Cividale del Friuli nem az a hely, amit túl sokan látogatnának. Fogalmazhatunk úgy is, hogy nem lepik el tömegesen a turisták, mint manapság például Prágát, Rómát vagy Firenzét. Itt, ahogyan a nem túl távoli Udinében is, többségében olaszokkal találkozik az utazó az utcákon, a tereken, a vendéglőkben, de még a templomokban, múzeumokban is.
Így aztán része lehet az igazi olaszos hangulatban, nemcsak a teraszos antikizáló épületek, hanem az emberek vonatkozásában is. Persze ebben a városban is vannak külföldi turisták, de korántsem annyian, mint a már említett „felkapott” helyeken.
Az olaszországi Friuli tartomány kisvárosa, Cividale, Friuli-Venezia Giulia régióban található, nem messze a 16. századi alapítású Palmanovától, amely arról híres, hogy az egész várost csillagformájú erőd veszi körül, várárokkal.
De maradjunk most Cividalénál, ahová a Garda-tó felől érkeztünk meg, utazásunkról hazafelé menet. Úgy éreztük, ezt a kisvárost nem szabad kihagynunk, és nem is tévedtünk. A város leglátványosabb része a Natisone folyón átívelő, merész vonalvezetésű, kétívű, középkori híd. Eredetileg a 15. században épült, azonban az első világháborúban a visszavonuló olasz csapatok felrobbantották. Csak később épült újjá, eredeti formájában. A nevét – Ponte del Diavolo (Ördög híd) – egy legenda szerint arról kapta, hogy az építtetői az ördöggel cimboráltak, máskülönben nem készült volna el idejében az építmény. Segítségéért cserébe az ördög azt kérte, hogy adják neki annak a lelkét, aki elsőként halad át a hídon. A ravasz helyiek azonban túljártak az eszén, egy szerencsétlen kóbor kutyát küldtek át az új hídon. Egy másik legenda szerint, a folyóban álló hatalmas sziklát, amelyen a híd tartópillére áll, maga az ördög hajította a mederbe. Láthattuk, hogy csoda szép hídívek alatt áramló folyó vize valóban smaragdzöld, pontosan olyan, amilyennek azt a turisztikai füzetek írják.
Innen továbbmenve hamar eljutottunk a főtérig, ahol a Duomo (dóm) magasodik. A Santa Maria Assunta titulusú, velencei stílusú katedrális óriási méretű. Homlokzata tényleg úgy néz ki, mintha csak egy velencei épületet látnánk. Előtte Julius Caesar bronzszobra áll, Krisztus előtt 20-ban ő alapította a várost Forum Julii néven. A dómmal szemben található a városháza, amelynek egy 13. századi palota (Palazzo Comunale) ad otthont. 568-ban Forum Julii volt az első fontos város, amelyet elfoglaltak a longobárdok, akiket Alboin király vezetett Olaszország elleni inváziójuk során. Az általuk meghódított terület ezután Friuli néven vált ismertté, amely a Forum Julii rövidítése volt. A 8. században a várost a Civitas Austriae (keleti város) nevet kapta. Innen származik a Cividale del Friuli elnevezés.
„A dóm történetét a 8. századtól kezdve tűzvészek és földrengések, helyreállítások és bővítések jellemezték. A 15. század közepén, 1448-ban egy földrengés súlyosan megrongálta a templomot, ezért úgy döntöttek, hogy teljesen újjáépítik. A feladattal a Capodistriából (ma: Koper, Szlovénia) származó Bartolomeo delle Cisternét bízták meg. Az építész 1457-ben látott neki a munkának, ám huszonhárom évvel később, amikor meghalt, az épület még mindig nem volt készen. 1502-ben azután a még befejezetlen dóm egy része is összeomlott. A munkálatok vezetését ezt követően Pietro Lombardo vette át, aki változtatott az épület stílusán. Míg Bartolomeo delle Cisterne késő gótikus stílusú templomot tervezett, addig Lombardo több reneszánsz elemet is hozzáadott az épülethez, jól látszik ez a homlokzat kialakításán” – olvashatjuk a dóm történetéről a Corvinus.nl honlapon.
