Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Kovács Zoltán, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa ad útravalót.
A mennyország Magna Chartájának nevezik sokan a mai evangéliumi részt. Nem is olyan régen, mindenszentek napján hallhattuk a hegyi beszéd ezen ünnepélyes kijelentéseit. Kicsit más azonban a mennybe tekintve, megdicsőült testvéreink „hazaérkezett” társaságának örvendve hallani ezekről a „boldogságokról”, és megint más, amikor a földi kudarcok, csalódások, pofonok tengerében, a hit iránytűjét szívünkön szorongatva próbálunk a magunk számára meggyőző választ találni arra a kérdésre: miért is vagyok én most ennyi baj és szenvedés közepette boldognak mondható? Miért és hogyan lehetnek boldogok, akik sírnak?
Igen, a könny az emberi szemekben csillogó, feltűnő jel, amit nehéz elrejteni. Kifejezhet örömet, fáradtságot, és lehet pusztán érzelmektől nem kísért testi jelenség, amelynek oka például a hagymatisztítás vagy az allergiás reakció. Általában mégis emberi fájdalmakat, sötétséget sejtünk a könnyek mögött. Árulkodnak a síró ember lelki terheiről, belső görcseiről, feloldhatatlannak tűnő elakadásairól vagy épp az ezektől való – legalább pillanatnyi – megszabadulásról, megtisztulásról. A passió című filmben több elgondolkodtató jelenetet, gesztust is láthatunk. Az egyik ilyen mélyreható jel az Atya hatalmas könnye a Fiú kereszthalálakor. És éppen ez a mi boldogságunk forrása: ha könnyeink, nehézségeink megszentelődnek, Istennek tetsző áldozattá lesznek. Ő közénk jött, emberré lett Fiában, és éppen ez el is gondolkodtat: Isten nagyon is érti, átérzi az emberi könnyeket. Maga Jézus is megérti a síró embert. Ő is a lelke mélyéig megrendült, amikor igazán átérezte barátja, Lázár halálát és a nővérek gyászát. Ő maga is könnyekre fakadt, amikor Jeruzsálem romlottságával szembesült. Őt is megérintette az egyetlen fiát gyászoló özvegyasszony mély fájdalma. A műkönnyeken, hisztériás megnyilvánulásokon persze Isten sem hatódik meg. A valódi könnyeket azonban jön, hogy letörölje, és a leendő boldogságot előre jelző „sós vizű forrássá” tegye.
Egyetlen síró gyermek, egyetlen gyászoló lélek sem menne sokra azzal, ha azt hallaná: igen, látom könnyeidet, vágd magad térdre és imádkozz, majd Isten megvigasztal… Ezekben a helyzetekben Isten éppen rám számít: legyek én a kinyújtott karja, közvetítsem irgalmas szeretetét, atyai ölelését. Tegyem megélhetővé, valóságosan megtapasztalhatóvá a bánkódó számára: most én vagyok itt melletted, mint keresztutadon könnyes és verejtékező arcodat letörlő asszony, mint a keresztedet együttérző szeretettel átölelő Mária, mint a testvéred! És akkor a könnyek vízfüggönyén már átsüt a mennyei boldogság hamisítatlan fénye. Isten közel jön a szenvedőhöz. Személyesen is, testvéreimen keresztül is.
Fontos elhatározás lehet az is, hogy én magam soha ne legyek könnyek okozója. Nem akarok senkit magára hagyni sírásában. Jézus nemcsak kétezer éve küldte gyógyítani apostolait, hanem minket is küld, itt is, most is. A Föltámadott sebei, melyeket övéinek megmutat, húsvét győzelme következtében már „gyógyultan” ragyognak. Ha én is kölcsönadom neki segítő kezemet, figyelmes tekintetemet, vigasztaló szavaimat, akkor már engedtem, hogy általam is gyógyítsa a megsebzett testvért. És együtt sejtsük meg: nem a könnyeké a végső szó, azok fontos szerepet tölthetnek be Isten tervében, üdvösségünk egyengetésében. Épp ezért „boldogok, akik sírnak”.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
