A Babilon városához kötődő és a Bibliából jól ismert Bábel tornyát jó néhányszor megörökítették a festők az évszázadok során. Legismertebb ábrázolása talán a bécsi Kunsthistorisches Museumban látható, Pieter Bruegheltől. A németalföldi mester több képén is megfestette ezt a rendkívüli építményt, amely ha elkészült volna, a felhők felett az eget súrolná.
Most mi is megnézhetünk egy ilyen festményt a 17. századból a Szépművészeti Múzeum nemrég nyílt kiállításán, amely ezt a címet viseli: Istenek és démonok királysága. Mezopotámia Kr. e. 1000–500.
A Tigris és az Eufrátesz folyók közötti síkság a mai Irak területére esik. Az ókori Mezopotámia öröksége sokunk számára ismerős lehet, hiszen az iskolában is azt tanultuk, hogy itt van az emberi civilizáció bölcsője. A múzeum több mint százötven műtárgyat kölcsönzött erre a nagyszabású kiállításra.
A Bibliában, az Ószövetség lapjain ezt olvashatjuk Izajás próféta jövendölésében: „És Bábel, a birodalmak ékessége, a káldok büszke dísze olyan lesz, mint Szodoma és Gomorra, melyeket Elóhim felforgatott: nem telepítik be többé, és nem lakják nemzedékről nemzedékre, és nem sátoroznak ott az arabok, és nem tanyáznak ott a pásztorok, hanem sivatagi állatok tanyáznak ott, és házaikat baglyok töltik meg, és struccok laknak ott, és kecskebakok szökdelnek ott, és sakálok üvöltenek a palotákban, és farkasok a kéjlakokban. Ideje csakhamar eljön, és napjai nem késlekednek.” Nem túl szívderítő jövő tárul elénk a Szentírásból. Ez is azt mutatja, hogy a nagy birodalmak egy ideig fennállnak, ám előbb-utóbb elpusztulnak. Eltűnik a pompa és a gazdagság, s talán vele együtt a bűn és a romlottság is. Babilon, a világhírű főváros ennek a jelképe is.
Ma is használatosak az olyan kifejezések, mint „bábeli zűrzavar”, „bűnös Babilon”, amelyek mind a Bibliából származnak. Babilon városának sorsa ugyanis történeti események, háborúk, hódítások révén szorosan kapcsolódott a zsidó nép történetéhez. Az olyan események, mint például Jeruzsálem népének elhurcolása a babiloni fogságba, érthetővé teszik, hogy miért fordul elő a Szentírásban oly gyakran a Babilon név, s többnyire negatív értelemben.
De most térjünk rá a kiállítás látnivalóira. Már rögtön a bejáratnál illendően fogadnak bennünket: ha jobbra nézünk, egy „egészséges” szárnyas széldémon, Pazuzu integet felénk a jobb kezével, és úgy tűnik, mintha mondana is valamit. Ennél jobb antrét elképzelni sem lehetne egy ilyen tematikájú kiállításon.
Ha továbbmegyünk, a kiállítótérbe érünk, ahol egy óriási makett vár ránk, amely a berlini Elő-ázsiai Múzeumból érkezett. Az Eufrátesz partján fekvő Babilonba, amely Babilónia fővárosa volt, az oda vezető felvonulási úton és a jól megerősített Istár-kapun keresztül lehetett bejutni, ezt mutatja be a makett. Az óriási városkapu és a felvonulási út végleges formájában II. Nabú-kudurri-uszur király (a bibliai Nabukodonozor) uralkodása idején (Kr. e. 605–562) épült meg.
A makett mögött egy szépséges mázas téglán akad meg a szemünk: kissé vicsorgó, lépő oroszlánt ábrázol. Ez is II. Nabú-kudurri-uszur uralkodása alatt készült. Az Istár-kapu épületét és a hozzá vezető utat az utolsó építési fázisban díszítették ilyen, oroszlánokat, sárkánykígyókat és vad bikákat megjelenítő, pompás színű, reliefes kiképzésű mázas téglákkal. Az utat mindkét oldalon körülbelül hatvan oroszlán szegélyezte. Feltételezhetően az elülső kaput és a főkaput is reliefes bikák és sárkánykígyók borították, így összesen legalább ötszázötvenhét lény kapott helyet a falakon. Ezek a teremtmények nemcsak díszek voltak, hanem mélyen gyökerező szimbolikus jelentőséggel bírtak. Isteneket jelenítettek meg, és bajelhárító kapuőrzőkként szolgáltak Mezopotámiában, ekkor már évszázadok óta.
Már a 17–18. században is érdeklődés mutatkozott az ókori Babilon iránt. Kisebb-nagyobb ásatásokat többször is végeztek régészek, de leginkább a sikertelenség miatt előbb-utóbb felhagytak a kutatásokkal. A 19. század végén Németországban megszületett az elhatározás, hogy ásatást kezdenek az egykori Mezopotámia területén. Robert Koldewey régészt bízták meg a kutatásra alkalmas rommező kiválasztásával 1896–1897-ben. Hosszabb felderítő út után Koldewey a babiloni dombok feltárását javasolta, mivel ott mázas relieftéglák töredékeit találta, s feltevése szerint ezek egy jelentős épület díszei voltak. Kalandos utazás után a szíriai sivatagon keresztül jutottak el a régészek Bagdadba. Onnan még mintegy száz kilométerre volt Babilon. Az út megtételéhez további három napra volt szükségük a karavánnal.
