December 16-án végső búcsút vettek Németh László nyugalmazott győri püspöki helynöktől az agyagosszergényi Szent László király-templomban. Imádságos lélekkel gyűltek össze a megemlékezők, akik zsúfolásig megtöltötték a falu templomát. A gyászszertartást Veres András győri megyéspüspök vezette; koncelebrált Pápai Lajos nyugalmazott győri püspök és számos paptestvér.
Veres András szentbeszédét teljes terjedelemben olvashatják.
Excellenciás püspök atya, főtisztelendő paptestvérek, kedves hívek, kedves hozzátartozók!
Az imént hallottuk Jézus szavait az evangéliumból: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért” (Jn 10,11). Jézus arra is rámutatott, hogy miért nevezhető ő jó pásztornak. Azért, mert életét adta a juhaiért, értünk emberekért.
Jézus ezt a pásztori tisztséget megosztotta övéivel, akiket erre kiválasztott, és rájuk bízta pásztori szolgálatának folytatását. Már sokkal korábban Jeremiás próféta által megígérte Isten a választott népnek: „Szívem szerinti pásztorokat adok majd nektek, akik tudással és bölcsességgel legeltetnek titeket” (Jer 3,15).
Aquinói Szent Tamás arra irányítja figyelmünket, hogy az Egyház papjai mind pásztorok, akik Jézus pásztori szolgálatának a folytatói. Majd pedig arra is rávilágít, hogy Jézus azért mondja egyesszámban – „én vagyok a jó pásztor” –, hogy felkeltse az iránta való szeretet erényét. Ugyanis senki sem lehet jó pásztor, ha nem lesz eggyé Krisztussal a szeretetben. „Tudni kell ugyanis – mondja –, hogy különbség van jó és rossz pásztor között: a jó pásztor a nyáj javát keresi, a rossz pedig a magáét.” A jó pásztor annyira a rábízottak lelki üdvét keresi, hogy közben megfeledkezik önmagáról, különösen pedig testi javairól. Vagyis inkább elszenvedi a testi élet megpróbáltatásait, minthogy a rábízottak valamiben is lelki szükséget szenvedjenek. Ezért mondhatjuk, hogy a jó pásztor életét adja a juhaiért, mégpedig hivatásból, szeretetből. Jézus is ezért nevezi magát jó Pásztornak. Az Atya és az emberek iránti szeretetből kész volt életét áldozni másokért. Minden papi és jó pásztori hivatásnak ez a jellemzője, és csak ez lehet az alapja: szeretetből végezni a szolgálatot, vállalni azt minden áldozatával együtt.
Szent II. János Pál pápa írta halála előtt néhány héttel: „Az Egyház az Eucharisztiából él. A papi létet sajátosan jellemeznie kell egy »eucharisztikus formának«”. Ugyanis csak ezzel a lelkülettel lehet kimondani hitelesen a szentmisében az átváltoztatás szavait: (…) odaadta tanítványainak; (…) vegyétek és egyétek; (…) vegyétek és igyatok belőle; (…) majd pedig hitelesen megvallani: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”
Szent Ágoston is azért vonatkoztatta Szent Pálra a jézusi kijelentést – jó pásztor –, mert Pál sem a saját javát kereste, hanem Jézus Krisztusét. Valóban, az apostol is felemlegette szeretett tanítványának, Timóteusnak, hogy lehet, ő mindenkinél többet szenvedett az evangéliumért: „…többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést…” (2Tim 11, 23–25). Az apostol nem félt semmilyen áldozattól Krisztusért és az Egyházért. Nem méricskélt, mit és mennyit kell még tennie, hanem tette, amit lelkiismerete és a Jézus iránti szeretete diktált. Ahogy a korintusiaknak írta: „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14).
Erre az odaadottságra buzdította szeretett tanítványát is: „Törekedjél igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hivatást, s erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást. Felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus Jézus nevében, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett, teljesítsd megbízatásodat bűntelenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1Tim 6,11–14). Mert Isten igaz embereinek megadatik az az ajándék, hogy ne csak „higgyenek benne, hanem hogy szenvedjenek is érte” (Fil 1,29).
Kapisztrán Szent János pedig arra intette korának papjait, hogy: „Azok, akik az Úr oltárához vannak rendelve, fényként világítsanak, és az erkölcsi feddhetetlenség tiszteletreméltó példájával járjanak elöl, kerüljék a bűnök minden szennyét és tisztátalanságát. Erényes életük által legyenek embertársaik számára a föld sója…” Majd még azt is hozzátette: „A papok, akik tisztüket jól töltik be, kétszeres megbecsülést érdemelnek, főképpen, ha az evangélium hirdetésében és tanításában fáradoznak.”
Kedves paptestvérek, kedves hívek! Elhunyt paptestvérünk, László atya, akinek temetésére imádságos lélekkel most összegyűltünk, Krisztus jó pásztora, az Egyház jó papja igyekezett lenni: szavaival, cselekedeteivel és egész életével. Példát adva mindnyájunknak – papoknak és híveknek egyaránt –, hogyan élhetünk Isten gyermekeihez méltó keresztény életet. Erről tanított a templomban, a hittanórákon, a gyóntatószékben, a papi közösségekben, miként a mindennapi életben is.
Meggyőzően tudta ezt tenni, hiszen a társadalmi élet különböző színterein is közös cselekvésre tudta szólítani a hívő embereket. Vendégszeretete határon túl is jól ismert volt. Erdélyből sokan betértek hozzá utazásaik alkalmával. Mélyen szívébe zárta az ottani embereket. Végrendeletében is kérte, hogy az általa eddig az otthonában őrzött kevéske földet, amely Erdélyből származik, szórjuk a koporsójára.
Ez az advent László atya számára már nemcsak az emlékezés és a készülődés ideje, hanem – reményeink szerint – a Krisztussal való személyes találkozásé is. Egy olyan német mondást választott gyászjelentésére, amely életére, az utóbbi években egészségi állapotára és a halálra készülődésére egyaránt találó:
Ím, most haza ment az Atyai Házba, ahol – reményeink szerint – szerettei már várták, hogy újra együtt lehessenek.
Azt kérte, hogy a zsoltáros alábbi szavaival imádkozzunk érte, így ajánljuk őt a mennyei Atya végtelen irgalmába: „Irgalmad többet ér, mint az élet” (Zsolt 63,4). Amikor e szavakkal Isten szeretetébe ajánljuk kedves halottunkat, tegyük még hozzá a következő néhány szót, rá alkalmazva a zsoltár szavait: „Emlékezzél, Uram, kegyesen László atyára, emlékezzél minden fáradozására” (Zsolt 132,1)! Ámen!
*
A gyászmise után Németh László atyát végakaratának megfelelően a helyi temetőben helyezték örök nyugalomra. Kérésére sírjára nem került koszorú, a hívek adományaikkal az agyagosszergényi templomot támogatták.
Forrás: Győri Egyházmegye
Fotó: Ábrahám Kitti; Közi Horváth József Népfőiskola Facebook-oldala
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
