A Katolikus Társadalmi Napok (Kattárs) második napján, szeptember 28-án délután a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében Zsuffa Tünde író beszélgetett Papp Miklós morálteológussal, görögkatolikus pappal. A téma az érdek- és teremtésvédelem volt.
Zsuffa Tünde kérdésére – miért gondolja Papp Miklós, hogy az Egyház megszólaljon morális és társadalmi kérdésekben, és mennyire hiteles, ha megszólal egy pap –, a válasz így hangzott: a társadalomban van jog, törvény, és ezek fontos dolgok, de nagyon lényeges, hogy az emberek morálisan, maguktól legyenek jók. Ez a két tényező összefügg egymással. Egy társadalom annál rosszabb, minél több a jogszabály, a törvény, a börtön, és annál jobb, ha az emberek maguktól jók. Érdeke az államnak együttműködnie mindenkivel, aki az embereket belülről teszi jóvá: ilyen például a Fradinak a fairplay-bizottsága, ilyen az iskola, a művészetek és ilyen az Egyház is. II. János Pál pápa mondta: az Egyház küldetése az emberség védelme. A mi dolgunk a nehéz szituációkban mindig az emberséget, így a jog emberségét védeni – mondta Papp Miklós.
Az eutanázia kérdését érintve Zsuffa Tünde megemlítette: azok, akik nagy betegségen estek át, azt mondják, nincs rosszabb a halálfélelemnél. Papp Miklós felidézte: sokáig ő is magas lóról beszélt erről a témáról, egészen addig, amíg ő is megtapasztalta a halálfélelmet. Gerinctörést szenvedett, kétséges volt, hogy életben marad-e, és egy éjszaka megérintette őt a fagyos kéz, összeszorította a szívét, ennyi volt és kész. A halálfélelem nehéz kapu, amin át kell menni, Krisztus is megkönnyezte, vérrel verítékezett, ráadásul ő bűntelen volt. A halálfélelem nagyon komoly dolog, amire egyetlen válaszunk van, a húsvét, Jézus Krisztus feltámadása.
Zsuffa Tünde kérdésére, miért fontos, hogy vitázzunk az életvédelemről, akár az élet elejéről, akár a végéről, a morálteológus azt válaszolta: az eutanáziát illetően olvasott egy statisztikát, amely szerint a betegek mindössze tíz százaléka kérte a fájdalom miatt, és ötven-hatvan százalék a félelem miatt, hogy elveszíti a személyes méltóságát. Jogos, hogy az ember komolyan veszi a halálfélelmet, de erre nem a morfiuminjekció a válasz.
Miért van az, hogy a művészet egyre többször foglalkozik az eutanázia kérdésével? – erre a kérdésre példaként hozta az Egymillió dolláros bébi című filmet: a művészet teszi a dolgát, segít értelmezni a mi legkényesebb emberi helyzeteinket, keresi a válaszokat. Ezzel neki nincs semmi baja – mondta a morálteológus. Baja azzal van, amikor a művészeti alkotások egyoldalúan mutatják be, hogy az eutanázia jó halál. Az Egyháznak élnie kellene ezen a téren is a művészet lehetőségeivel, bemutatni, hogy van szép halál, amikor a haldoklót körülveszik a szeretteik.
Zsuffa Tünde beszélt egy színházi élőadásról: a darabban egy hetvenéves férfi elveszíti a feleségét, egyedül marad. Egészséges, ám depresszióba esik, nem akar élni. Az előadás szünetében a nézők szavazhattak, és mindig az eutanáziapártiak voltak többségben. Papp Miklós szerint azok, akik az eutanázia mellett szavaztak, nem látják a szenvedés értelmét, azt hiszik, hogy szavazással eldönthetik az élet értelmét. Ezzel szemben a mi dolgunk, hogy próbáljuk megérteni a szenvedés értelmét. A morálteológus idézett a 119. zsoltárból: „Áldott vagy te Uram, taníts meg a te igazságodra!” Az isteni értelemhez kell igazodnunk, és a pap dolga, hogy közvetítse az isteni értelmet az emberek felé a szenvedést illetően is.
