Vár a DANTE! Budán, a Török utca 1. szám alatt, a Bem mozi mögött nyílt meg áprilisban a DANTE Közösségi Alkotótér, amely egy független alkotóművészekből álló színházi társulat és civil szervezet bázisa lett. Föld alatti birodalom tágas színházteremmel, benti letelepedést és utcai kiülést is biztosító napközbeni kávézóval és esti sörözővel, eszmecserékre ösztönző, vendégmarasztaló terekkel.
A kivilágítható pulton az éppen futó előadások plakátjai, szórólapjai: Stílgyak, A cégvezető, Az óceánjáró, De mi lett a nővel?, Kövek, A varjúkirály, Egy perccel tovább… A széles körű összművészeti igényű projekt egyik ötletgazdájával és vezetőjével, Jászberényi Gábor színész, rendezővel, „mindenessel” a terepet bejárva a hely szelleméről és szépen megvalósuló terveikről beszélgettünk.
– Dante neve már önmagában egyfajta állásfoglalás, hitvallás, életérzés… Miért ő?
– Erre három válaszom is van. Egyrészt mindenképpen olyan nevet szerettünk volna, ami kötődik a színházhoz, a műfajhoz, már önmagában jelent valamit, könnyen és jól megjegyezhető. Elindult a gondolkodás. Pár évvel ezelőtt volt egy előadásom a Zeneakadémián, amire a Liszt Ünnep keretében Kiss Péter zongoraművész barátom kért fel. Mondhatjuk, hogy a nagyvilági Liszt korának rock and roll sztárja volt, mielőtt harmadrendi ferencesként felvette a papi reverendát. Zarándokévek című zongoraciklusának második része, „második éve”: Itália. Főleg Petrarca és Dante inspirálta. Ennek része többek között a Dante-szonáta, ami egy nagyjából húszperces, csodálatos, robusztus mű. Itt volt tehát egy nagy találkozásom a két költővel, Dantéval és Petrarcával. Iskolai emlékeimből szinte csak annyi maradt meg Dantéról, hogy Isteni színjáték, „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, illetve „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam”, Petrarcáról pedig, hogy Laura és viszonzatlan szerelem. Szégyellni kezdtem magam, hogy közel negyvenévesen mindössze ennyi jut eszembe róluk. Peti felkérésére viszont kapva kaptam az alkalmon és elmerültem e két szerző műveiben. Iszonyatos nagy falak bontódtak le bennem. A rossz beidegződés, a régi, veretes szerzőkkel kapcsolatos eltartás egyszerre megszűnt, miután elolvastam a klasszikus és az új fordításokat is. Annyira megragadott Dante profizmusa, nyelvi leleményessége, társadalmi felelősségvállalása, utazásának színessége, a hátborzongató részletességgel ábrázolt pokol, hogy azt éreztem: ő kivételes, óriási formátumú alkotó. És korántsem az az érthetetlen, érinthetetlen, távoli figura, akinek a képe a középiskola után többnyire bennünk élt. Nagyon is lehet kapcsolódni hozzá!
A harmadik indíttatás pedig az egykori POSZT-hoz, a Pécsi Országos Színházi Találkozóhoz kötődik. Pécsen volt egy törzshelyünk, a Café Dante. Minden előadás után az volt a jelszó: „Irány a Dante!” Színészek, nézők, zenészek, táncosok, írók átvonultak, és hajnalig beszélgettek ott a darabokról, a művészetről. Akkoriban még lehetett különböző nézeteket ütköztetni egy asztalnál. Valami ilyesmi szeretne lenni a DANTE Kulturális Alkotótér is.
– Baráti összefogással született meg a DANTE. Miért pont ez lett a „befutó hely”? Megközelíthetőségi és összművészeti szempontból ez tűnt a legalkalmasabbnak?
