Mai szóhasználattal élve „eszement” állapotban van Babits Mihály egykori írógépe. Mondhatnánk, hogy megette az idő vasfoga, hiszen régi darab, de nem ilyen egyszerű a helyzet. A történetbe, mint már annyiszor, megint csak beleszólt a háború, de erről majd később.
Különleges kiállításra invitál bennünket a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM). A gyűjtőszenvedély szinte mindannyiunk sajátja, legalábbis gyerekkorunkban. A bátyámmal mi gyufacímkét és, miután jó pár évig Budafokon laktunk, borcímkét gyűjtöttünk a hatvanas években. A Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékén minden évben az az egyik feladat, hogy a hallgatóknak Gyűjtő címmel makettet kell készíteniük, és rengeteg tárgyat kicsiben beépíteniük egy mini lakásba vagy egy elképzelt boltba. Miután az itt végzettek díszlet-, báb- és jelmeztervezők lesznek, ehhez remek előtanulmány a rengeteg kisebb-nagyobb tárgyból álló gyűjtemény elkészítése fából, viaszból, plasztilinból.
A gyűjtőszenvedély azonban egyáltalán nem csak a gyerekekre lehet jellemző, hanem bizony a felnőttekre is. Gondoljunk csak a képzőművészeti gyűjteményekre, mint amilyen például az Esterházy-gyűjtemény, amely a budapesti Szépművészeti Múzeum alapját képezte. De említhetnénk Nemes Marcell festménykollekcióját, a híres győri Radnai-gyűjteményt vagy az éppen mostanában elhunyt Alain Delon gyűjteményét, aki a híradások szerint szintén szenvedélyes műgyűjtő volt.
Ám maradjunk most a Károlyi-palota rendhagyó kiállításánál, amely A tárgyak társasága – Írók gyűjteményei címet kapta. Mit gyűjtöttek a magyar írók a 19. században, a századfordulón, az 1970-es években, és mit gyűjtenek ma? Mi került be tőlük a Petőfi Irodalmi Múzeumba? Ezekre a kérdésekre keresték a választ az intézmény munkatársai. Egy gyűjtemény közszemlére bocsátása egyfajta intimitást feltételez, hiszen ilyenkor egy ember belső világa tárul fel a látogató közönség előtt. Az írók gyűjteményei sokat elárulnak birtokosuk személyiségéről, szokásairól, vágyairól, emlékeiről, kapcsolatairól, de akár műveinek világáról is. Az írók tárgyai eleve különleges aurával bírnak, s gyűjteményeik darabjai különösen kitüntetett helyet foglalnak el ezek között. A kiállítás az írók belső világának kíváncsiságról, játékosságról, szenvedélyről árulkodó rejtettebb zugaiba enged betekintést.
„Gyerekkorunk időtlen tárgyak között telik: akkor születtek, amikor mi, s előtte vélhetőleg miránk vártak egy lét előtti létben. Viszonylag késői felismerés, hogy minden tárgy az idő gyümölcse, és sötét magként hordozza belsejében létének előzményeit, ok-okozat láncolatát, mint egy összetekert láncot, amely kibontva s visszafelé követve, mint egy fűvel benőtt erdei ösvény, egyszer csak eltűnik a semmiben.” (Rakovszky Zsuzsa: Tárgyak, 2014) Az írónő gyerekkorában szalvétát gyűjtött, aztán később naptárakat, különösen soproniakat. Mindig is érdekelte a helytörténet. A kiállításon láthatjuk játék medvéjét és egy 2015-ös falinaptárt Sopronról készített felvételekkel.
A tárlaton hétköznapinak nem nevezhető tárgyak is előfordulnak. Tóth Krisztina üvegből készült színes madarakat gyűjt, ki is van állítva közülük kettő. „A könyveken kívül hosszú évekig gyűjtöttem madárkákat, kis színes madárkákat. Én sokáig üvegtárgyakat készítettem, és nagyon szeretem az üveget magát mint anyagot. Van valami titokzatos ebben az áttetsző és megdermedt anyagban, ami engem nagyon vonz, és gyerekkoromban imádtam átnézni az üvegtárgyakon. Órákig el tudtam szórakozni azzal, hogy megváltozott a világ, ha egy színes üvegdarabon keresztülbámultam, és ez a varázslat még felnőttkoromban is elkísér.”
