Tengeralattjáró a fészerben Lakatos Krisztina2026. 01. 25., v – 17:22
Penge. Csehy Zoltán kritikája Szalay Zoltán Sivatagi só című regényéről.
Szalay Zoltán ikerkönyve remekül játszik az autofikcióval (elregényesített önéletrajzisággal), a lexikonregénnyel (gondoljunk Pavić Kazár szótárára vagy Zilahy Péter Az utolsó ablak–zsiráf című könyvére) és a transzkulturális vagy multikulturális közeg nyelvi és mentális hálózataival. Ebben a szövegvilágban egyszerre van jelen a félig-meddig, többé-kevésbé vagy teljesen kikerekedő anekdota, illetve az abszurd vagy groteszk humor.
Sokszor a hatást a szinte Bodor Ádám poétikáját megidéző motívumok váratlan berobbanása váltja ki az alapvetően realista indíttatású történetmesélés dramaturgiájába. Miközben az amúgy is csonka, így-úgy tatarozott családi viszonyok ráíródnak a hétköznapokra, a fészerben az aktuális pótapa (Nandi) egy tengeralattjárót épít a meneküléshez. A lexikonregény, mely betűrendben közölt szócikkekhez rendelt történeteket sorakoztat fel, A csallóközi tengeralattjáró – Pedró könyve címet viseli. Ezt Nandi könyve követi, mely a poétikus Ruszalkák éneke címet kapta. A könyvben a csallóközi tengeralattjáró sokértelmű szimbólummá válik. A tudatba való lemerülés, a történelembe való alámerülés, a manipuláció metaforikus tengeri hasadékaiba való leereszkedés, a meddő vágyakozás reménytelensége csak néhány példa a lehetséges párhuzamokból.
Hol van a Csallóközben tenger? A Csallóköz régi német neve (Schüttinsel) és viszonylag új keletű szlovák elnevezése (Žitný ostrov) is magában rejti a sziget szót, és ahol sziget van, ott víznek is lennie kell. Ha nem elég, felduzzasztja a képzelet. A köz a közöttiség, az átmenetiség terepe. Az elszigeteltség és a tengervágy lélektanilag könnyen közös halmazba kerülhet. A tenger a regényben elősorban jelkép: az 1989-es fordulat után nyíló szabadsághorizontoké, a nagybetűs életé, a felszín alatt rejlő titkoké.
A belugák felúsznak a Dunán, a magyarórára tengerész (Csöndes Felicián) jön, akiről kiderül, hogy költő és nemrég verskötete jelent meg a Kalligram Kiadónál Queen Elisabeth 2 címmel, mely pajzán verseket tartalmaz. Hosszan sorolhatnánk a szatirikus és abszurd ötleteket, de hamar rá kell ébrednünk, hogy valójában a groteszk az otthonunk, a szatírában élünk, egy metaforikus tengeralattjáróban, mely nem a tenger alatt jár, hanem a fészerben épül-szépül; sokszor félreérthetően paradox tárgyként reprezentálja, hogy rossz helyen van, de ez csak időleges állapot, közel a funkció és a vágyálmok kiteljesedésének ideje. A közép-európai ember abszurdhoz szoktatásában nagy szerepet játszott Grendel Lajos prózája, melyhez Szalay Zoltán prózaírói nyelvezete talán a leginkább hasonlítható.
Az elbeszélői kedély hőfokváltogató, rendszerint a humor és a szatíra felé indul, de sokszor torpan meg vagy vált irányt, fut neki újra egy-egy történetnek, summáz másként vagy igyekszik körültekintően rekonstruálni egy-egy életérzést. Szociokulturális töltettel bíró szöveget kapunk, ezt már az olyan címszavak is jelzik a gyermekkor enciklopédiájaként is forgatható szócikksorozatban, mint például a fagylajt, a medveszar, a Yellowstone vagy a zsuvi (természetesen Pedró). A Sivatagi só, pontosabban véve Sivatagi show szintén szinte nemzedéki életérzés: ez a bizarr humorú „természetfilm” többet mond az ember természetéről, mint az állatokéról. Nyelvi tekintetben is aranybánya a könyv mind a transzkulturalizmus-, mind a kétnyelvűség-kutatóknak, de a nyelvjárások szerelmeseinek is. Az ereje mégsem a nyelvében van, sokkal inkább a felidéző funkciójában, a képiségében és a plasztikus karaktervonások tárcakönnyedségű felvázolásában.
A fókuszálás erőssége igen változékony és kiszámíthatatlan, a történetek sokszor értékes hordalékokból építkeznek („sok minden csak azért van, hogy legyen miről beszélni”), de vannak klasszikus lélektani novellák is.
Az egyik ilyen például Pilinszky Tóni története, melyet a Cigányok címszó alatt találunk. A tulajdonnevek kontextusokat, a történetek történeteket vonzanak, a helyzetek helyzeteket, Szalay sokszor versengeni hagyja ezeket a komponenseket, s nem riad meg, ha a címszó nem tömörít, nem definiál, hanem szétszálazódik, jelentésárnyalatokat keres. Ez végül is a spontaneitás lendületét adja a szövegnek, de számos nyitott vegyértékkel is ellátja.
Szinte döbbenetes, miként szocializálódunk, hogyan ébredünk rá, mit érdemes elmenteni a belső, lelki tengeralattjáróba, és mitől ildomos megszabadulni abból a csomagrengetegből, melyet cipelnünk kell. A tudásközvetítés egyik alapvető helyszíne az iskola, melyet a regényben Apróné jelképez, aki valóban aprópénzre vált minden eszmét és ideát, s aki mindig tudja, mi a helyes. A tudatarcheológia és a mentális térképészet akkor is működik, amikor ufóvadászatról, a „pokol követeként” felbukkanó Tollasról vagy az íj nélküli íjásztáborról, a filmvetítés nélküli moziról (ahová már csak tekkezni járnak), vagy egy konyhaasztalon heverő, rózsaszínre festett körmű mutatóujjról van szó. Szalay izgalmas szereplőkkel népesíti be a regény tereit, akik sokszor tipikus falusi alakokból válnak mágikus-realista regényekbe illő karakterekké, mint például a tragikus sorsú „gónó”, Dzere Janó, aki eleven látványosságból válik szinte láthatatlanná, vagy Dörgincs apja, aki „eljátszotta nemcsak a házukat, de állítólag saját magát és két fiát is”, netán Nyunnyó bácsi, akit elvitt a „sziszka”.
Nem mindennapi könyvet kap kézhez az olvasó. A Sivatagi só nemcsak regény (egyszerre kettő!), hanem kordokumentum is: a kisebbségi létezés, a sebzettség, az illúzióvesztés, az idegenséggel való találkozás és az örök, felszabadító kalandvágy energikusan szerkesztett művészi enciklopédiája. De ne hagyjuk említetlenül Gyenes Gábor egészen rendkívüli vizuális környezetet teremtő munkáit se!
Szalay Zoltán: Sivatagi só
Madách Egyesület, Pozsony, 2025, 304 oldal
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
