aggódjon. A magyar állam elsősorban saját állampolgáraiért, valamint történelmi okokból a határon túli magyarokért felelős. Ha a magyar állam elsősorban a magyaroknak segít, az azt jelenti-e, hogy számára nem számít az ukránok, az oroszok vagy a bevándorlók élete? Nem, csak egyszerűen értük nem felelős. Értük az ukrán állam, az orosz állam, a saját hazájuk felelős elsősorban. Hogy az afrikai országok nem tudják ugyanazt nyújtani népeiknek, mint amit a magyar és még inkább a nyugat-európai országok a sajátjaiknak? Hát, kérem, ez semmin nem változtat. Egy családapa akkor is csak a saját családjáért felelős, ha három faluval odébb egy másik családapa nem látja el rendesen a feladatát vagy elüldözi a gyerekeit. Persze szép dolog, ha be tudja őket fogadni, vagy bármilyen módon segíteni tud nekik, de ez semmiképp sem kötelessége. Az előbbi családapa a saját családján túl első körben a rokonokért, a szomszéd családokért és a többi falubeliért felelős. A három faluval odébb lakók csak ezután következnek. A magyar államnak sem kötelessége megoldani a világ összes baját, s erre kapacitása sincsen. Ha a világ másik felén mások nem tudják megoldani a saját bajaikat, az nem a magyarok problémája. Nem azért, mert bárki is felsőbbrendű lenne, hanem pusztán azért, mert másokért mások felelősek.
Miért kiküszöbölhetetlen a vérségi kötelékek kérdése? Az etnikum, a táj, a helyi közösség mind olyan kötelékeket hoznak létre, amelyeket nem lehet pusztán állampolgársági esküvel megteremteni. Mindenkinek vannak ilyen kötődései, úgyhogy senki sincs hátrányban másokkal szemben. Magasröptű elképzelés a mindenkit egyformán testvérnek tekintő emberiség, ahol inkább az számít, ami közös, nem pedig az, ami elválaszt. Ám ezt egyféleképpen lehetne megvalósítani: ha az intergalaktikus háborúkról szóló sci-fik valósággá válnának, és idegen bolygókról érkező megszállókkal kellene szembenéznünk. Nemcsak a magyarok húznak szét ugyanis, hanem más népek is – magyarán az egész emberiség.
Huntington a civilizációk összecsapásáról szóló nevezetes kötetében a szociálpszichológia megfigyeléseire támaszkodva rámutat: mindig azokkal szemben határozzuk meg magunkat, akikkel épp egy társaságban vagyunk. Ez biztosítja identitásunkat: az, amiben mások vagyunk a többiekhez képest. Egy iskolai osztályban gyorsan kialakulnak a klikkek, az osztály csak más osztályokkal szemben fog össze, az évfolyam más évfolyamokkal szemben, az iskola pedig más iskolákkal szemben. Mindig azok az apróbb identitáselemek válnak fontossá, amelyek az épp adott tágabb kereten belül megkülönböztetnek minket. Ezért álom az, hogy az európai nemzetek elsőként európaiként tekintenek magukra, és csak utána franciaként, angolként, magyarként, szlovákként. Szingapúrban lehet, hogy jóleső érzéssel talál egymásra két európai, legyen az egy román és egy magyar; onnan amúgy sem látszanak az öreg kontinensen meglévő különbségek, s ekkor ők „európaiak” lesznek. Ám hazaérve megint magyarok és románok, otthon pedig fővárosiak vagy vidékiek, budaiak vagy pestiek.
Akárhogyan gondolkodjunk is tehát a bevándorlásügyi nemzeti konzultáció nem éppen magasröptű hangvételéről vagy az ukrán konfliktusról, a magyar államnak és a magyar népnek elsősorban nemzettársai iránt van felelőssége. Ez nem zárja ki azt, hogy megpróbáljunk tenni valamit a menekültekért, de ez nem kötelességünk, hanem jótékonykodás. Nem zárja ki, hogy fájjon a szívünk minden, az ukrajnai háborúban elvett életért, de hát ez magától értetődő evidencia. Ahogy az is evidencia, hogy minden családnak a saját vesztesége fáj a legjobban, és nem tudja ugyanúgy megsiratni a háború összes halottját, nem is beszélve a valaha volt összes háború összes halottjáról (mint az Bauerék érveléséből következne).
Felelősségünk elsősorban a magyarokért van, s jogosan részesítjük előnyben azokat, akik a szeretet rendje és állapotbeli kötelességeink szerint közelebb állnak hozzánk. Így a szolidaritás is joggal tart elsődlegesen Dévényig, a Vereckei-hágóig és Brassóig, mivel – Bauer álláspontjával szemben – igaz ugyan, hogy a földgolyó az otthonunk, de Magyarország a hazánk. A nemzeti összetartozás napja, ha helyes módon ülik meg, az egészséges identitás és önazonosság szolgálatában áll. Tetszik, vagy sem, igenis számít, hogy kikkel azonosulunk, akár etnikai alapon.
A szerző újságíró
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
