A ferences rend 2026-ban világszerte megemlékezik a rendalapító, Szent Ferenc tranzitusának, azaz boldog halálának 800. évfordulójáról.. Ferenc minden idők egyik legnépszerűbb szentje, nemcsak a keresztények, de más vallások követői is szeretik, tisztelik.
Már életében legendák születtek róla, s alakja azóta is számos képzőművészt, zeneszerzőt, írót, filmrendezőt ihletett meg. Nikosz Kazantzakisz regénye a korabeli legendák – a Fioretti, Celanói Szent Tamás életrajzai és a Perugiai legenda – alapján íródott.
Az idős, megöregedett Leó testvér, Ferenc első és mindvégig leghűségesebb követője idézi fel mindazt, amit átélt és megtapasztalt Isten szegénykéje mellett több mint húsz éven át tartó vándorlásuk, radikális Krisztus-követésük során.
Az ifjú Leó testvér szenvedélyesen keresi Istent: „Kolostorról kolostorra, faluról falura, egyik vadonból a másikba jártam, és kerestem Istent. Nem házasodtam, nem voltak gyermekeim, mert kerestem Istent. Karéj kenyér volt egyik kezemben, egy maréknyi olajbogyó a másikban, és bár éheztem, újra meg újra elfelejtettem enni, mert kerestem Istent.”
Istenkereső vándorlásai során Leó testvér eljut Assisibe, s ott találkozik az ifjú Ferenccel, aki a jómódban élő fiatalok központi alakja. Gyönyörű a hangja, Scifi gróf palotája előtt éppen szerenádot ad a szépségéről híres Klárának, a gróf leányának. A dal egy fehér galambról szól, akit egy sólyom üldöz, s az ifjú hívja a madarat, hogy jöjjön hozzá, a kebelén keressen menedéket. Klára fel sem ébred Ferenc énekére, Leó lelkét viszont mélyen megérinti a dal: „váratlanul megéreztem, hogy az én lelkem a galamb, a sólyom a Sátán, s ezen ifjú kebel az, amelyben menedéket találok”.
Ferenc ekkoriban még könnyelmű ifjú, „selyemben, húsban fetreng”, életvitele hedonista. Az Isten jeleire érzékeny Leó azonban ösztönösen megérzi benne a jövendő szentet: „Egész teste illatot árasztott, illatot, mint a méz, mint a viasz, mint a rózsa. Beszívtam azt és megértettem: a szentség illata ez. Amikor felnyitsz egy ezüst ereklyetartót, ezt az illatot árasztják a szent csontjai.”
Leó testvér Ferenc lába elé teríti elnyűtt, rongyos köntösét. Ferenc pedig azonnal megérzi, hogy valaki küldte hozzá Leót, csak még azt nem tudja, hogy kicsoda. A jólétben élő ifjú nem meri bevallani, hogy a mennyország hiányzik az életéből, s magyarázkodni próbál: „A mennyország túl magas nekem. A föld jó, kivételesen jó.” Leó testvér válasza azonban gyökeresen megváltoztatja az életét: „A mennyország bennünk van, ifjú uram!” Erről eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Isten országa köztetek van” (Lk 17,21).
Nikosz Kazantzakisz Szent Ference nem a legendákban ábrázolt jámbor lélek. Szüntelenül gyötri magát, naponta küzd meg démonaival, hogy megvalósíthassa Jézus intelmét: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) Számára nincs középút. Vallja: „Leó testvér, aki a világ mai állapotában erényre törekszik, annak erényesnek kell lennie a szentség fokáig, sőt azon is túl, aki pedig bűnre törekszik, annak bűnösnek kell lennie az állatiság fokáig, sőt azon is túl. A középút ma már nincs többé.”