– A 2. kerületben létezik egy úgynevezett Margit-negyed program; önkormányzati ingatlanokat adnak bérbe civil vagy kulturális célra. Pályáztunk, megnyertük a bérleti jogot, aztán felújítottuk a helyet, amely idén áprilisban nyílt meg. Tele van legendával e budai környék, érdekes a története ennek az épületnek is. Egyik darabunk – Alessandro Baricco nyomán – Az óceánjáró, ebben szerepel egy tételmondat:
Kicsit így vagyok az itteni legendákkal is; vagy igazak, vagy nem, de mi örülünk nekik. A 13. században még templom állt itt, a 1800-as évek közepén tébolyda, 1910-től pedig feltételezhetően kupleráj lehetett ez a hely azzal a gyanús reklámszöveggel, hogy: „Éjjel-nappal nyitva, külön termekkel”. Az utolsó időszakban Emi néni működtetett itt pincecsárdát cigányzenével, pacallal, kocsonyával, borral, fröccsel… Unokája, aki gyerekként még a poharakat szedte, néha bejárogat hozzánk meginni egy-egy sört.
– A létesítmény lelke a színházterem. Nehéz elképzelni, ezt látni kell, de tényleg izgalmas, nagyon komplex ez a zegzugos, mégis tágas tér a kávézóval, a kis „szakkönyvtárral”, olvasósarokkal, szeparészerűséggel…
– A DANTE-ban nagyjából száz férőhelyes a színházterem. A mérete körülbelül akkora, mint a Ferencvárosi Pinceszínház vagy a Vígszínház házi színpada. Annyi különbséggel, hogy nálunk minden mobil. Ha egy társulat úgy akarja, akkor körbeülhetnek a nézők, vagy akár kétoldalt, minden megoldható. A kialakításnál – a kábelezéstől a dobogórendszerig – arra törekedtünk, hogy sokrétűvé tegyük a nagytermet. De fontos volt számunkra az is, hogy a DANTE egyes részei ne különüljenek el. Ne éljen külön életet a színház, a kiállítótér, a kávézó, ami esténként sörözőként működik.
Nagyon szeretjük, hogy itt mindez picit összekeveredik. Igyekszünk már az előadás kezdete előtt élményt kínálni a nézőknek, lehet az egy beszélgetés vagy élőzene; az előadások után pedig előszeretettel tartunk közönségtalálkozókat. Lehet, hogy ez az én romantikus gondolatom, de
Mert közösség jön létre azáltal, hogy mindannyiunkkal ugyanaz történik, ugyanazt érezzük. És jó dolog még kicsit őrizni, továbbvinni a közösen szerzett élményt.
– Miért éppen ezt a megjelenési módot, előadói „létformát” választották?
– A csapatot, ezt a társulatot az hívta életre, hogy nagyon éhesek voltunk a teljességre, és szerettünk volna belekóstolni a színházcsinálás színészeten kívüli részeibe is. Egy független színházzal ezt meg lehet tenni. Érdekelt minket, milyen az, amikor dramaturgként foglalkozunk a szöveggel, milyen díszletet tervezni vagy rendezni. Ez az izgalmas sokféleség, sokoldalúság nem mellékesen kivételesen jó előadásokat szült, amelyek azóta is műsoron vannak. Nem mondom, hogy minden színház, társulat dolgozzon így, de nálunk olyan emberek gyűltek össze, akik elkezdtek alkotótársként működni.
– Vagyis nem ellehetetlenülés vagy valamiféle kényszer szülte ezt a vállalkozást…
– Egyáltalán nem. Az igény. Megvolt bennem a vágy, hogy ne csak szerepekkel foglalkozzak, hanem próbáljak részt venni az egész előadás megvalósításában, a koncepció, a formavilág kialakításában is. Ez persze nemcsak rám, ránk jellemző; vannak társulatok, amelyek hasonlóképpen működnek. Annak idején például Ruszt József kifejezetten megkövetelte a színészeitől, hogy „dramaturgikus aggyal” gondolkozzanak. Ne csak a saját jeleneteikkel foglalkozzanak, hanem a szerepüknek az egész darabban elfoglalt helyével, annak teljes viszonyrendszerével. Engem mindig nagyon izgatott, hogy mi van akkor, ha szélesebb perspektívában tekintek rá egy-egy alkotásra.
– Hogyan áll össze a repertoár, illetve a DANTE egyéb kínálata?