A templom monumentális, háromhajós belső terét nem túl vastag oszlopok tagolják. Igazi különlegességnek számít az oltárkép, amely nem egy festmény vagy szobor, ahogyan azt a templomokban megszokhattuk, hanem egy aranyozott ezüst dombormű, amelyet II. Pellegrin aquileiai pátriárka (1195–1204) rendelt meg a dóm számára. Az oltárképhez nem lehet közel menni, viszont a templom előterében megtekinthető a nagy méretű másolata. Az eredeti műalkotás nagyjából 2 x 1 méteres, összesen százhuszonhárom ezüstlemezből készült. Középen Mária látható ölében a gyermek Jézussal, mellettük kétfelől Mihály és Gábriel főangyal áll. Az ezüstdomborítás teljes további felületén szenteket ábrázolt a középkori művész.
A dómot elhagyva a longobárd templom (Tempietto Longobardo) felé vettük az irányt, amelyet 2011 óta a világörökség részeként tartanak nyilván. Az ősi város a longobárdok idején élte első nagy fénykorát. Miután 568-ban megérkeztek a hódítók, hamarosan itt alakították ki a Longobárd Hercegség székhelyét. Később az Aquileiai Patriarkátus is ide tette a központját, így a világi és az egyházi hatalom Cividaléban összpontosult. Az egykori longobárd építészet, festészet és szobrászat egyedülálló, teljesen épen maradt emléke ez templom, amely a Natisone folyó fölé magasodó parton épült a 800-as években. Nemcsak az épület, hanem belső díszítései, a szobrok, domborművek, mozaikok is a 9. században készültek. A kis templomot a hajdani Santa Maria in Valle kolostor felől lehet megközelíteni. A templom és a kolostor jelenleg, amint ottjártunkkor tapasztalhattuk, kulturális központ szerepét tölti be. A kerengőn keresztül juthatunk el a longobárd templom kicsi, jellegtelen bejáratához. Belépve azonban ragyogó belső tér tárul a szemünk elé. Azonnal feltűnik az a gazdagon faragott, fából készült stallum, amely nyilvánvalóan későbbi munka, talán a 14. századból való.
Körben mindenütt jó állapotban megmaradt, szépen restaurált freskók láthatók. A szemközti falról hat fehér gótikus szobor néz ránk; meglepő módon a kutatók ma sem tudják, hogy kiket ábrázolnak ezek az alkotások. Annyi azonban bizonyos, hogy szenteket, hiszen mindannyian glóriát viselnek. Alattuk egy teljesen ép állapotban megmaradt, csoda szép, félköríves kőfaragást találunk szőlő-, levél- és gyümölcsmintákkal. Egyetlen helyen lehet csak felfedezni repedést, ami egy földrengés eredményeképpen keletkezett. A kőfaragás alatti falikép Krisztust ábrázolja kezében könyvvel, mellette Mihály és Gábriel főangyal. A mennyezetet is remek állapotban megmaradt, szépen restaurált freskók díszítik.
A templomból kilépve és a kerengőt is elhagyva ezután egy teraszra jutottunk, ahonnan páratlanul szép kilátás nyílik a városra, a türkiz színekben pompázó folyóra, a duzzasztóra. Csodálatos látványt nyújtott mindez ebben a tavaszi megújulásban, a harsogó zöld természeti környezetben.
Lassan azonban eljárt az idő, és el kellett indulnunk hazafelé, Budapestre. A néhány óra, amit itt töltöttünk, szinte észrevétlenül elrepült, de ahhoz legalább elegendő volt, hogy benyomásokat szerezhessünk a városról, és megnézhessük a világ leghíresebb longobárd műemlékét. Mindenkinek csak ajánlani tudom: ha Olaszországban, Udine és az Adriai-tenger közelében jár, lehetőség szerint látogasson el ebbe az ékszerdobozszerű, csodás városkába.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
