Bikfalva Háromszék egyik legszebb települése, és ez nem csak a saját véleményem, hanem neves szakembereké is, akik a kúriák falujának nevezik. Nem ok nélkül, mert ha végigjárjuk, akkor látjuk csak, miként építkeztek a régiek, mennyire szerették a szép környezetet a míves kapuktól a nagy, esetenként erődítményszerű csűrökig.
A bikfalviak közül sokan mondhatják, hogy az én házam az én váram, mert nagyon sok a masszív kőkerítés és kapuzábé (láb), a Zsigmond Ödön-kúria kerítésén még lőréseket is látni. Mindez arról árulkodik, hogy határőri szolgálatra kész, kemény székelyek lakták valamikor ezeket az épületeket, birtokokat. De jómód is volt. A hajdani bikfalviakat „kesztyűsöknek” is nevezték Uzonban, mert hintóval jártak a mezei munkálatok megtekintésére, a gazdagabb tulajdonosok feleségei kesztyűvel, kalappal és napernyővel… Ha egy falut meg akarunk ismerni, nézzük meg a templomát, az iskoláját és a művelődési házát is, mert ezek szintén a helybeliekről, az itteni közösségről beszélnek. És nem akárhogy. A templom és a paplak is csodálatos, a temetőben márvány sírkövek, rendezett, gondozott sírok; az iskola bejárata fölött márványtábla hirdeti, hogy Magyarország 1000 éves fennállásának emlékére építették, a művelődési ház is a szépség, a harmónia hirdetője. Az utak le vannak aszfaltozva, tisztaság és rend mindenütt, a csendet csak madárdal töri meg, az emberek – legyenek magyarok, románok vagy cigányok – kedvesek, barátságosak. Nem csoda, hogy sok gazdag ember vett házat, telket Bikfalván – már német és angol tulajdonosok is vannak –, hiszen ide járni valóban megnyugvás és kikapcsolódás. A látogatók is szép élményekkel térhetnek haza.
A falu felső részében, az erdőhöz elég közel lakik Török János, a falu és a környék legidősebb lakója. 102 éves, 1921. május 22-én született. Nem egyedül él, mint sok magára maradt öreg: lánya, Katika férjével együtt ott lakik az udvarban, külön lakásban, de mégis együtt. Vasárnap délelőtt látogattam meg az idős honvédet: szépen felöltözve, tiszta, barátságos környezetben éppen a híreket nézte. Minden kérdésre tökéletesen válaszolt, habár a hallásával van egy kis gond; hallókészüléket azonban nem akar venni, mert ki tudja, meddig használhatja. Elmesélte, hogy öten voltak testvérek, hárman már nem élnek: József Dunaújvároson halt meg, Rózsa Sepsiszentgyörgyön, Irma Bikfalván. Rajta kívül a 87 éves Szilvási Irén él még, szintén Bikfalván.
János bácsi az iskolát a falujában végezte, tanítója, Virág József Uzonból járt ki. Aztán 13 évesen beadták szolgálni Dénes Lajoshoz, ahol ökrök, tehenek és lovak mellett kellett dolgoznia keményen. Leánya elmondása szerint ott hált télen-nyáron az ökrök istállójában, mert akkor ilyen volt a szolgalegények élete; talán ott edződött meg a szervezete, mert a nehézségek még ezután kezdődtek. 1943-ban berukkolt mint magyar katona. Az ezeréves határnál harcolt, sajnos elfelejtette már a helységek nevét. Innen orosz fogságba került, 1948-ig dolgozott fogolyként Ukrajna területén. Koroszteny városban bezsúfoltak valami háromezer foglyot egy istállószerű épületbe, aminek azonban hiányzott a teteje – ott sokan meghaltak tífuszban, amit a tetvek terjesztettek. Három uzoni bajtársa is ott hunyt el, de nem felejtette el őket: Szakács János (aki csendőr volt), Szabó Pál és Mezei Árpád. Bikfalváról Pulugor Miklós volt ott, ő kórházba került, de szintén elhunyt. János bácsi 1948 szent karácsony estéjén érkezett haza, a család nagy örömére, hiszen már halottnak hitték.
Életének következő nagy szakasza a családalapításról, munkáról, a mindennapokkal való küzdelemről szól. 1952-ben megházasodott, de azelőtt már sok helyen dolgozott, híres kaszás volt. Senki sem vágta úgy a rendet, mint ő, ebben is példát mutatott sokaknak. Házasságából egy lánya született, Katalin, aki most is mellette van, féltő gonddal vigyáz rá – valahogy úgy, mint ahogy édesapja nevelgette kicsi buba korában. János bácsi dolgozott a bikfalvi közös gazdaságban, a brassói traktorgyárban, még a transzfogarasi út építésénél is. Akárhol volt, minden héten hazament, jól felcsomagolt élelemből, úgy ment vissza dolgozni. Kedvenc étele a jó házi szalonna volt, de amit megevett, el is égette a munkában. A koronavírus-járványt sem úszta meg, de Borbély János dobollói körorvosnak köszönhetően meggyógyult.
A 102 évet töltött Török János szerint az élet szép, meg kell becsülni és szeretni kell. A sorsot pedig el kell fogadni. Talán ez a hosszú élet titka. Kívánjuk, hogy János bácsi még sokáig örvendjen neki.
Ambrus Anna
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
