„Az első Mátrix, amit terveztem, mondanom sem kell, tökéletes volt. Művészi. Tiszta. Monumentális mű volt – és monumentális kudarc.” – mondta a Mátrix-trilógia második részében a Tervező az igazsággal épp szembesülő Neónak. Kevesen sejtik, hogy a film ezen része valójában utalás egy 1960-as években indított nagy egérkísérletre, amelynek áttörő és mai szemmel egészen megrendítő eredményeit a város- és társadalomtervezés, politika és más tudományok is beépítették eszköztárukba. Kapaszkodjunk meg, mert az alábbiakban bemutatásra kerülő „Universe 25” nevű kísérlet fő megállapításai szinte tökéletesen passzolnak társadalmunk mai, szellemi és erkölcsi betegségeinek tüneteire. És miután megértjük a kísérlet jelentőségét, látni fogjuk, hogy a progresszívok valójában nem a „haladást” képviselik, hanem a nyugati társadalom kóros torzulását akarják bebetonozni. A végén pedig meg fogjuk érteni a közösségi média szerepét, a család és kereszténység ellen indított progresszív hadjárat legfőbb motivációját is. Ez a filmbéli Mátrix valós változata.
John B. Calhoun amerikai etológus az 1950-es évektől több egérkísérletet is végzett. Ezek közül az 1968-1972 között megvalósuló Universe 25 vált a legismertebbé, amely a társadalmi összeomlást szimulálta. Négy hím és négy nőstény egeret telepített egy szigorúan ellenőrzött környezetbe, ahol az egyedek mindent megkaptak, ami a pusztai fizikai fennmaradáshoz kell (étel, víz), egy kivételével, ami a tér volt. A kísérlet ugyanis egy 256×256 centiméteres karámban zajlott, és a méretein sosem változtattak.
Ebben a karámban állandó 20 fokos, kellemes meleget tartottak fenn, és arra is gondot fordítottak a tervezők, hogy a falakat alagutakkal lássák el, amelyek végén ott voltak a kényelmes fészkek.
A kísérletben nem az összeomlás gyorsasága vagy a formája volt az igazán megdöbbentő, hanem a valódi oka. A mesterségesen létrehozott egértársadalom ugyanis jóval az utolsó egyed elpusztulása előtt „meghalt”.
Pokoli összeomlás
Az egerek telepítése után kezdetben zavartalanul szaporodtak. A leírások szerint 55 naponként megduplázódott a számuk, ami a rendkívüli kényelem és jólét hatására nem is csoda. Aztán a 315. nap után, mikor már 600-nál is több egérre nőtt a populáció, hirtelen a szaporulat a harmadára esett vissza.
Az idilli társadalom kezdett pokollá válni, ahogy az egyedek élettere egyre zsúfoltabbá, a személyes szociális terük pedig egyre szűkebbé vált. A hím egyedek zöme agresszívvá vált. Egy kis részük a burjánzó agresszió miatt úgy döntött, nem akar tovább harcolni a nála erősebb hímekkel, és kvázi önkéntes száműzetésbe vonul – elhagyta a fészket, elkerülte az erőszakos többi hímet, és egész napját elvonultan, tisztálkodással töltötte. Még párzani sem voltak hajlandók. Ez volt a „szépek osztálya”.
A nőstény egyedek is agresszívvé váltak, ráadásul egyre jobban elhanyagolták a kicsinyeiket, egyre kevesebb utódot hoztak a világra, azokkal egyre kevésbé törődtek, egy idő után pedig magukra hagyták őket. Sőt, nem sokkal később megjelent a kannibalizmus is.
Totális agresszió majd totális apátia
Az egyre zsúfoltabb térben a viselkedési formák teljesen torzultak. Az alfahímek egyre agresszívebbé váltak a területük védelme érdekében, egy idő után pedig már nem csak a nőstényeket, de más hímeket is megerőszakoltak.