A tökéletességre törekvő Ferencet szüntelenül kínozza a kérdés, hogy amit tesz, az vajon megegyezik-e Isten akaratával. Meggyőződése, hogy kényelmes úton járva nem juthatunk el a mennyek országába, az üdvözüléshez a meredek út vezet, kereszttel a hátunkon. Ferenc lelkét betölti a szeretet és az irgalom, de Krisztus radikális követésében nem ismer megalkuvást. Elkerülhetetlen az összetűzés közte és a kizárólag az üzleti hasznot szem előtt tartó apja, Bernardone Péter között. Ferenc anyja, Pica, éppen ellenkezőleg, szüntelenül a szentségi élet megvalósítására törekszik. Ez a kétféle világkép szöges ellentétben áll egymással, s Ferenc rengeteget szenved attól, hogy a lelkében sem tudja összebékíteni a szüleit: „Ők ketten évek óta birkóznak bennem (…), ez a harc betölti egész életemet (…). Apám így kiált bennem: ’Szerezz pénzt, gazdagodj meg (…), vásárolj címert, légy nemesember. Csak a gazdagság és előkelőség méltó a világra. Ne légy jó, mert ha már egyszer jó vagy – véged!’ Anyám pedig, nehogy apám meghallhassa, lágyan és félve ezt rebegi bennem: ’Légy jó, fiam, és veled lesz áldásom! Szeretned kell a szegényeket, alázatos szívűeket és az elnyomottakat. Ha valaki megbánt, bocsáss meg neki.’”
A regény egyik csúcspontja, amikor III. Ince pápa fogadja az alázatos lelkű, rongyos öltözetű Ferencet, aki azt kéri Krisztus földi helytartójától, hogy „a tökéletes Szegénységet, a tökéletes Engedelmességet, a tökéletes Szeretetet” hirdethesse. A pápa haragos, már-már ellenséges vele, s bár megdöbbenti, hogy álmot látott, melyben egy égi hang Ferencet szólította fel a Laterán megdőlt harangtornya – jelképesen az egész Egyház – helyreállítására, szigorúsága nem enyhül. Jó emberismerő lévén meglátja, hogy harc dúl Ferenc lelkében: „Sem gőgöd, sem alázatosságod nem ismer határokat. Isten és a Sátán birkózik benned, és ezt te tudod!” – fordul felé. Ferenc válasza alázatos, teljes bizalommal van a pápa iránt, mert valóban Krisztus földi helytartóját tiszteli benne: „Igen, Szentatyám, tudom, és ezért keresem nálad az üdvösségemet. Nyújtsd felém kezedet: segíts! Nem vagy-e a Keresztény Világ feje? És én? Nem veszélyben forgó lélek vagyok-e vajon? Segíts!”
Ferenc célja azonban a lehetetlen elérése, ezért később azt mondja Leó testvérnek, hogy bár a pápa okosan beszélt, megfontoltan és önbizalommal, s aki őt követi, az nem kárhozik el, de „nem is lesz képes sohasem átugrani a sáron, ami az ember. Ami minket illet, Leó testvér, az a célunk, hogy átugorjunk a sáron, ami az ember!”
Áthidalhatatlan ellentét feszül Ferenc és a spanyol szerzetes, Domonkos között abban a kérdésben, hogy miként viszonyuljon a keresztény ember a világban naponta megtapasztalt rosszhoz. Isten szegénykéjével szemben Domonkos Isten oroszlánja. Már külső megjelenése alapján is – „Arca kemény és zord, szemei: mint két parázsló széndarab” – tökéletes ellentéte a rengeteg böjtöléstől csontsoványra fogyott, szeretetet és szelídséget sugárzó, alacsony termetű Ferencnek. Domonkos hirdeti: „Az emberi természet gonosz (…), ravasz és démoni! (…) amire szüksége van, az az erő. Ha a test az üdvösség útjában áll, meg kell semmisíteni, hogy a lélek megmentessék. Máglyákat fogok gyújtani.” Domonkos szelíd, védtelen báránynak tartja Ferencet, aki az emberek, vagyis a farkasok közé keveredett. „És föl fognak falni, mielőtt a magasba emelkednél (…), jól ismered a szeretetet, de ez nem elég. Meg kell tanulnod, hogy a gyűlölet is Istentől való, a gyűlölet Isten szolgálatában áll” – próbálja más útra téríteni. Ferenc azonban borzongva tiltakozik ez ellen: „Nem úgy akarom megölni a bűnt, hogy vele együtt a bűnöst is megölöm: nem akarok háborút viselni a gonoszok és a hitetlenek ellen. Prédikálom majd a szeretetet, és szeretni fogok; prédikálom a megbékélést, és testvéri szeretetet gyakorolok mindenki iránt, aki csak él a földön.”