Robert Koldewey eredetileg építészmérnökként végzett, de már voltak ásatási tapasztalatai, mivel korábban részt vett néhány antik templom feltárásában. Babilon maradványainak felkutatásában találta meg az élete célját. „A vezetése alatt folyó ásatások során Babilon új életre kelt, a romok megszólaltak, és elárulták titkukat. Először a Kaszr dombot kezdték kiásni, amely az erődítmény egyes részeit, valamint Nebukadnecár palotáit (az északi és déli várat) rejtette magában. A nagyszámban előkerült mázas téglatöredékek jelentős épületekre vallottak” – olvashatjuk egy korabeli tudósításban.
Koldewey főként II. Nabú-kudurri-uszur korának Babilonját ásta ki, tehát a Kr. e. 6. század maradványait tárta fel. Ez az a korszak, amikor a város hatalmának és pompájának teljében állt. A kiállításon több fotót is láthatunk az ásatásokról, az egyiken elképesztő mélység tárul a szemünk elé. Előfordult, hogy huszonnégy méter mélyre kellett leásniuk a munkásoknak a feltárás során. Koldewey ezt írta erről: „Amíg más antik romok esetében a törmelékréteg két-három méter magas a kultúrrréteg felett, addig itt gyakran tizenkettő vagy huszonnégy méterrel kell megbirkózni, és ennek az aránynak az egykor lakott terület hatalmas kiterjedése teljes mértékben megfelel.” A német ásatásoknak az I. világháború, az angol megszállás vetett véget.
A Szépművészeti Múzeum kiállításán finom vésőszerszámokkal csodálatosan szépen megmunkált domborműveket is láthatunk. Ilyen például az a palotadombormű is, amely Kr. e. 668–631 körül készült, és Ninive északi palotájából való. Az alabástromból kifaragott jeleneten egy asszír harckocsi látható négyfős csapatával: egy szakálltalan szekérhajtóval (aki feltehetően eunuch), egy szekérharcossal és két pajzshordóval. A kocsi négy lovának testét bőrpáncél borítja, amely az ellenség nyilaitól védi meg az állatokat.
A tárlaton a domborművek mellett rengeteg úgynevezett pecséthenger is helyet kapott. Ezek különböző kőzetekből faragva készültek Dél-Mezopotámiában, amelynek központja Uruk városa volt. Közel háromezer éven át készítettek ilyen hengereket; figurális jeleneteket véstek rájuk, és néha feliratokkal is kiegészítették ezeket. Az ábrázolások a negatív képet mutatják: a pecséthengert a sík agyagfelületen görgették végig, így kapták meg a pecsétnyomatot, azaz a pozitív reliefet. A pecséteket dokumentumok hitelesítésére, illetve tárolásra és szállításra használt hordozók vagy helyiségek lezárására alkalmazták. Tulajdonosaik időnként amulettként, ékszerként is viselték őket, leggyakrabban a csuklóra kötve vagy nyakba akasztva.
A kiállítás egyik szekciójának címe: A démonok természete és szerepük a világban. Ellentétben az istenek „tökéletes” (azaz emberi) külsejével, a démonoknak az ókori mezopotámiai hitvilágban hibrid testük van, és alacsonyabb státusszal rendelkeznek. A félelmetes megjelenésű és erejű démonok alapvetően emberszerű testén különböző állati testrészek és jellegzetességek is megfigyelhetők, amelyek a démon tulajdonságaira, illetve cselekedeteire utalnak: oroszlán vagy farkas fenyegető ábrázata, kidülledő szem, vicsorgó fogak, szárny a repüléshez, hosszú körmök és karmok az áldozat megragadásához. A testetlennek és légneműnek elképzelt démonok, akik Anu, az égi istenség leszármazottai, az égi világhoz kötődtek, ugyanakkor az alvilág lakói is voltak. Hatásukat azonban leginkább a földi síkon fejtették ki: átsiklottak a nyílásokon, behatoltak áldozataik otthonába és testébe.
A démonok közül Lamastu a legfélelmetesebb, aki elsődlegesen a várandós nőt és a születendő gyermeket vagy az újszülöttet, tehát a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőket és a legvédtelenebbeket veszélyeztette. A démonok azonban az emberi világ védelmére is felhasználhatók voltak. A ráolvasó papok démonűzés során idéztek meg démonokat, hogy azok más démonok ellen harcoljanak, illetve elűzzék őket. Pazuzu a széldémon, a szelek királya (a kiállítótérbe belépve már találkoztunk vele). Pusztító természeti erő volt, akit a gyermekeket elragadó Lamastu ellen és annak elűzésére szólítottak meg, ráolvasások által. „Mikor te sűvítesz, a világok megremegnek” – szerepel a széldémonok királyához, Pazuzuhoz írt ráolvasásban.
Rengeteg a látnivaló a Szépművészeti Múzeum kiállításán; a már említett tárgyak mellett nagyszámú ékírásos agyag- és kőtábla is vár bennünket a termekben. A palotadomborműveket szinte elárasztják az ékírásos szövegek. Egyszerűen bámulatos sokaságban, mondhatnánk, elképesztő zsúfoltságban vannak felvésve ezek a felirathalmazok. Az ókori keleti kultúrák életre keltésében a döntő szerep annak a több százezer agyag-, kő- és fémtáblára rótt feliratnak jutott, amelyek az ásatások során kerültek napvilágra az egykori birodalom minden részében. Elsősorban ezek teszik hozzáférhetővé számunkra az akkor élt emberek történetét és szellemi kultúráját. Az általuk használt írást ék vagy szög alakú jelei miatt nevezték el ékírásnak.
A tárlat rendezői, kurátorai természetesen Bábel tornyának bemutatásáról sem feledkeztek meg. Noha a lépcsőzetes kialakítású toronytemplom nem maradt meg a maga valóságában, egy szép kis makettet azért láthatunk róla a berlini Elő-ázsiai Múzeum jóvoltából.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