Calhoun feljegyzései szerint a populáció 2200 egyedre hízott fel a kísérlet 520. napjára, majd rohamos fogyásnak indult. Az elhulló állatoknak nem volt utánpótlása, az utódnevelés megszűnt (hiszen az anyák nem törődtek kölykeikkel), nem sokkal később maga az utódnemzés is elmaradt.
A legvégén már az agresszió is eltűnt, de már nem volt semmilyen együttműködés az egyedek között, semmilyen kapcsolat, ami új kezdetre sarkallta volna őket. Teljes apátia lett úrrá a karámban. És mivel a viselkedési formák teljesen leépültek, ezért az egérváros lakóiban sem szándék, sem képesség nem volt a társadalom újraszervezésére.
Viselkedési hanyatlás – brutális következmények
Az egértársadalom újraszervezésére azért nem volt akkor már esély, mert az utolsó generációkat már annyira elhanyagolták az idősebbek, hogy nem tanulták meg, nem leshették meg a szükséges viselkedési formákat: az anyai gondoskodást, az udvarlást (és ezzel együtt az utódnemzést), a társadalmi hierarchia kialakítását és szervezését.
Ezt a leépülést nevezte el Calhoun viselkedési hanyatlásnak, amit a zsúfoltság okozta stressz indított el. A társadalmi kapcsolatok túlterhelődtek, ami előbb deviáns viselkedéshez, majd a normák teljes feladásához, végül az olyan legalapvetőbb fiziológiai szükségszerűségek, mint az utódnemzés elmaradásához vezetett.
Calhoun következtetése ijesztő:
nem a szaporulat nullára esése volt a kihalás legfőbb oka, hanem a viselkedési minták (értsd: „erkölcs”, társadalmi együttműködésre való hajlam), torzulása majd teljes leépülése. Ahogy nőtt a népsűrűség, úgy erodálódott az együttműködés, fellépett az agresszió, a kölykök elhanyagolása, a társadalmi visszahúzódás – majd eljött az a pont, ahol a közösség szociálisan „kiürült”, végül kihalt. Ismerős?
Egyszerűen muszáj párhuzamot vonni
Bár ma már sokan vitatják a kísérlet és annak eredményének szakmai színvonalát, a „Universe 25” során szerzett tapasztalatokat felhasználták többek között a várostervezésben. Nem esztétikai, hanem társadalomtervezési okai voltak annak, hogy az 1970-es évektől az amerikai nagyvárosokban előírások szabályozták a zöldövezetek minimális nagyságát és számát.
Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy az egértársadalom hanyatlásának tünetei mennyire hasonlítanak korunk társadalmi problémáira. És milyen feltűnő, hogy az urbanizáció növekedésével is egyre jobban Közép-Kelet-Európában is szétárad.
Calhoun kísérlete idején a világ lakossága 3,7 milliárd fő volt, és nagyjából egy harmaduk élt városokban. Ma a világ lakossága 8,2 milliárd fő, és 57 százalék él városokban. A nagyvárosok pedig minden pozitívumuk mellett a bűnözés, az agresszív viselkedés, a szociális stressz melegágyai, ahol jóval magasabb a torz viselkedésformákat elsajátító, elhagyott, társadalmilag nem integrált gyerek, fiatal száma, mint vidéken.
A viselkedési hanyatlás első tüneteinek megjelenését az egérkísérlet 315. napján figyelték meg. Egyes elemzések szerint az emberiség ezt a fordulópontot az 1950-es években érte el. Az úgynevezett második szakasz, amikor a tünetek szétterjednek, a társadalmi diszfunkciók, erőszak, stressz fokozottan jelen van, 2050-re várható. 2100-ban a népesség eléri a csúcsot, a 11 milliárd főt, majd elindul a hanyatlás globális mértékű társadalmi zavargások és válságok kíséretében. A kihalás pedig nagyjából száz év múlvára, 2100-2150 között várható, amikor a globális szintű agresszió majd apátia következtében az emberi népesség 250 millióra zuhan vissza. Ez persze csak egy elmélet.
