Az utóbbi években egyre gyakrabban találkozni azzal az állítással, hogy „az egészségügyi rendszer a férfiakra van kitalálva”. Erős mondat. Olyan, amely könnyen megragad az ember fejében. De vajon igaz?
Mint oly sok közéleti kérdésben, itt sem a hangzatos szlogenek visznek közelebb az igazsághoz, hanem a tények.
Valóban igaz, hogy a 20. század jelentős részében számos gyógyszer- és klinikai kutatásban a férfiak alkották a vizsgálati alanyok többségét. Ennek több oka volt: a női hormonális ciklus bonyolultabbá tette a kutatásokat, a kutatók pedig a magzat védelme érdekében is óvatosabbak voltak a fogamzóképes nőkkel végzett vizsgálatokkal. Ennek következtében előfordult, hogy egyes gyógyszerek hatásairól vagy bizonyos betegségek tüneteiről több adat állt rendelkezésre férfiakról, mint nőkről.
Erre jó példa a szívinfarktus. Ma már tudjuk, hogy nőknél gyakran eltérő tünetek jelentkeznek, mint a klasszikusan ismert mellkasi fájdalom. Ez valóban vezethetett későbbi felismeréshez vagy diagnózishoz.
Ezek valós problémák, amelyeket érdemes komolyan venni.
Csakhogy ebből még nem következik az, hogy az egész egészségügyi rendszer a férfiak érdekeit szolgálná.
Hiszen ugyanebben a rendszerben létezik nőgyógyászat, szülészet, terhesgondozás, emlőszűrés és méhnyakszűrés is. Ezek olyan területek, amelyek természetesen kizárólag a nők egészségét szolgálják, hiszen biológiailag más szükségleteik vannak.
És miközben sok szó esik a nőket érintő hiányosságokról, jóval ritkábban beszélünk a férfiak egészségügyi problémáiról.
A férfiak átlagosan rövidebb ideig élnek. Magasabb körükben az öngyilkosságok száma. Később fordulnak orvoshoz. Gyakoribbak a halálos munkahelyi balesetek. A prosztata- és herebetegségek megelőzésére, illetve a férfiak mentális egészségére még ma sem jut akkora társadalmi figyelem, mint amennyit ezek a problémák indokolnának.
Vagyis nem arról van szó, hogy az egyik nemet elkényezteti, a másikat pedig elhanyagolja az egészségügy. Inkább arról, hogy mindkét nemnek megvannak a maga vakfoltjai, amelyek javításra szorulnak.
Éppen ezért nem szerencsés olyan jelszavakat ismételgetni, amelyek azt sugallják, hogy a férfiak jóléte a nők rovására épült, vagy hogy a nők problémái kizárólag a férfiak miatt alakultak ki.
Az ilyen kijelentések ritkán építenek hidakat. Inkább árkokat ásnak.
A nők azt érezhetik, hogy velük mindig igazságtalan a világ. A férfiak pedig ismét azt hallják vissza, hogy valamilyen kollektív előny vagy bűn terheli őket pusztán azért, mert férfinak születtek. Egyik érzés sem segíti a kölcsönös megértést.
Pedig a valóság sokkal emberibb ennél.
A legtöbb orvos nem férfiakat vagy nőket akar gyógyítani, hanem embereket. A legtöbb kutató nem egyik vagy másik nemet szeretné előnybe hozni, hanem pontosabb diagnózisokat és hatékonyabb kezeléseket keres.
Erre kellene építenünk a közbeszédet is.
Ha valamelyik nem egészségügyi ellátásában hiányosság mutatkozik, azt javítsuk ki. Ha egy betegséget nőknél vagy férfiaknál ismernek fel későn, kutassuk tovább. Ha valamelyik csoport kevesebb figyelmet kap, adjunk neki többet.
De ne egymás ellen tegyük ezt.
A férfiak és a nők nem ellenfelei egymásnak. Ugyanabban a váróteremben ülnek. Ugyanazt a bizonytalanságot érzik, amikor egy rossz laboreredményt kapnak. Ugyanúgy félnek a betegségtől, és ugyanúgy reménykednek a gyógyulásban.
Az egészségügy valódi hiányosságai nem arra valók, hogy a nemek közötti bizalmatlanságot táplálják. Sajnos a közbeszéd egyes szereplői időnként mégis erre használják őket: egy bonyolult szakmai problémából ideológiai ütközőpontot faragnak, amelyben ismét férfiak és nők állnak egymással szemben.
Pedig sokkal bölcsebb volna, ha ezekre a hiányosságokra nem egymás hibájaként, hanem közös feladatként tekintenénk. Mert végső soron nem férfiak és nők ülnek a rendelőkben, hanem emberek. És egy jó egészségügynek mindannyiukat egyformán szolgálnia kell.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
