A Kassai Magyar Kultúra és Történelem Napja évente megrendezett megemlékezés és alkalom, amely városunk magyar történelméhez és kultúrájához fűződő fontos eseményekre hívja fel a figyelmet.
E napot Katona József Bánk bán c. nemzeti drámánk ősbemutatójához kötődően tartjuk. Azt 1833. február 15‑én, Kassán mutatták be először, és 2013-tól ennek emlékére minden februárban megemlékezést tartunk a város magyar kulturális és történelmi örökségének tiszteletére.
A megemlékezés és koszorúzás idén a kassai Fő utca 84. szám alatti egykori Semsey-palota homlokzati falára kihelyezett emléktáblánál február 17-én, kedden, 16:30 órakor kezdődött.
Ez a hely az egykori színi direktor, Berzeviczy Vince lakhelye volt, aki támogatta a Bánk bán kassai ősbemutatóját.
2014-ben, halálának 180. évfordulóján a Csemadok kassai szervezetének kezdeményezésére került az épület falára a háromnyelvű márványtábla.
Duncsák Mária mondja ünnepi beszédét (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Hanesz Angelika, a Csemadok Városi Választmánya elnöke köszöntötte az ünnepség résztvevőit, majd Duncsák Mária alelnök mondott beszédet. „Kassa belvárosában sétálva – mondta –, ránk köszönnek a város történelmi és szakrális múltjának emlékei: ódon épületek, ős, történelmi nevet viselő családok palotái, templomok, kápolnák és szobrok, és persze a régi városi polgárság életműve, amelynek Márai Sándor Kassája volt a jelképe.
A Szent Erzsébet-dómban az egykori Árpád-házi királylány őrködik II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Zrínyi Ilona örök álma fölött, de itt talált otthonra a tragikus XX. század mártírja, Salkaházi Sára szobra is. Szabó Ottó kassai magyar képzőművész alkotása két évszázad után az első szobor, amelyet 2013-ban a főszékesegyházban helyeztek el.
Dr. Hetey Ágota koszorúval a kezében (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
A Fő utca épületeinek emléktábláiról Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Baróti Szabó Dávid és itt, a színház szomszédságában, báró Berzeviczy Vince figyeli a nyüzsgő város fogatagát, de Tinódi Lantos Sebestyén, Bethlen Gábor vagy Bocskai István nevét is őrzi a kassai történelmi emlékezet.
Épített és tárgyi örökségünk évszázadok óta a város, a múzeumok kincse, a maga fizikai valóságában van velünk. Szellemi értékeink azonban – ebben a hihetetlen sebességgel változó világban – kellő odafigyelés hiányában könnyen feledésbe merülhetnek.
Kultúránk értékei csak úgy maradhatnak meg, ha állandóan jelen vannak a köztudatban, beszélünk róluk: emlékezünk és emlékeztetünk, vagyis nap mint nap megéljük és átadjuk őket az utánunk jövőknek.
Az eméktáblát az ünneplők koszorúja vette körbe (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Így született meg a gondolat, hogy az egyetemes magyar kultúra egyik jelentős eseményére, Katona József Bánk bán c. drámájának ősbemutatójára emlékezve, felhívjuk a figyelmet városunk fejlődésében és hagyományaiból történelmi szerepet játszó magyar műveltségre.
Az 1833. február 15-i ősbemutató fogadtatásáról nincsenek megbízható adatok, de feltehetőleg nem túl népes közönség előtt zajlott, mivel az akkori kassai polgárok többsége német ajkú volt. Ugyanakkor a rangos szereposztás és a magyar színjátszás szellemi ereje megmentette a drámát a feledéstől. Hogy mi volt az a szellemi erő? Talán ugyanaz, amit ma is sokszor érzékelünk a színházi előadásokon: Milyen jó anyanyelvünkön élvezni a darabot – és milyen jó Kassán együtt magyarnak lenni! Hittel valljuk, hogy a magyar színjátszás, a kassai magyar kultúra ma is megtartó erőt jelent közösségünk számára.”
A megkoszorúzott emléktábla (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
A beszéd után a résztvevő szervezetek megkoszorúzták az emléktáblát. Elsőként dr. Hetey Ágota főkonzul helyezte el koszorúját Gris Emese Diána konzullal együtt.
Buday Ernő elmondta, annak idején a Csemadok részéről ő tárgyalt a háztulajdonossal és az semmilyen akadályt sem támasztott a táblával kapcsolatosan.
Hanesz Angelika elszavalta Petőfi Sándor A színészdal című versét, mely így kezdődik: „Minden müvészetek/ Fején a korona:/ A mi művészetünk“. A refrénje meg a következőképpen hangzik: „Mi szép, mi szép, mi szép/ A mi föladatunk!/ Legyünk büszkék reá,/ Hogy színészek vagyunk.“
Ujlaky Ferenc hív a beszélgetésre (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Annak a reményének adott hangot végezetül, hogy a mi színészeink is a költő útmutatását fogják követni: „De amit színpadon/ A népnek hirdetünk,/ Ne hazudtolja meg/ A cselekedetünk./ Ha meg nem tesszük azt,/ Ami föladatunk:/ Akkor gyalázat ránk,/ Színészek nem vagyunk!”