– Azért vagyok kicsit bizonytalan a válaszban, mert április végén nyitottunk, még egy teljes évad sem áll mögöttünk, tendenciákról tehát nem beszélhetek. A saját előadásainkon túl befogadószínházként is működünk. Bár a színház az elsődleges profil, igyekszünk széles programkínálatot nyújtani. Rendszeresen vannak itt klubkoncertek, író-olvasó találkozók, könyvbemutatók, workshopok… Nálunk minden fal egyben kiállítási felület is; a házi galériánkban harmincnaponta cserélődik az anyag. De kiforrott műsorpolitikáról egyelőre, ilyen rövid idő után még tudok beszélni.
– Alkotók, írók, irodalmi művek, kortárs jelenségek inspirálják az előadásaikat?
– Nálunk fontos, hogy minden darabban meglegyen a személyes érintettség. Engem például Az óceánjáró kapcsán nagyon foglalkoztatott Alessandro Baricco Novecentójának szellemisége. Valójában ez egy felnőttmese, eredetileg egy storytelling, amelyben egy ember hosszú monológban mondja el az egész történetet. Ismeretes, hogy ebből a regényből készült Tornatore Az óceánjáró zongorista legendája című filmje. Érdekelt ennek a barátságnak a története: két ember szemben a világgal, saját, helyesnek bizonyuló morális értékrenddel. A könyvet olvasva és a filmet látva úgy éreztem, még nem tudom, hogyan, de ebből mindenképpen előadást kell csinálni.
Ha valami meghatározza a műsorpolitikánkat, akkor ez az. Szeretnénk közölni valamit a világgal. Lehet az öröm, bánat, hiányosság, elvárás, sok-sok minden, de legyen benne szenvedély.
– A színházi szerepek mellett több jelentős filmben is játszott. Legutóbb Az utolsó elnök című – játékfilmes elemekkel átszőtt – dokumentumfilmben Varga Bélát alakította. Többek között A matrfűi rémben, illetve a Most vagy soha! erős karakterű Meyereként igazolta, milyen kivételes affinitása van a filmezéshez is. Egy fiatalabb nemzedékhez tartozó színész esetében ez itthon egyáltalán nem magától értetődő képesség.
– Ahhoz nem tudok hozzászólni, hogy egyik vagy másik színész milyen módszert, technikát követ, és nem is dolgom, hogy ítélkezzek vagy bárkit minősítsek e téren. Ráadásul itt számos összetevő annyira szubjektív. Arról tudok beszélni, hogy én hogyan állok hozzá egy szerephez, színházi próbafolyamathoz vagy forgatáshoz. Távolabbról közelítve, ami alapvető különbség a film és a színház között, a méret: az egyik vitorláshajó, a másik olajtanker vagy óceánjáró. Egész másfajta szervezést és működést igényel a film. Különböző a „gyártási folyamat”. Köztudott, hogy egy filmet nem lineárisan, kronológia szerint vesznek fel, hanem az adott forgatási helyszínhez igazodóan. Például A martfűi rém esetén szellemileg, lelkileg kifejezetten megterhelő volt követni, hogy éppen hol tart a karakter, hiszen a film tíz év történetét öleli fel. Jól kellett tudni alkalmazkodni ahhoz, hogy az adott börtönjelenet az 1950-es vagy később, a 60-as években játszódik. A film esetében nem az történik a színésszel, mint a színházi előadásnál, amikor hat hét alatt bepróbálunk valamit, aztán este 7-től 10-ig fent vagyunk a színpadon, és egy folyamatot élünk át, egy teljes eseménysorban vagyunk benne. A filmforgatás talán nagyobb tudatosságot igényel. És itt még mindig nem magáról a szerepről beszélünk. Fontos, hogy az ember az általában tizenkét órás forgatási napokon jól kondicionálja az idegrendszerét. Folyamatosan készenléti állapotban kell lenni, nemcsak fizikai értelemben, hanem lelkileg is, minden rezdülésünkkel. A film egészen másfajta megterhelés, másfajta igénybevétel, mint amikor a színész 10-től 2-ig próbál, vagy este 7-től 10-ig a színpadon van. Persze a szerepbe itt is, ott is ugyanúgy „bele kell halni”.
– Ön szerint mikor és mitől lesz igazán jó a színház?