Lázár Ervin nyakkendőket gyűjtött, de nem akármilyeneket, nyakkendővégeket. Ő ezt írta erről: „Az áldozatok szinte valamennyien úgy emlékeznek, hogy egyszer csak váratlanul előttük termettem egy bicskával, mások szerint ollóval, és se szó, se beszéd lemetszettem egy darabot a nyakkendőjükből. Én ezt a nyakkendőlevágást tesztnek szántam. (…) Vajon ki mekkora darabot vág le a nyakkendőjéből. Ezért aztán a delikvens mindig saját kezűleg vágott, bár igaz, hogy az én bicskámmal. A nemes cél érdekében ugyanis markába nyomtam letyegő pengéjű, Varsóban vásárolt, fanyelű bicsakomat. (…) A nyolcvanas évek elejére valamennyi könyvespolcom oldallapja betelt, megszüntettem a gyűjtést. Nem volt könnyű, mert akár hihető, akár nem, sokan jöttek, hogy szeretnének egy darabot levágni a nyakkendőjükből a gyűjteményem számára.” (Lázár Ervin: Kísérőlevél a nyakkendőgyűjteményemhez, 1997)
A falon Móricz Zsigmond és felesége, Simonyi Mária színésznő óriás posztere látható, alatta pedig korabeli színes magazinokból származó lapkivágatok. Azokat a címlapokat vágta ki az író, amelyeken a színésznő szerepelt. A múzeum tizenkilenc lapkivágatot őriz ebből a gyűjteményből. Móricz 1924-ben Búzakalász című művének Renaissance színházbeli próbáin beleszeretett a darab főszerepét alakító Simonyi Máriába. A színésznő 1911-ben kezdte pályáját, modern nőalakokat formált meg mély átéléssel. Fényképe gyakran szerepelt a színházi lapok címlapján. Az író 1926. június 29-én vette feleségül Simonyi Máriát.
Szerb Antal minikönyveket gyűjtött, a PIM összesen száznegyvenhatot őriz közülük. Egy időben, az 1970-es évek derekán, bizonyos körökben nagy divat volt a minikönyvek gyűjtése. Klubok alakultak Budapesten, és a tagok adták-vették vagy cserélték egymás között az apró könyveket. Mára kifulladt ez a szenvedély, hiszen ezek a kis nyomtatványok gyakorlatilag olvashatatlanok voltak.
A falon a magyarázó szövegek között ezt olvashatjuk a gyűjtőszenvedélyről: „Mindennapi / birtoklás / vágyakozás. Időnként új, többnyire gyorsan múló gyűjtési divatok bukkannak fel, ám vannak tárgytípusok, amelyek szinte minden generációra hatással vannak. Ki ne gyűjtött volna gyerekkorában szalvétát, képeslapot, focis kártyát vagy bélyeget? S kinek ne lennének felnőtt ismerősei, akik cipőből, táskából vagy éppen söröskorsóból ne őriznének a szükségesnél többet otthonukban? S ki az, aki ne ismerne lelkes amatőr érem- vagy makettgyűjtőket? Számos gyűjtemény szinte magától keletkezik: az egyik tárgy bevonzza a másikat, mintha maga a tárgy lenne az aktora a folyamatnak.”
Azt sokan tudhatják, hogy Pilinszky János jó baráti viszonyban volt Kocsis Zoltánnal. Több fényképfelvétel is tanúskodik erről. De azt talán már kevesebben tudják, hogy Pilinszkynek nagy hanglemezgyűjteménye volt. A Petőfi Irodalmi Múzeum kilencvenhét albumot őriz tőle. A kiállításon két lemezborítót láthatunk, az egyiken, a Joseph Haydn-lemezen Kocsis Zoltán ceruzával írt dedikációja olvasható: „Jancsinak igaz szeretettel (majd játszom jobban is, 1978).”
Egy másik vitrinben Jókai Mór botgyűjteményének jeles darabjait láthatjuk. A múzeum összesen tizet őriz közülük. „(…) Ezt az egyszerű bunkóst a feledhetetlen László főherceg faragta számomra, mikor Alcsúton voltam felséges szüleinél szüreten. Ezt a madárformára faragott fogantyúst öreg barátom, Teleki Sándor gróf esztergályozta emlékül nekem, mikor Koltón jártam. (…) Ezt az ásós végű csáti tölgyet küldte nekem Tompa Mihály barátom, élete utolsó esztendejében. (…) Aztán van még itt egy tőrös bot, meg egy acélbelsejű bikacsök, de már ezeket magam vettem magamnak.” (Jókai Mór: Az én botgyűjteményem, 1925)
Ahogyan haladunk tovább, mind érdekesebb tárgyakra lelhetünk. Karinthy Ferenc 1962-ben vásárolt leányfalui házának ajtaja a hozzá látogatók aláírásaival igazi kuriózum. „Egyre mulatságosabb és színesebb lesz a bejárati ajtónk belseje, ahol a vendégeink írják fel a nevüket. Van itt író és színész, püspök, sportoló, politikus, a legvegyesebb társaságban. Déry Tibortól Darvas Józsefig, Major Tamástól Ruttkay Éváig, keresztül-kasul, Törőcsik Mari és Benedek Marcell, Latinovits és Gyarmati Dezső, meg az egész Fradi, Ravasz László és Vas Zoltán, Vas István és Szirmai. Van Kádár János is – amikor tavaly bejött, és mondtam, írja föl a nevét, ugratva kérdezte, nem lesz-e ebből nekem egyszer valami bajom, ha netán úgy változnék a helyzet. Mondtam, hogy írja csak alá nyugodtan, itt akárhogy változik a helyzet, én jó vagyok, van itt a falon Bibó Pista is – erre nevetett és feliratkozott.” (Karinthy Ferenc: Napló,1967. augusztus 30.)
