„A kultúra lovagja“ címet kimagasló művészi, közművelődési teljesítményért, kultúraszervezői életműért adományozza „A falvak kultúrájáért“ alapítvány. Kissé kevésbé hivatalosan, de talán közérthetőbben talán úgy fogalmazhatunk: a díj „A falvak lámpásai“ munkásságának méltó elismerése. Azokra az emberekre hívja fel a figyelmet, akik a tudás, a művelődés terjesztését – bármilyen formában küldetésnek, egész életre szóló áldozatos tevékenységnek tekintik. Még akkor is, ha a körülmények nem kedvezőek, netán akkor is, ha különösebb anyagi megbecsülés sem jár vele.
A keleti régió egyetlen lovagja Mokcsamogyoróson él, nem meglepő módon közvetlen környezete sincs tisztában vele, hogyan és miért kapta a rangos elismerést szomszédjuk, Baloghné Domonkos Malvin. (A lámpásokkal ez már csak így van.)
Malvinka néni, ahogy általában szólítják, nem „bennszülött“, a csallóközi Csicsón látta meg a napvilágot, bár ha valaki ötven évet él egy faluban, talán már kivívta magának a nem kevésbé rangos „helyi lakos“ címet. Karnagyként, énekesként az egész országot bejárta. Kórusversenyek közismert zsűritagja.
A nagykaposi Erdélyi János Vegyeskar karnagya, a „Búzavirág“ ökumenikus egyházi énekcsoport illetve az újjáalakult helyi Csemadok mellett működő vegyeskar vezetője.
Régi zenész családból származik…
Családtagjaim nagy része zenész, zenepedagógus. Ötödikes koromban már én is Ág Tibor énekkarában énekeltem. Azután sem emlékszem olyan korszakra az életemben, mikor ne lett volna kapcsolatom a zenével.
Ön is zenepedagógusként végzett, nyilván könnyen elhelyezkedhetett volna akár otthoni környezetben is…
Hogyne. 1972-ben végeztem Nyitrán, ott ismerkedtem meg a férjemmel is. A szülőföldemre jártunk gyakorlatra, állás, szolgálati- vagy más lakás, minden lehetőség adott volt. Ennek ellenére, egyéb családi okok miatt is úgy döntöttünk, hogy költözünk. A mai napig nem bántam meg. Itt akkor is, most is kevés a zeneszakos.
Első munkahely?
Nagyszelmencben kezdtem, ott alapítottam az első énekkart. Már az első versenyeken sikereket értünk el, ami persze jól esett. Közben Helmecen is alakult énekkar, amely szintén nagyon jól működött. Mozgalmas időszak volt, egyre – másra alakultak a kórusok, mindig volt utánpótlás is. Ráadásul beindult egy karvezetői tanfolyam magyar pedagógusok számára Pozsonyban, a Duna utcában, az előadó az Erkel-díjas Vass Lajos volt. Létrejött egy hetvenöt- nyolcvan létszámú kórus, amellyel az egész országot bejártuk hétvégenként.
Ez azért, itteni lakosként nem lehetett egyszerű.
Valóban nem, szerencsére volt egy kedves kolléganőm, Kiss Vali, aki szintén „megfertőződött“, vele utaztam éjszakánként. Aztán ő már sajnos nem tudott jönni, és egyedül utazni, éjszaka, különösen a rendszerváltás után már nem volt biztonságos. Ez a korszak lezárult.
A kórusvezetést, szervezést, éneklést azóta sem hagyta abba. Önként adódik a kérdés: hogy győzi? Hogy lehet, hogy valakinek ennyi ideje és energiája legyen?
Nem olyan nagy dolog ez. Nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. Mindig azt csináltam, amit szerettem.
Ha éppen véletlenül nem kórus – dolgokkal foglalkozik, mire marad még ideje?
A virágokat, azokat nagyon szeretem. Beszélgetek hozzájuk, néha szidom is valamelyiket…
Gondolom, ha rosszul viselkednek. Egy pedagógusnál ez természetes…
A zöldségeskertben dolgozni, az is olyan megnyugtató.
Nagyon…
Újjáalakult a Csemadok is, volt tanítványaimmal kezdtem újra. Működik a papírfonás, mézeskalácskészítés, gyertyaöntés is. Most vizsgáztam kosárfonásból, hivatalosan.
Az még biztosan jól fog jönni.
A falukrónikával is van azért munka.
Van bizony.
Többet már nem kell kérdezni, itt minden világos. Mint bármelyik interjú, természetesen ez is kissé mesterséges, kissé megszerkesztett. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy a beszélgetés folyamán többször is elhangzott a szabadkozás: jaj, hát ez nem is olyan nagy dolog… nem annyira érdekes ez… nem kell erről annyit beszélni… azért csináltam, mert szerettem…
Ez olyan…igazi „lámpáshoz“, vagy inkább egy olyan…igazi lovaghoz méltó beszéd, nem gondolják?
Tóth Ferenc
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
