Gál András Sámuelt protestáns nagyszülei tanították meg imádkozni. Kisgyerekként egy katolikus templomban járva úgy magával ragadta a liturgia, hogy rendszeres templombajáró lett belőle. Történelem-etika szakos tanárként a covididőszak bezártságában tette fel magának a kérdést, mit kezdjen az életével. Útkeresése Tihanyba vezette, ahol otthonra is lelt. Sámuel testvérrel Tihanyban beszélgettünk.
– A szerzetesi neve Sámuel. Hogyan esett a választása erre a névre?
– A szerzetesi beöltözést megelőzően elöljáróm arra kért, adjak meg három nevet, amelyek közül majd kiválasztásra kerül a végleges. Olyan nevet szerettem volna választani, amely valamilyen módon kapcsolódik az apátsághoz, a szerzetességhez. A listámon az első helyen a Sámuel név szerepelt. Az 1700-as években Vajda Sámuel meghatározó apátja volt a tihanyi közösségnek. Ő fejezte be a ma látható templom és monostor építését. Vele zárult le egy nagy építkezési folyamat. Ugyanakkor mély lelkiség jellemezte, aki elöljáróként önmegtagadó életét élt. Fontos volt nekem Sámuel próféta meghívástörténete is. Ezért kértem olvasmányként ezt a szentírási szakaszt az örökfogadalomkor. Az már a magiszterem, Ányos atya javaslata volt, hogy a szentmisén ezt én magam olvassam fel. Amikor odaálltam az ambóhoz, akkor döbbentem rá igazán, mire mondtam igent. Az előtt, hogy az oltárnál elénekeltük volna a „Fogadj el engem, Istenem”,
Ott ez nekem megrendítő élmény volt.
– Középiskolásként merült fel Önben a papság gondolata, holott nem is katolikus családban nevelkedett.
– Valóban nem, bár a családomtól nem volt idegen a mélyen vallásos elköteleződés, leginkább a nagyszüleim oldaláról, akik nagyon imádságos légkört teremtettek, amibe engem is igyekeztek bevonni.
Általános iskolás koromban jutottam el először katolikus templomba, ahol magával ragadott a liturgia. Élt bennem a vágy, hogy templomba járhassak, és ez idővel annyira megerősödött, hogy megfogalmazódott bennem a papság gondolata, noha mindenféle realitás nélkül, hiszen fogalmam sem volt ennek útjáról-módjáról.
– Hogyan alakult ki kapcsolata a Katolikus Egyházzal?
– Középiskolásként a kecskeméti piarista templomba jártam. Azután következtek az egyetemi évek Szegeden, ahol lehetőségem nyílt több atyával, szerzetessel is kapcsolatba lépni, főként jezsuitákkal. Egyikük különösen nagy hatással volt rám – lényegében ő indított el ezen az úton. Így aztán a papság gondolata idővel a szerzeteség gondolatával is kiegészült.
– Az egyetemen a történelem-etika szakot választotta. A tanítás vagy maga a két szakterület érdekelte?
– Első körben inkább maga a tárgy. A történelem már általános iskolától kezdve a kedvenc tantárgyam volt. A történelemtanárom értett hozzá, hogyan szerettesse meg velünk. Az egyetemen ismertem fel, hogy a tanítás sem áll tőlem távol. Már a felvételi előtt is el tudtam képzelni magam a tanár szerepében, de azért kicsit úgy indultam neki az egyetemnek, hogy majd meglátjuk, megy-e nekem, ez-e az én utam. Végül úgy jöttem el az egyetemről, hogy megszerettem a tanítást. Része volt ebben annak is, hogy a nagy tanítási gyakorlatomat Kecskeméten, az egykori gimnáziumomban végezhettem. Jó élmény volt egy olyan iskolában tanítani, ahová én magam is nagyon szerettem járni, és most részese lehettem annak megtapasztalásában is, milyen mindez a másik oldalról nézve.