Majd Ujlaki Ferenc, a Berzeviczy család leszármazottja invitálta a jelenlevőket a Csemadok-székház emeleti termébe, ahol a „Berzeviczyek nyomában” c. beszélgetésre került sor. Beszélgetőpartnere Czábóczky Szabolcs történész volt. Ujlaki családi kötődése révén a Berzeviczy család jeles személyiségeit mutatta be. Elmondta, hogy már kora gyermekkorában szembesült a család történetével. A bajánházai Berzeviczy-kúriában laktak. A családfa és az ősok képei otthonukban a falon lógtak. Máig sem tudja, a családfa hogy került az eperjesi múzeumba. Az iskolatársai grófnak csúfolták, ő meg nem tudta, miért.
Ujlaky és Czáboczky Szabolcs (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Ő, mint Berzeviczy unoka illendőnek tartotta, hogy ismerje a családfáját. Sajnos ma már ott tartunk, hogy a mai gyerekek nagyanyjuk születési nevét sem tudják sok esetben.
A família első ismert őse Rutker (Rudiger) comes akinek felesége merániai Gertrúd, II. Endre magyar király feleségének udvarhölgye volt, testvére pedig Adolf szepesi prépost. Ők nyerték közösen II. Endrétől adományul a Poprád vize menti erdőséget, amit részben 1945-ig megtartottak.
További adományokat is kaptak a leszármazottak mind Szepesben, mind Sárosban, ahol Berzevicén várat is építhettek. A család a kakaslomnici és berzevicei előnevet használva Berzeviczy név alatt folytatta a családi leszármazását. Címeradományt Luxemburgi Zsigmondtól kaptak, minek első lenyomata 1421-ből maradt fenn. Berzeviczy Vince édesapja, Ferenc 1775-ben bárói rangot nyert. A családnak ez az ága Vincében illetve leánya Smrecsányinével kihalt.
A Berzeviczyek generációkon keresztül katonaként szolgáltak mint császári tisztek, de a Rákóczi Ferenc, illetve az 1848/49 es szabadságharc oldalán is. Vince követte a családi hagyományt, kadétnak állt. Katonái az Alföldről származtak, így szembesült a helyzetükkel az elnémetesedett környezetében. Látta, hogy a magyar területeket a kormányzat gyarmatként kezeli. Bánk báni helyzet! A tisztek hasonultak a beosztottjaikhoz és elsajátították azok nyelvét, így tanult meg jól magyarul. Leszerelése után megkedvelve a színjátszást. Korának legképzettebb színházi szakemberévé képezte magát. A családja a Bánk báni időben való gyökereire gondolva erős akarattal határozta el a dráma kassai előadását.
Ujlaky mutatja a családfát (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Emléktáblája 1945-ig a Nemzeti Színházat díszítette, hiszen annak helyén állt a régi színház, ahol a Bánk bán ősbemutatójára sor került. Róla is sokat lehet olvasni az interneten.
Továbbá szó esett a család többi ismert tagjáról is, úgymint a két Berzeviczy Ádámról. Egyikük II. Rákóczi Ferenc apródja volt, a másik cs. és kir. tábornok. Dr. Berzeviczy Albert (1853–1936) történészről, miniszterről, aki jogi tanulmányait Kassán kezdte és a MTA elnöke volt. Régi emlékek c. kötetében az 1853–70-es időszakot öleli fel. Ez a neten is hozzáférhető.
A kassai temetőkben is nyugszik néhány Berzeviczy, köztük található Kajetán (1799–1871) cs. és kir. alezredes, Kassa térparancsnoka, akinek sírját Halász György találta meg a Rozália temetőben.
A beszélgetés közönsége (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Szó esett Berzeviczy Gizelláról (1878–1954) is, aki a Tanácsköztársaság alatt lett iskolaigazgató. 1920-ban nyolc évre ítélték, de fogolycserével szabadult és a Szovjetunióba került, ahol fogolytáborokban antifasiszta tanfolyamokat tartott. 1945-ben tért haza. Most a dédunokája Hollandiában él. Sok családtag elkerült több vármegyébe, így került a Szepességből Ung megyébe az ő őse is a szabadságharc leverése után.
Vannak családtagok, akiket nem tudunk besorolni a családfán feltüntetettek közé, de itt éltek közöttünk és szétszéledve, történelmi tudattal igyekeznek ápolni őseik hagyatékát. Volt közöttük földműves, iparos, pap, akadt közöttük híres festőművész…
Egy kiterjedt nemesi család történetéből kaptunk ízelítőt. Mondják, minden ember élete önálló regény. Itt egy könyvtárnyi életúttal találkoztunk. Hiába, az élet írja a legizgalmasabb regényeket.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
