Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„Aki keresztény, az a menny hídfőállása a földön, ahonnan annak felszabadító ereje kiáradhat, hogy új életet hozzon a bűnnel szennyezett földre, és más keresztényekhez hasonlóan olyan minitemplomot alkot, ahol Isten jelen van a földön, ahol a menny hatalma alatt munkálkodik, hogy helyreállítsa és megújítsa a bűn által tönkretett világot.”
(James Paul)
Száz éve, 1926. június 1-jén született Vasadi Péter. A költő, aki verseivel, prózáival, esszéivel evangéliumi missziót teljesített – és arra hívta az olvasót is. A kortárs irodalmi katolicitás sugárzó képviselője volt. 2017. november 24. óta nincs velünk, de ez csak biográfiai látszat. Írásai élnek, szelleme szinte kitapintható. Ha elég közel hajolunk a közelség intim csodáját ünneplő alkotásaihoz.
*
A rácsodálkozás és megörvendezés teológiáját művelte. Írásgyakorlatában, nyelvművészetében intellektualitás és misztika fogódzott össze; gyermeki életörömén, látásmódján olykor prófétai szenvedély lobogott át. („A felnőttség ideiglenes. A gyermekség örök” – olvassuk levélregénye, A szív szüntelen mormolása lapjain; Szent István Társulat, 1991.) Megjárta a második világháborút, dolgozott fizikai munkásként, újságírói és irodalmi kiteljesedése – a kor politikai viszonyainak szorításában – kései fejlemény volt, hosszas kegyelem lett. Az Új Ember és a Vigilia munkatársa, Pilinszky barátja, korszakok tanúja is volt – sokféleképpen megfogalmazhatjuk hűségét az időtlenhez. Sokféleképpen tartozhatunk köszönettel meghívó szavaiért.
*
Sokat leveleztünk. Ezek hagyományos postai küldemények voltak. Telefonon is többször beszéltünk. Péter a világra – és a fiatalok világára is – nyitott lélekkel közlekedett a földön, mindvégig egek üzenetét tolmácsolva. Közvetlensége, természetessége, energikus karizmája alkotásain is átsüt, nem szűnő intenzitással. („Nincsenek kerülőútjaink. / Ki-be járunk egymásban” [Rafael Arnáiz Barón pihen] – „Annyiféle kalandot ismer a / szeretet, amit most még / csak nem is sejtünk” [Kiáltvány].)
*
Szénási Zoltán remek kismonográfiája (Balassi Kiadó, 2014) szakszerűen vezeti végig a befogadót az alkotói pálya ívén. Az életmű egyik esztétikai különlegességét is hangsúlyozza: miközben hagyományokhoz hű szellemi elkötelezettség jellemezte, a költő a kísérletező modern versnyelvek egyik legfontosabb alakja volt. Ősi fundamentumon építkezett friss leleménnyel, minden sorában. („a nyelv / szabad akarata a / költészet” [Csillagos vers] – „…én állandó / liturgiát szenvedek el / a költészet úrfölmutatása / körül…” [Dilemma].)
*
Szerette a zenét, mert szerette a szabad terek hangját. („Zene vagyunk. Nem zenei, zene. Gyakoroljuk magunkat.” – A zenéről.) Bachtól Carlos Santanáig sokakat megírt, misztikus hallásával sok irányból hallotta jönni az Egyet. A művészi szépben az isteni jó jeleit nem kereste: nyugtázta. („Ami a legszebb, az a szent” [Hölderlin futása] – „Mielőtt nyitnád szemedet, / hallgatózz. / Miután hallottál, láss; / ünnep az egész” [Tanács].) Még életében kért meg muzsikás tárgyú költeményeinek egybeszerkesztésére. Posztumusz kiadvány lett, második felében általánosabb válogatással (Zsille Gábor jóvoltából): A kórus kitart (Magyar Napló, 2018).
*
Egy filigrán versét egészében illesztem ide, annak példájául, hány jelentésréteget mozgat titkosan a legegyszerűbbnek ható Vasadi-közlés is:
Lélegzés
Nem lehet néha
levegőt venni.
Isten elárasztja
tüdőmet. Ha alszom,
csak kegyelemből.
Néha nem jutok lélegzethez? Vagy nem lehet csupán néha levegőt venni (hiszen az folytonos szükségletünk)? És Istennel lesz teli a tüdőm? Vagy a levegővel, mellyel Isten árasztja el tüdőmet? A lélegzet – mint a Lélek fiziológiai megmutatkozása – úgy járja át ezt a miniatűrt, hogy poétikát éltető hatalmából az is következik: ha írunk-olvasunk, csak kegyelemből.
*
2012-ben kis esszékönyvben (Szegénység és ragyogás, Napkút Kiadó) foglaltam össze, amit Péter művészetéről és gondolkodásáról tudni véltem és elmondani tudtam. Utána néhány kisebb írásban (jegyzetben, recenzióban) még érintettem könyvei kiapadhatatlan sorát. Posztumusz kötetei sokat köszönhetnek az emlékét gonddal ápoló leányának, Víz Juditnak. De Bende József, Cseke Ákos, Jász Attila, Szénási Zoltán, Végh Attila, Zsille Gábor szerkesztői, hagyatékgondozói, értelmezői és emlékezői munkája is föltétlen említést érdemel.
*
A mottóban megidézett gondolatmenet így folytatódik: „A keresztények nemcsak a föld lakói, de a menny polgárai is (Filippi 3,20), a menny földi polgárai. Ez a mennyei állampolgárság nem azt jelenti, hogy a keresztények csak arra várnak, hogy a mennybe juthassanak, hanem azt, hogy küldetésük Isten gyógyító és helyreállító szeretetét elhozni a földre. Az evangélium felhívást jelent mindannyiunk számára, hogy vegyünk részt a menny dimenziójában, és végezzük el személyre szabott feladatunkat ebben a küldetésben.” (James Paul: A menny földet ér, ford. Csiszár István, Harmat Kiadó, 2025). Vasadi Péter nemcsak elvégezte, de – írásai és emlékezete révén – végzi ma is, szakadatlanul.
Ezt a mennyei programot Sokan vagyok című esszékötetének (Magyar Napló, 2014) soraival is szabatosan illusztrálhatjuk: „Embernek lenni azt (is) jelenti: éppen abban segítek neked, bárki légy is, és akár tudtodon kívül, amiben kell is, hogy segítsek; ez nekem szükséges, neked meg kell.” – „Igen, a művészet. De csak ha már-már vértanúság.” – „…csak akkor van igazunk, ha szeretünk és ha irgalmazunk.” – „Boldog az az ember, aki lélekben ma is pásztor.” – „Akinek van megváltója, maga is megvált.”
*
Versszavak végső biztatásával szólva: „Forrás vagy, ha iszol” (Ébrenlétben) – „Az Oszthatatlant / szét kell osztani” (Áhítat) – „Mindenfelé előre van” (Más).
Fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