– Segít az etika a hitoktatásban?
– Még tanulom a teológiát, eddig csak helyettesítettem hittanórán. Nem volt könnyű tárgy az etika, azt mondanám, inkább erkölcsfilozófia volt, amit mi tanultunk az egyetemen. Azt tapasztalom, hogy az egyháziak sokszor könnyelműen leírják az etikát, mondván, vallás nélküli erkölcsöt akar tanítani. Nekem ezzel szemben épp az vált a meggyőződésemmé – és erre Szent Pál is felhívja a pogányok figyelmét –, hogy a természettörvény mindenkiben benne él. Még azok a filozófusok is, akiket nem nevezhetünk vallásosnak, mindig is az erkölcs egyetemes alapjait kutatták. Ez szerintem jó kiindulópont ahhoz, hogy elmondjuk a gyerekeknek, hogy a kinyilatkoztatásban az Isten által adott erkölcsi törvény, illetve a világ által elfogadott és a filozófusok által kutatott természettörvény nem feltétlenül áll szemben egymással.
– Gondolom, ez nyitottá teheti az embert a más világnézetűek felé is.
– Pontosan. Ráadásul sok olyan kurzusunk volt az egyetemen, melyek nem csak az európai kultúrával és annak erkölcsi felfogásával foglalkoztak. Belénk nevelődött egyféle nyitottság arra, hogy ismerjünk meg más megközelítési módokat az erkölcsi kérdések terén, és próbáljuk megtalálni a közös pontokat köztük.
– Az egyházi rend iránti érdeklődéséből hogyan alakult ki a személyes istenkapcsolata?
– Azt mondanám,
Mindig is élt bennem vágy, hogy még többet és még mélyebben imádkozzam, de nagyon sokáig nem tudtam, hogyan valósítsam meg. Sokat olvastam e témában, és sokat beszélgettem erről olyan emberekkel, akik tanáccsal tudtak szolgálni. Már számos imamódot ismertem, amikor felfedeztem magamnak a zsolozsmát. Végül a bencések zsolozsmájánál kötöttem ki. Igyekeztem otthon is ezt az imamódot alkalmazni, és talán ez adta az indíttatást arra, hogy elinduljak a szerzetesség felé.
– Hogyan került éppen Tihanyba?
– Vissza kell menjek 2020-ig, a koronavírus-járvány időszakáig. Egy évvel korábban végeztem az egyetemen, és Kecskeméten tanítottam. A covid áldásos hatásaként éltem meg, hogy otthonról dolgozva, a bezártságban sokkal több időm volt azon gondolkodni, mit is szeretnék az életemmel kezdeni. Már többször megfogalmazódott bennem, milyen jó lenne elmenni egy szerzetesközösséghez, megnézni, hogyan élnek, hogy telnek a napjaik. Valahogy sosem nyílt rá alkalom, nem úgy alakultak a dolgok. A járvány lecsengése után végre kimondtam magamban: ha törik, ha szakad, én akkor is el fogok menni meglátogatni egy szerzetesközösséget. Írtam a tihanyiaknak, és nyáron már fogadtak is.
– Mikor döntött úgy, hogy végleg itt marad?
– Már a levelemben is úgy fogalmaztam, hogy nem csupán egy-két napra jönnék, hanem valóban szeretném alaposabban megismerni a szerzetesek életmódját. Az első napokban rögtön azt éreztem, itt az én helyem. Azon a nyáron később még egyszer visszajöttem, benyújtottam a jelentkezésem, az elöljárók pedig lehetőséget adtak, hogy szeptembertől elkezdhessem a jelöltidőt.
– Beköltözött, és úgy érezte, megtalálta a helyét?