– Lehet, hogy eretnekség, amit mondok, de úgy gondolom, a színházművészet, sőt alapvetően a művészet, nem több és nem kevesebb annál, mint amikor az emberek tízezer évvel ezelőtt körbeülték a tábortüzet, és újraélték a közös történeteiket. És annak mérhetetlen szakrális, megtisztító ereje volt. Valójában annyi történt, hogy egymásról beszéltek egymásnak. Aki ügyesebben utánozta az állathangokat, az volt a színész, aki a barlangrajzokat készítette, a képzőművész.
És ehhez hozzátartozik az önismeret is. Ide akartam kilyukadni: egy-egy szerep kapcsán igyekszem minél többet megtudni magamról. Azt hiszem, akkor jó egy alakítás, azt nevezhetjük hitelesnek, amikor van benne valami személyes. Ez nem jelenti azt, hogy gyilkossá kell válni egy gyilkos eljátszásához, de meg kell keresnem magamban azokat az indulatokat, amik adott esetben gyilkossá tudnak tenni. Tehát ez a folyamat mindig egy benső utazásról is szól. Minden szerepnél alapos munkával, elmélyüléssel igyekszem megtalálni a kapaszkodókat, aminek hozadéka – reményeim szerint – látszódni fog a produktumban. Az alakításnak e benső utazás eredményét is tükröznie kell. A szerep kabát a színészen, a lényeget csak belülről tudom nyújtani.
– Vagyis a színházra azért is van szüksége, mert a szerep által önmagáról tud többet elmondani?
– A szerep hordozóanyag, platform. Nem biztos, hogy egyébként beszélnék magamról, sok más színészhez viszonyítva én jóval introvertáltabb alkat vagyok. Szeretek elmélyülni az irodalmi anyagokban, szövegekben, műalkotásokban. Azt érzem a legfontosabb feladatomnak, hogy megtaláljam magamban a kapcsolódási pontokat az adott szerep kívánalmai szerint. És akkor jönnek a meglepetések! Jé, én ilyen ember is tudok lenni? Vajon hogyan döntenék erről vagy arról a saját életemben? Platonovvá vagy gyilkossá válnék?… Nem akarok bölcselkedni, de biztosan hatással van rám, hogy színészként folyamatosan az emberi lélek rejtelmeivel foglalkozhatok. De visszatérve a DANTE-ra, az is mámorítóan felszabadító, hogy e közösségi térben rendszeresen kell fizikai munkát is végeznünk.
– Mondhatjuk, hogy ez most egyfajta beérkezettség a pályafutásában?
– Abszolút. Nem látom a jövőt, de alig hiszem el, hogy csak pár hónappal ezelőtt, áprilisban nyitottunk, és már közel nyolcezren jöttek el hozzánk; mintegy hetven program, esemény zajlott itt. Én már ennek is nagyon örülök. Kétszáz önkéntes alakította, újította fel ezt a helyet. Most érzem csak igazán, milyen jó, hogy a DANTE létre tudott jönni. Nyilván vannak még nagy vágyaim. Jó lenne, ha ebben a „menedékben” sokan otthonra lelnének; társulatok, alkotók és nézők egyaránt. Persze ez rajtam kívül álló tényezőkön is múlik, de
Kifejezetten élvezem, hogy a délelőtti ifjúsági előadásokon a szőnyegeken kúsznak-másznak a gyerekek, a délutáni workshopon pedig egész más korosztály képviselteti magát. Volt már itt tudományos előadás is, amikor az ELTE kutatói, nyelvészei beszélgettek a mesterséges intelligencia és a műfordítás viszonyáról. Majd jön egy éjszakába nyúló kocsmázás, amikor betévednek hozzánk általam is rajongott zenészek, akik leülnek a zongorához. Évente szeretnénk egy-két saját bemutatót, de jó lenne a nagy színházakkal és a világban található hasonló „testvérintézményekkel” is együttműködni, koprodukciókat létrehozni. Kialakulóban van egy törzsgárda, sokan már rendszeresen járnak a kávézóba, az előadásokra vagy éppen társasozni. És jóformán mindennap kapunk két-három e-mailt olyanoktól, akik szeretnének itt könyvbemutatókat, kiállításokat, különböző rendezvényeket tartani. Nagy öröm, hogy a DANTE-val megmagyarázhatatlanul gyorsan bekerültünk a kulturális köztudatba.
Fotó: Merényi Zita
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