Az írónő felidézte, hogy tavaly augusztusban elhunyt Greguss Sándor író, aki abban a betegségben szenvedett – amiotrófiás laterálszklerózisban (ALS), ami az izmok fokozatos sorvadásával jár –, amelyben Karsai László alkotmányjogász. Nem a haláltól félt, hanem a fájdalomtól, a fulladásos rohamoktól, ami azonban nem kerülte el őt, rettenetesen szenvedett. Mégsem kért eutanáziát. Papp Miklós kifejtette: a beteg, szenvedő ember választ, vigaszt vár, de ő csak egy pap, tolmács, a valódi vigaszt nem ő adja, hanem Krisztus. Nem véletlen, hogy egyszemélyes a kereszt, Krisztus a saját szenvedését, sebét akarja átadni nekünk, erőt és reményt is adva ezzel.
Zsuffa Tünde kitért az öngyilkosság kérdésére is. Papp Miklós visszaemlékezett rá, hogy kezdő pap korában egy családos férfi gyónás alkalmából közölte vele, hogy annyira elege van az életből, hogy elhatározta, kiugrik a tizedik emeletről. Az ifjú papnak nem volt semmiféle tapasztalata még az ilyen váratlan esetekkel kapcsolatban, rögtönzött, a Szentlélek sugallatára. Azt mondta: micsoda önzés ez, hogy itt hagyod a feleségedet, ráadásul rossz példát mutatsz a gyerekeidnek, akik néhány évtizeddel később, ha válsághelyzetbe kerülnek, előfordulhat, hogy követik a példádat. A férfi életben maradt, utána többször is köszönetet mondott neki, hogy megmentette az életét. A szenvedésnek mindig van értelme, ha szembe merünk nézni vele.
A morálteológus arra is kitért: évezredeken keresztül az embert körülvette betegsége, halála pillanatában a családja, a rokonsága, barátai, az Egyház. Ám ezeket a kis védő, segítő helyi köröket a modern társadalom szétverte, a haldokló ma már magára marad, és az államtól várja a gyors megoldást.
Zsuffa Tünde az öngyilkossággal kapcsolatban emlékeztetett rá: vannak, akik szabadságjognak nevezik. Papp Miklós szerint itt sok tényezőt kell figyelembe venni, azt, hogyan jut el valaki odáig, hogy önként elvegye a saját életét. Van egy lejtő, amelyen elkezd lefelé csúszni, és az esetek többségében és nem kap senkitől segítséget. A pszichológia ma már kimutatja, hogy az öngyilkosnak, amikor végrehajtja a tettét, beszűkült a tudata. Ezért ma már az Egyház is megértőbb az öngyilkosokkal szemben, noha változatlanul bűnnek tartja. Ám itt van egy előzmény: az a pillanat, amikor az illető elkezd lecsúszni a lejtőn. Ez is bűn, de ilyenkor mindenki magára hagyja.
A kérdésre, van-e az eutanáziának olyan formája, amelyet az Egyház elfogad, a morálteológus azt válaszolta: az Egyház egyedül a meghalni hagyást fogadja el, vagyis amikor már nyilvánvaló, hogy a beteg állapota olyan, hogy nincs értelme a rendkívüli orvosi beavatkozásoknak, akkor azokat el lehet hagyni.
A beszélgetést vezető író az abortuszt illetően úgy fogalmazott: gyilkosság, mégis, miért van az, hogy ezt sokan a nők szabadságjogának állítják be? Papp Miklós így válaszolt: nem igaz, hogy a testeddel azt teszel, amit akarsz, mert a tested szeretetre van teremtve, ráadásul az a kis élet, a magzat, eredetileg nem is volt a tested része. Ám a morálteológus arra is kitért: az abortuszt választó nők sokszor maguk is áldozatok. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikájában ír az érzelmi, szociális körülményekről, amelyek felelősek azért, ha egy nő az abortuszhoz folyamodik. Vagyis: nem szabad elfeledkeznünk a várandós nőt körülvevő környezet felelősségéről sem.
Azzal kapcsolatban, hogy az orvostudomány mai állása szerint már a magzatkorban meg lehet állapítani, hogy a gyermek egészséges lesz-e, Papp Miklós kiemelte: mi azt valljuk, az élet nem attól értékes, hogy mennyire hasznos, hanem hogy önmagában értékes, kezdetétől a végéig, és ha a Jóisten elindította az életet, a dobogó szívet, nekünk nincs jogunk leállítani azt, éppen ellenkezőleg: segítenünk kell a születésben, a kibontakozásban. Könnyebb feldolgozunk azt, ha meghal egy betegen született gyermek egyéves korában, mert ott van bennünk a tudat, hogy mindent megtettünk érte, ami rajtunk múlt, és nem öltük meg magzatkorában.
Papp Miklós szerint a mi dolgunk, hogy szeretetben, igazságban éljünk, a többit pedig bízzuk Istenre.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
