Hogyan csináltunk forradalmat? 1989 és a szlovákiai magyarok Gazdag József2024. 11. 17., v – 20:17
Múltidézés Popély Árpád történésszel.
Harmincöt évvel a rendszerváltás után lassan visszakanyarodunk oda, ahonnan 1989 novembere előtt indultunk, s a társadalom nagy része ezt nem is látja elkeserítőnek. A magyarok sem, pedig annak idején nagy szerepük volt a demokratizációs folyamatok elindításában. Popély Árpád történésszel, a Selye János Egyetem oktatójával arról beszélgettünk, milyen jelentősége volt a bársonyos forradalomnak a szlovákiai magyar kisebbség számára, s hogy az elkövetkező években mi történt ezzel a közösséggel.
Popély Árpád (1970) történész, a Selye János Egyetem oktatója, a Fórum Intézet tudományos munkatársa. Fő kutatási területe a szlovákiai magyarság 1945 utáni története
A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok című kötetben több mint ötven szlovákiai magyar személyiség idézi fel a rendszerváltás idején történteket. Nagy különbségek vannak abban, ahogy a saját szerepüket, az események lefolyását látták?
A visszaemlékezés szubjektív műfaj, az idő megszépíti az emlékeket, és a saját szerepünket is gyakran fontosabbnak láttatja, de ami a tényeket illeti, nagy eltérések nem voltak. Az elbeszélések alapján összeállt egy egységes kép arról, hogy a rendszerváltó magyarok hogyan élték meg az 1989 és 1992 közti időszakot.
Ki lehet mondani, hogy magyar szempontból a legjelentősebb esemény a november 18-i találkozó volt Tóth Károlyék vágsellyei lakásán, ahol létrejött a Független Magyar Kezdeményezés?
Nyilvánvalóan, bár el kell mondani azt is, hogy a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, a Csemadok, a Szlovák Írószövetség magyar tagozata vagy a hatvannyolcas nemzedéket képviselő ún. Harminchármak már a bársonyos forradalom kitörése előtt is fogalmaztak meg memorandumokat, amelyeket a kommunista párt vezetőségéhez vagy a kormányhoz juttattak el, s ezekben – egyebek mellett – a magyar intézmény- és iskolahálózat, valamint a magyar sajtó és rádióadás bővítését, a kisebbségi jogok alkotmányba foglalását kérték. A Duray Miklós által vezetett Jogvédő Bizottsággal szóba sem állt a hatalom, a Csemadokkal és a Harminchármakkal viszont egyeztetett, de közbejött a rendszerváltás, ami a magyarok számára is más tárgyalási alapot jelentett. A szlovákiai magyarok körében is létezett egy olyan értelmiségi réteg, amely 1989 novemberében ‒ és azt követően is ‒ egyenrangú partnere tudott lenni a cseh és a szlovák rendszerváltó ellenzéknek.
Meddig tartott ez a partneri viszony, s mikor rontotta meg a politika?
Akkor, amikor a kisebbségi kérdés terítékre került. Annak idején Duray Miklós is csak később vette fel a kapcsolatot a Charta 77-tel, mert a nemzetiségi kérdéssel a csehszlovák demokratikus ellenzék nem foglalkozott. Duray a nyolcvanas évek elején aláírta ugyan a nyilatkozatukat, de szoros kapcsolat nem volt a két szerveződés között. A rendszerváltás idején egy időre intenzívebbé vált az együttműködés a cseh és a szlovák értelmiséggel, de ahogy haladtunk előre az időben, egyre több problémás kérdés jelent meg.
Mi volt a fő különbség a Független Magyar Kezdeményezés és a Duray-féle Együttélés között?
Az FMK alapítóinak volt olyan szándéka, hogy ha Duray hazajön Amerikából, az FMK-ban fog politizálni. 1989 decemberében, amikor a szövetségi kormány összetételéről zajlottak a tárgyalások, az ellenzék Duray Miklóst javasolta a nemzetiségi miniszteri posztra. A szlovák fél ezt nem szerette volna, s végül azzal utasították el a poszt létrehozását, hogy a nemzetiségi kérdés nem föderációs hatáskör, hanem a tagállamokra tartozik. Durayban alighanem ez váltotta ki azt a meggyőződést, hogy a nemzetiségi kérdés kezelésében nem történik érdemi változás, s ekkor hozta létre a többi kisebbség ügyét is vállaló Együttélést.
A rendszerváltó VPN küldöttei 1989. november 30-án találkoztak a szlovák kormánydelegációval. Balról: Ladislav Snopko, Fedor Gál, Milan Kňažko, Ján Budaj, Martin Šimečka, František Mikloško, Peter Tatár, Ján Langoš és Szigeti László
Harmincöt év távlatából nézve melyik a helytállóbb elgondolás? Amikor mindent abból a szemszögből nézünk, hogy mennyire tudjuk érvényesíteni a nemzetiségi jogainkat, vagy inkább arra kellene törekednünk, hogy a demokráciát megszilárdítsuk, mert akkor nekünk is több jut?
Az FMK elképzelése az volt, hogy először a demokratikus átalakulást kell kivívni, s ez automatikusan magával hozza a kisebbségi jogok biztosítását. Ezért épített ki szoros kapcsolatokat a rendszerváltó VPN-nel, mert bízott abban, hogy így fokozatosan megvalósíthatja a kitűzött céljait. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a VPN megszüli Mečiart. Az FMK-val szemben Duray arra a meggyőződésre jutott, hogy nincs értelme a szlovák és a cseh féltől várni a kisebbségi jogok bővítését, a nemzetiségeknek inkább önmaguknak kell megszerveződni, és ellenzéki alapállásból politizálni.