A párhuzam viszont szembetűnő, sőt, ordító. A társadalomtervezők sokféle megoldással próbálták lassítani a Universe 25 kísérlet során már látott tünetek terjedését. Az ENSZ szorgalmazni kezdte a fenntartható városfejlődés modelljét, és felszólított a társadalmi kockázatok kezelésére. A népsűrűségi stressz ellen Tokióban csendes tereket, a skandináv országokban decentralizált városközpontokat alakítottak ki.
Az összeomlás útján
Kétségtelen, hogy a próbálkozások ellenére az összeomlás útjára léptünk. Miért? A fentebb leírtak alapján a hagyományos, örökölt és szülőktől eltanul viselkedésmintáink, normáink leépülése miatt. Ha egy társadalom nem tud egészséges mintákat, példaképeket felmutatni, a felnövekvő generációk „társadalmi analfabéták” lesznek.
Persze, voltak és vannak próbálkozások pót-példaképek kialakítására. Korábban a popkultúra termelte ki ezeket a példaképeket, amelyekkel részben helyettesítették a szülők nyújtotta mintákat. Később a filmipar is beszállt ebbe a bizniszbe, és ma már a gombamódra szaporodnak az influenszerek, tiktokkerek, és felnőtt tartalmakkal magukat áruba bocsátók.
Egyre több szó esik róla, hogy a fiatalok az udvarlást a pornófilmekből tanulják meg. A gyermekvállalás megy ki a divatból, a család lassan szitokszóvá válik. A fiatal generációk forradalmat hirdettek, és ezekben a forradalmakban az egyetlen közös pont, hogy mást akarnak, mint a szüleik, de mindig megtalálják a megfelelő vezért a közösségi médián.
A digitális forradalom, mint tökéletes „gyógymód”
A II. világháború utáni világrend urai és várostervezői tisztában vannak a helyzettel (a tudomány mai színvonala mellett nehéz elképzelni, hogy ne lennének). És léptek is. A népesedésből adódó problémákat korábban drogok legalizálásával, propagandával, a család intézményének és kötelékeinek fellazításával csillapították. Ám egy idő után ez már nem használt. Nyilvánvalóvá vált, hogy ha nem tesznek valamit, a világrend, amely a hatalmukat biztosítja, összeomlik.
Könnyű belátni, hogy alapesetben az összeomlás megállítására legalább egy egész generációnyi időre lenne szükség. Az államnak szociális otthonokat, társadalmi programokat kell indítania a folyamat megfordítására, ami időbe, és főleg, pénzbe kerül. Időből és pénzből van azonban mindig a legkevesebb.
Az áttörést, vagy a csodaszert a közösségi média megjelenése jelentette. Az internet és a közösségi-médiás platformok a pótlólagos viselkedési mintákat vírusként terjesztették el a világban. Tartalomgyártók tömegei töltötték ki az űrt a fiatalok fejében és szívében.
Algoritmusok tervezték újra a társadalmat és a normákat. Ez egy tökéletes és cinikus rendszer, amelyben minden résztvevő egyed viselkedése befolyásolható, skálázható, beárazható és megjósolható a profit maximalizálása céljából.
A család és egyházak célkeresztben. De miért?
Nyilván, egyesekben felmerült a kérdés e sorok olvasásakor, hogy ha a viselkedési formák fenntartása lenne a cél, akkor miért támadják a globalisták a család intézményét és a keresztény egyházakat?
A válasz nem fog tetszeni. A család lenne az elsődleges mintaadó, a legalapvetőbb társadalmi szervezet, amelyben a gyerekek és fiatalok szocializálódnak, viselkedési mintákat sajátítanak el. Ezeknek a funkcióknak egy részét az állam átvette (szociális háló, gondoskodó állam, bölcsődék, idősgondozás), de messze nem az összeset. Márpedig a család által utódoknak átadott értékeket nem lehet befolyásolni, nem lehet számszerűsíteni, fogyasztásra és dollárra jól kiszámíthatóan átváltani. A család mindig is bizonytalansági tényező volt a nagyvállalatok számára, mert útját állja a mértéktelen fogyasztásnak és költekezésnek.