Ferenc egyetemes szeretete még az önteltségében és önimádatában Isten ellen fordult Sátánra is kiterjed: „Sokszor megesik, hogy térdre borulva imádkozom Istenhez: bocsásson meg megtévedt testvérünknek” – vallja meg. Ferenc a saját sorsából, korábbi, bűnös életéből vezeti le, hogy Isten kegyelme végtelen. A Teremtő határtalan jóindulatának tartja, hogy Lucifer csillaga tündöklőbb, mint a mennyei Atya üzenetét Máriához vivő Gábriel arkangyalé: „Nincs keményebb büntetés annál, Leó testvér, mint jóindulattal válaszolni a rosszakaratra. Nem ugyanezt tette velem is az Isten, velem, a hitvány, nyomorult, semmirekellő Luciferrel? Ahelyett, hogy sújtó villámával hamuvá égetett volna, egy éjjel, miközben dalolásztam – megtömve étellel, itallal, gonosz vágyakkal –, mit tett velem? Álmomban elküldte Szent Damiánt, és megparancsolta, hogy vállaimmal támasszam meg a Templomot.”
Ferenc a saját közösségén belül is ellenlábasra lel. Isten szegénykéje azonnal megérzi, hogy a hatalmas termetű, tudós Éliás zavart fog kelteni békés, testvéri közösségükben, mégis befogadja. Sőt, arra inti Leó testvért, amikor az Júdást véli felismerni Éliásban, hogy azonnal vesse ki szívéből az indulatot, mert az nem tetszik Istennek. Éliás testvér akaratos, erőszakos, a saját céljainak megfelelően magyarázza Krisztus tanítását. Ferenc számára mindennél előrébb való az evangéliumi szegénység és egyszerűség. Éliás azonban mindkettőt elveti, arra hivatkozva, hogy az immár több ezer főt számláló közösség vezetése más módszereket igényel, mint kezdetben. Éliás racionális, pragmatikus érveket vall, szerinte az idők változásával nekik is változniuk kell. Azt hirdeti: már „Nem különcök vagyunk, hanem katonái egy zsoldos hadseregnek, mely háborút visel (…) Megváltoztak az idők, és megváltoztak az emberek; más lett a mennyország, más lett a föld. A régi igazságok badarsággá váltak.”
Éliással szemben Ferenc rendíthetetlenül ragaszkodik a valódi evangéliumi lelkülethez, számára egyedül Krisztus szavai és cselekedetei az irányadók. Szelíden, de határozottan figyelmezteti társát: „Éliás testvér, attól félek, hogy félrevezeted a nyájat. Az útnak, amelyről beszélsz, nem háborúság, hanem Gazdagság a neve. Istenhez nem vezet széles út; egyedül a szűk ösvény vezet az Ő házához, a Paradicsomba. A széles út a Sátán útja.” Amikor azonban látja, hogy a közösség tagjai közül sokan követik Éliást, Ferenc nem szegül szembe velük, inkább önként lemond a vezetésről.
Isten szegénykéjének csak egyvalami fontos: hogy Krisztust kövesse. Hatása messze sugárzó, az emberek mindenütt szentként tisztelik, útját megtérések kísérik, például a félelmetes hírű bandavezéré, aki a jobb latort hozza fel példának (vö. Lk 23,39–43) arra, hogy legyen bár bűnnel terhelt az életünk, „Az utolsó pillanatban, amikor közeleg a halál, úgy kell intézned, hogy Krisztus Urunk jobb oldalára kerülj és ne a balra (…), különben véged!”
Ferenc számára csupán egyetlen öröm létezik az életben, „ha azt tesszük, amit Isten akar”. Szembeállítja egymással Isten igazságosságát és szeretetét, s figyelmeztet: „Isten szeretetében kell az embernek reménykednie. Jaj lenne nékünk, ha csak igazságos volna!”
A Nikosz Kazantzakisz által ábrázolt Szent Ferenc „a kötelességét teljesítő ember példája, az emberé, akinek szakadatlan és páratlanul kegyetlen küzdelemmel sikerül teljesítenie legfőbb kötelességét: valamit, ami magasabb rendű még az erkölcsnél, az igazságnál s a szépségnél is: azt a kötelességünket, hogy átlényegítsük az Isten által ránk bízott anyagot, s átváltoztassuk lélekké”.
Nikosz Kazantzakisz: Isten szegénykéje, Szent István Társulat, 1984.
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
