Urunk mennybemenetele – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 28,16–20)
Urunk mennybemenetele az újfajta jelenlét és remény ünnepe.
Az Egyház kezdetei óta arra tanít ezen a napon, hogy tekintetünket emeljük az ég felé, oda, ahol Krisztus ül az Atya jobbján, s ahol a mi igazi hazánk is van.
Nagy Szent Gergely szerzetesi bölcsességéből is merítve figyelmeztet: ha hisszük, hogy Krisztus testben felment a mennybe, akkor szívünkkel nekünk is oda kell törekednünk. A keresztény ember nem ragadhat bele teljesen a földi vágyakba, nem élhet úgy, mintha minden reménye kizárólag ebben a világban volna. Az Úr mindennap vigasztal és belülről ébresztget: még van idő a megtérésre, nyitva áll az irgalom kapuja, itt a mai nap, hogy szellemisége és tanítása meghatározó legyen.
Az Úr tudta, hogy szükséges elmennie: a fájdalom ellenére ez az isteni üdvösségterv része volt. A tanítványok „leborultak előtte, egyesek azonban még mindig kételkedtek”. Emberi és valahol vigasztaló mozzanat ez számunkra. Krisztus olyan emberekre bízza művének folytatását, akik ismerik gyengeségüket és bizonytalanságukat, és engedik, hogy a Feltámadt ereje sugározzon át rajtuk a küldetés teljesítése közben. A mennybemenetellel emberi természetünk Krisztusban belépett az isteni dicsőségbe. Ott van az erőnk forrása.
Mert amíg az Úr Jézus földi testében egyetlen helyen volt jelen, addig a Szentlélek által most minden hívő szívében, szerte az egész világon jelen lehet. A mennybemenetel így nyitja meg a pünkösd felé vezető utat. Az Úr nem hagyott bennünket árván: elküldte a Vigasztalót, a Paraklétoszt, aki vezeti, tanítja, megszenteli és oltalmazza lelkünket, valamint igazolja bennünk Krisztus ígéretét: nem vagyunk többé szolgák, hanem Isten gyermekei.
Az elköszönéskor Krisztus az apostolokra és rajtuk keresztül az egész Egyházra bízta a missziós feladatot: tanítvánnyá tenni minden népet, megkeresztelni őket, és megtanítani parancsainak megtartására. Az Egyház, és benne minden hívő ember, nem önmagáért él, hanem azért, hogy minden ember meghallja: Krisztusban megnyílt a menny kapuja, és benne van élet.
Krisztus előttünk ment az örök hazába, de közben velünk marad a Lélekben, az Egyházban, a szentségekben és a szeretet minden cselekedetében. A keresztény ember feladata pedig az, hogy már most úgy éljen, mint aki tudja: igazi otthona odafönt van, és így járja át tanúságtétele ezt a világot: a családokat és az egész társadalmat.
Szerző: Mogyorósi Ányos OSB
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
