Kétszázéves ars poeticát olvasunk ezúttal, költői hitvallást a romantika korából. A művésznek szűk ez a világ, az e világbeli jelenlét; nyugtalan szíve máshova, tágas, sőt végtelen térbe, örökkévaló időbe vágyakozik. Ízleljük Kölcsey versében a régi magyar nyelv édes zamatát.
KÖLTŐ
A költőnek lángkeblében
Kínos, édes érzelemmel
Mely derűlet s alkony vív!
Mondjátok meg, ó, mi az,
Ami búban és örömben,
Kedv s keserv pillantatában
Itt benn habzik, itt benn küzd,
S mély titoknak fátyolában
Mennyet s poklot rejtve sző?
Nékem is pirúlt az élet,
Mint tavasznak hajnala,
S milliom szín pompájában
Fennragyogva szállt felém.
És feküdtem szép ölén,
Szívtam kelyhe balzsamát,
S mért hogy a legédesebb csöpp
Fájdalommal elvegyűlve
Forra végig ajkamon?
Röppenj, röppenj, szűk Jelenlét!
Keskeny nékem e határ;
Múlt s Jövő tekintetemnek
Messze, messze, messze int.
Ismeretlen, szent Haza!
Hol vagy, ah, rendelve nékem?
Nyugtalan szív, merre vágysz?
(1826)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