Emlékszem arra az 1989. novemberi tüntetésre, ahol Grendel Lajos magyarul beszélt a hóesésben, s a tömeg ujjongva ünnepelte. Ez a testvériség nem tartott sokáig, a magyarok keveset értek el a későbbi tárgyalások során. Miért?
Erre lehet, hogy még azok sem tudnának válaszolni, akik ott voltak a tárgyalásokon. A lényeg az, hogy mindig kisebbségben voltak. Lehetne hibának nevezni, hogy az FMK és az Együttélés nem fogott össze, de természetes folyamat volt, hogy ideológiák mentén a magyar politikai térfélen is több párt jött létre. Csak 1998-ban a mečiari választási törvény hatására sikerült leküzdeni ezt az ellentétet, s az egyesült MKP jó ideig sikertörténet volt.
A rendszerváltás eufóriája után óriási méreteket öltő nacionalizmus mennyire volt váratlan?
Törvényszerű volt, mert ezeket az indulatokat korábban mesterségesen elfojtották. Ugyanaz tört felszínre 1968-ban és 1990-ben is. Emlékezzünk, milyen vitákat váltott ki, kötőjellel vagy kötőjel nélkül írják-e a csehszlovák föderációs állam nevét – Cseh-Szlovák vagy Csehszlovák Köztársaság –, végül kompromisszumos megoldásként az „és” kötőszó beiktatását választották, s hogy a szövetségi alkotmány vagy a tagállamok alkotmánya legyen-e erősebb. A magyarok végig a szövetségi jogkörök mellett foglaltak állást, abban bízva, hogy Prága mérsékelni tudja a szlovák nacionalizmust. Amikor aztán 1992-ben Vladimír Mečiar megnyerte a szlovákiai választásokat, rögtön a két ország szétválásáról kezdett tárgyalni.
Ebben az időszakban kezdődött a magyar pártok megosztottsága is. Mi volt a töréspont?
A szlovák pártokkal való együttműködés kérdése. Az FMK már az 1990-es választások előtt is helyet kapott a kormányban, Varga Sándor miniszterelnök-helyettes, Zászlós Gábor pedig parlamenti alelnök volt. A választásokat követően A. Nagy László lett a parlament alelnöke, Zászlós Gábor pedig kormányfőhelyettes. Az Együttélés és az MKDM ellenzékből az FMK-t is felelőssé tette a kormánykoalíció mulasztásaiért. De Csehszlovákia szétválását egyik oldal sem fogadta lelkesen, a Lévai Értelmiségi Találkozón 1992 decemberében ki is adtak egy nyilatkozatot, hogy Csehszlovákia megszűnése ugyanolyan antidemokratikus folyamat eredménye, mint a létrehozása volt, mert sem 1918-ban, sem 1992-ben nem kérdezték meg a lakosság véleményét. Duray Miklós volt a prágai szövetségi parlament utolsó magyar megszólalója, aki ezt ott is elmondta.
Szlovákiai magyar értelmiségi egyeztetés 1989 novemberében, balról: Barak László, Németh Ilona, Nagyvendégi Éva (takarásban), Grendel Lajos, Ravasz Marián, Tóth Károly (takarásban), Sándor Eleonóra (háttal), Hunčík Péter (takarásban), Mórocz Mária, hátul Világi Oszkár és Gyurovszky László
Felvetették a magyar pártok a régi traumákat, a kitelepítést, a jogfosztottság éveit?
Miután a szlovák parlament 1991-ben bocsánatot kért a deportált zsidóktól és a kitelepített németektől, az Együttélés és az MKDM egy nyilatkozattervezetet terjesztett elő, amelyben a parlament elutasította volna a kollektív bűnösség elvét, de a tervezetről nem is szavazott a plénum. Máig nem került erre sor, s most már esély sincs rá, már csak azért sem, mert nincs, aki előterjessze.
Szlovákia huszadik századi történelmének legjelentősebb eseménye volt az 1989-es bársonyos foradalom. Mára mégis elveszett az ethosza, sokan a politikusok közül is bagatellizálják, megkérdőjelezik. Kiábrándultunk a demokráciából?
A negyven évnél fiatalabbak nem élték meg a diktatúrát, ők sokszor ezért nem látják a veszélyeit, az idősebbek számára pedig a nosztalgia szépíti meg a múltat, amelyet akkor kárhoztattak.
Mi az oka annak, hogy a szlovákiai társadalom számára nem annyira meghatározó és fontos 1989 novembere, mint a csehek számára?
Az egyik magyarázat az lehet, hogy a rendszerváltók nemzedéke fokozatosan kikopott a politikából. A másik pedig az, hogy a csehek máshogy viszonyulnak a csehszlovák állam 1918-as megalakulásához, a prágai tavaszhoz és a bársonyos forradalomhoz is, mert mindegyik esetben a prágai törekvések voltak meghatározók, Pozsony csak követte az eseményeket.
Az európai történelemben az autoriter rendszerek ellen mindig fellázadt a nép, s a diktatúrát demokratikus időszakok követték. Lehetséges ilyen össznépi eszmélés és rendszerváltás a konspirációk világában is, amikor nagy tömegeket tévesztenek meg?
Ez nagyon nagy kérdés, mert ennyi megtévesztésre nem volt még példa a történelemben. De nem kizárt, hogy amint a kommunista propagandán, úgy az összeesküvés-elméleteken is átlát egyszer a nép.
Az interjú eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. november 12-i számában jelent meg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