– Eltölteni itt néhány napot vagy beköltözni, az egészen mást jelent. Az elején harcok dúltak bennem, leginkább önmagammal. Vívódások voltak ezek: valóban ez az én utam, jó lesz nekem a szerzetesség, a bencés lét? Szembesülnöm kellett azzal, hogy a szerzetesek is emberek. Korábban idealisztikus kép élt bennem róluk és életformájukról. Nem baj, ha ez a tévhit megdől. A szerzetesek sem szentek, ugyanúgy törekszenek csak rá, ahogy mindenki más a saját életében.
– Mit szeretett meg leginkább a bencés életből?
– Első helyen az imádságot említeném. A szerzetesközösség ad egy biztos alapot, támogatást ahhoz, hogy az ember imádkozzon. Naponta háromszor gyűlünk össze a zsolozsmára. Úgy tapasztaltam, ez egyedül nehezen menne nekem. Itt azonban ösztönöz a közösség, naponta háromszor ott kell lennem. Nekem ez nagyon sokat jelent. Továbbá a Regulában hangsúlyosan szerepel a vendégekkel való foglalkozás kívánalma. Itt nem csupán a turisták fogadására kell gondolni – legalább annyira része ennek a lelkipásztorkodás is, itt, Tihanyban úgyszintén. Mivel a papságra is készülök,
– Otthonává tudott válni a közösség az elmúlt öt év tapasztalatainak fényében?
– Jól érzem magam a közösségben. Nagyon vártam már, hogy eljöjjön az örökfogadalom pillanata. A belépésemkor hosszúnak tűnt az előttem álló öt esztendő, de most nagy örömmel tölt el, hogy a közösség befogadott, és igent mondtak rám.
– Az öt év alatt hogyan élte meg a mérföldköveket?
– Az egész életre kiható döntések, életfordulók előtt – s valószínűleg ezzel mindenki így van – az emberben mindig kérdések vetődnek fel: biztos, hogy jó, amit csinálok, valóban ez az én utam? A mérföldköveket – a beöltözést, az egyszerű fogadalmat – próbatételként fogtam fel, és kerestem bennük azt, ami meg tudott erősíteni annak felismerésében, hogy ez valóban az én utam. Így mindig azzal a bizonyossággal tudtam igent mondani, hogy a nehézségek nem fognak gátolni, hogy végighaladjak azon az úton, amire, úgy érzem, Isten hívott meg engem.
– Az út következő mérföldköve a papszentelés lesz. Mi várja szeptembertől?
– Így van, szeptemberben kezdődik az utolsó évem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. A tervek szerint jövőre történik meg a diakónussá szentelésem, amelyet majd az elöljáró által meghatározott időpontban a papszentelés fog követni.
A következő tanévben öt napot töltök majd Budapesten, a hétvégéket pedig Tihanyban. Itthon sokat segítek az idegenvezetésekben, a múzeumban, a templomban. Ez a közösség számára kiemelt feladat, melyben én is részt veszek. Mellette ott van még a kántori szolgálat. Amíg Budapesten tanulok, ezek lesznek a feladataim, ezekben számítanak rám.
– Örökfogadalmasként hogyan éli meg a tihanyi mindennapokat?
– Nyáron nagy nálunk a nyüzsgés. A tihany szláv eredetű szó, és csendességet jelent. Az ősztől tavaszig tartó időszakban valóban tapintható a csend. Az ember átéli, hogy Tihany szent hely. Lehetőségem van sétálni és imádkozni ezen a szent helyen, ahol körülvesz a csend, a gyönyörű szép környezet. Engem mindig nagyon megerősít, hogy úgy érzem, itt a helyemen vagyok. Amikor visszatekintek az elmúlt öt évre, lelki fejlődést tapasztalok mind a személyiségemben, a tulajdonságaimban, mind pedig az Istennel és az emberekkel való kapcsolatomban. Ez a tapasztalás abban erősít meg, hogy igen, jó helyen vagyok, mert nagyon sok pozitív hozadéka lett annak, hogy Tihanyba vezérelt az Úr.
Fotó: Halász Gábor
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 7-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