A család organikus egység, személyes, nem „dolláralapú” kötődés, lehetetlen felülről átírni a belső működését.
Hasonló a helyzet az egyházakkal. Az egyházak is gyülekezetekben, közösségekben gondolkoznak, és normákat, viselkedési mintákat, erkölcsöt adnak át a fiatalabbaknak. Kívülről ma már befolyásolhatók, és a globalista mainstream nagy erőkkel próbálja keresztény egyházakat szembefordítani saját tanításaikkal – több-kevesebb sikerrel.
A család és a hagyományos egyházak a központosított, nagyvállalatok és globalisták által uralt digitális tér versenytársai, és ezért hadat üzentek nekik. Hogyan?
A hanyatlás tünetei
A hagyományos normákat elnyomják, a család, nemzet, közösség társadalmi kötelékeit módszeresen szétszakítják. Mindeközben a közösségi média jóvoltálból kialakult az élményfetisizmus, a felszínes, pillanatnyi örömök és élmények hajhászása, a következmények letagadása vagy elkerülése mellett. A szemtől szembeni párbeszéd szerepe csökken, vele a konfliktuskezelés képessége és az empátia is visszaszorul.
Az algoritmusok új példaképeket, mintákat gyártanak a fiataloknak (mi a trendi éppen), teljesen szabályozzák és sablonizálták a párbeszédeket (chatek, lájkok, kommentek, emotikonok), és olyan visszacsatolást adnak, amivel ez az állapot fenntartható, de ami a fiatalokat nem fejleszti vagy tanítja – épp ellenkezőleg.
A közösségek egyszerűen kiadták a kezükből a jövő kulcsát, és egy egész generációt játszottak a globalisták és algoritmusaik kezére.
A globalista-progresszív politikai erőtér tehát nem letarolni akarja a világot, hanem uralni. És miközben haladást hirdet, valójában egy nyolcvan évvel ezelőtt megszületett, hanyatló rend fenntartásáért harcol körmeszakadtáig.
„A probléma a döntés”
Van azonban jóhír is. Ennek a Mátrixnak, ennek a digitális uralomnak van egy gyengepontja. És itt kanyarodunk vissza a cikkünk elején említett Mátrix-filmhez.
A probléma, amely az egész globalista terv sikerét kétségbe vonja, a döntés problémája. Nem vonhatják meg az emberektől a szabad akarat illúzióját teljesen, mert az lázadásba, vagy az Universe 25-ben látott társadalmi összeomlásba torkollik.
Más szavakkal, a rendszer csak akkor győzhet, ha mindenki követi a főirányt, és nincsenek nagy csoportok, közösségek, amelyek eltérnek tőle. (Ez egyébként megmagyarázza, miért tekintik egyesek nem kívánatos elemeknek a nemzeti kisebbségeket, akik a második világháború utáni világrend veszteseinek érzik magukat.)
A megoldás tehát egyszerű, mégis nehéz. Döntést kell hozni. Apró dolgokon fog múlni. Például a családi, mobilok nélküli közös vacsorákon. A facebook mellőzésén, a TikTok letiltásán. Azon, hogy odafigyelünk egymásra, családon, közösségen belül. Azon, hogy az empátiát nem gyengeségnek, hanem a kapcsolatteremtés kiváló eszközének tekintjük. Azon, hogy gyors üzenetek helyett szemtől szemben beszélünk egymással. Azon, hogy törődünk egymással, hogy ezer gondunk ellenére időt szánunk gyermekeink, családtagjaink, ismerőseink gondjainak meghallgatására. És igen, azon is múlhat, hogy visszatalálunk-e a közösségbe, ahol élünk, a gyülekezetbe, ahová tartozunk.
Dönteni még nem tudnak helyettünk. Ez az egyetlen fegyverünk…
Komjáthy Lóránt
Nyitókép forrása: Canva, SITA, Mesterséges intelligenciával készített tartalom
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