Tandori Dezső dobozokban tartotta madarainak tollait, és a szárnyasok mindennapjairól naplót vezetett, amely a Madárnak születni kell…! című, Tandori Ágnessel közösen írt művének alapját képezte. A múzeum összesen kilenc doboznyi füzetet őriz. Tandori azonban nemcsak madártollakat gyűjtött, hanem plüssmackókat is, a kiállításon látható belőlük egy csapatra való. Gyűjteményéből tizenkilenc plüssmedve és egy doboznyi kisebb-nagyobb kerámiamedve került a múzeumba. „Hoztam haza pár kitűzőt. Hol is vannak? Sok-sok-sok száz medve, madár és lény közt valahol. Halálomig valaha is áttekinthetem e másoknak játéknak tetszhető illetőket, dolgokat? Miért akarnék »rendet tenni«? Egy mennyiségen túl azt nem lehet.” (Tandori Dezső: Játék-történet, 1996)
Most pedig elérkeztünk a remek kiállítás központi részére: az a bizonyos lebombázott írógép következik, amire a címben is utaltunk. A tárlat e kitüntetett fontosságú terében az írógép mint jellemző használati eszköz áll. A 20. század folyamán sokan dolgoztak már írógéppel. Jókai még nem, de Gárdonyi Géza már igen, hogy csak ezt a két példát említsük. Húsz írógépet nézhetünk meg itt, és azt is megtudhatjuk, hogy annak idején ki írt rajtuk. Jókai Anna, Márai Sándor, Déry Tibor, Szerb Antal, Csukás István és még sok más író, szerző gépe látható a teremben. A legdíszesebb Móricz Zsigmondé, jó állapotban van.
Babits Mihály méretes faliposzteren látható, amint esztergomi házának kertjében ül, szemben az ország egyik legszebb panorámájával. „Már este van s kint ülök a terrászon, köröttem a világ, alattam a város, félkörben, mint egy óriás billentyűzet… azon pedig az Isten ujja ír!” (Babits Mihály: Szimfónia az írógép előtt. Az Est, 1926)
Babits írógépe rozsdás, kopott, benyomódások, törések látszanak rajta. Nem egyszerűen csak emberi beavatkozás nyomai, annál sokkal durvább atrocitás érte. Ez a gép, mint megtudhatjuk, 1961. július 20-án került a múzeum gyűjteményébe. A tárgytörténet szerint Babits Mihály (1883–1941) életművének legjelentősebb részét ezen a hordozható masinán írta. Halála után írógépe – legendás könyvtárával együtt – a Baumgarten Alapítványhoz került. Az emlékmúzeumnak szánt dolgozószobát 1945-ben, Budapest ostroma idején bombatalálat érte, s ennek következtében porig égett. A romok közül egyedül a költő által sokszor megverselt írógépet tudták kimenekíteni. A roncs Török Sophie-hoz került.
A terem falán ezt olvashatjuk az írógép jelentőségéről: „Az írógép szimbolikus tárgy: azzal, hogy az író és az elkészült mű között áll, közvetítő szerepet kap, részese lesz a mű keletkezésének. Magyarországon az 1890-es évektől kezdődően mintegy száz éven át volt az írószobák nélkülözhetetlen része, miközben jó néhány író változatlanul kézzel – tollal vagy ceruzával – írt; sokan még ma is mellőzik a számítógép vagy a laptop használatát. A Petőfi Irodalmi Múzeum Relikviatára közel nyolcvan írógépet őriz. Amikor a tárgyak típusok szerint összesűrűsödnek, már túlmutatnak önmagukon: sajátosságaikban és különbségeikben nemcsak egykori tulajdonosaik személyiségét őrzik, de változatosságukkal a magyar irodalom sokszínűségét is visszatükröző gyűjteményt alkotnak. A muzeológus munkája során egyszerre törekszik arra, hogy a gyűjteményt minél teljessebbé tegye, és arra, hogy a tárgyak magukban hordozott történetei hozzáférhetővé váljanak mindenki számára”.
A tárgyak társasága – Írók gyűjteményei című kiállítás december 15-ig látogatható.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
