Március 5-én a Nógrád vármegyei Buják község önkormányzata és a helyi plébánia jóvoltából egy újabb Esterházy-emlékhely felavatásra került sor ezen a festői településen.
Az ünnepi szertartás bevezetőjében Marti József esperesplébános úgy fogalmazott, hogy „nem ez az első és valószínűleg nem is az utolsó Esterházy János boldoggá avatásáért tartott szentmise a bujáki templomban,
Ez a jelenlegi feszült és háborús helyzetben rendkívül fontos és szívmelengető, hiszen amíg együtt tudunk térdelni az Isten oltára előtt, addig biztos, hogy nem leszünk egymás ellenségei.”
Ezt követően köszöntette a megjelenteket, köztük Skuczi Nándort, a Nógrád vármegyei közgyűlés elnökét, Becsó Zsolt országgyűlési képviselőt, dr. Bablena Ferencet, a Nógrád vármegyei közgyűlés alelnökét, Selmeczi Zoltánt, a váci egyházmegyei katolikus iskolák főhatóságának főigazgatóját, Jámbor Lászlót, Besztercebánya megye képviselőjét, Csáky Pált, Nógrád vármegye díszpolgárát, volt miniszterelnök-helyettest, Peczár Károlyt, az Esterházy társulás elnökét és másokat. Az emlékhely avatását megelőző ünnepi szentmise főcelebránsa főtisztelendő Tóth László kanonok, nagyszombati érseki helynök volt, aki Orosch János érsek urat helyettesítve mutatta be az Esterházy János boldoggá avatásáért felajánlott szentmisét. A kanonok úr a mártír gróf életét felidézve, többek között elmondta:
A néhai gróf szenvedéssel teli éveinek felidézése kapcsán kifejtette: „A Szovjetunióba való elhurcolása után egy kicsi levelet tudott haza írni, ahol azt írja: „Hitemet nem vesztem… Imádkozom értetek”. Nem azt írja: „Imáitokat kérem”, hanem azt: „Imádkozom értetek”. Ismertem több olyan lelkiatyát, akik együtt raboskodtak Esterházy Jánossal Csehszlovákia több börtönében. Ők mondták el, hogy amikor a papok is kezdték reményüket veszíteni a reájuk kirótt sok év börtön miatt, látták, hogy Esterházy János órákig térden állva imádkozott. Ez öntött lelket a megfáradt atyákba. A grófnak egyetlen vágya az volt, hogy halála előtt meggyónhasson és megáldozhasson. Az embertelen börtönben együtt volt vele – többek között – Vasiľ Hopko görögkatolikus püspök is. Az ő karjai között halt meg Esterházy János, meggyónva, megáldoztatva azzal a pici szentostyával, amelyet a rabok el tudtak rejteni a börtönőrök szemei elől. A fogvatartottak nagy része kezdetben nem értette ennek az embernek – Jánosnak – a hitét, de az idő múltával egyre jobban megértették, hogy nem csupán egy nemes szenved velük, hanem egy nemes lelkű embert ismertek meg benne. Esterházy János a lelket tartotta a csüggedőkben, a vele együtt raboskodókban. Az ő hite éltette a sokszor reménytelen fogvatartottak hitét is.”
A kanonok úr elmondta azt is, hogy Esterházy hitének egyik támaszát a családból, édesanyjától hozott példa mellett a Szűz Máriával való bensőséges kapcsolatából merítette: „Csak a Jóisten tudja, Esterházy János ujjai hányszor érintették a rózsafüzér szemeit. Egy kicsinek tűnő epizóddal illusztráljam, mit jelentett a tiszteletre méltó János életében a Szűzanya. Számára a Szűzanya volt az, aki tartotta benne a lelket. Amikor Szencen átutazva a pozsonyi börtönbe szállították őt az éjszaka leple alatt, az volt a vágya, hogy megláthassa a kivilágított Szűz Mária-szobrot. A kis városban – amely mellesleg az én szülővárosom – a templom egy kicsi dombon áll. Állítólag ez a Kis-Kárpátok első dombja. A templomból lejövet az útról látható egy ember nagyságú Mária-szobor, amely esténként ma is ki van világítva. Ki tudja, milyen oknál fogva az Esterházy Jánost szállító rabkocsi kénytelen volt ezen a helyen egy pillanatra megállni. Ekkor pillantotta meg János ezt a szobrot, ami nagy lelki örömet okozott neki. Gondolom, nem először fohászkodott ez előtt a lourdes-i Szűz Mária-szobor előtt. Súlyos betegsége alatt is fohászkodott a magyar és a többi szentekhez, többek között Kaszap Istvánhoz, akivel – reményünk szerint – együtt láthatják már Isten arcát. Lelki erőt a Manreza nevű imakönyvéből is merített, amit egy jezsuita lelkigyakorlaton vett magának, és amelyből naponta imádkozott.”
„Ezt bizonyítja az a tény is, hogy 1942-ben, amikor a szlovák parlament, amelynek ő is tagja volt, megszavazta az ún. zsidótörvényt, amely lehetővé tette a zsidó lakosság deportálását a haláltáborokba, akkor egyedül a gróf nem emelte fel a kezét. Felemelte viszont a szavát ez ellen az embertelen törvény ellen. Amíg csak lehetett, a saját birtokán rejtegetett zsidó menekülteket.”
Az egykori politikus életéből felidézte azt a sokatmondó eseményt is, amikor „1940. június 4-én a pozsonyi Mély úti kápolnánál fogadta a gróf a Mária-völgyi kegyhelyről érkező 25 ezer fős magyar zarándokcsoportot. A zarándokok ezt megelőzően a 18 km-re lévő Mária-kegyhelyen imádkoztak, részt vettek a szentmisén, elvégezték a keresztutat majd gyalog indultak vissza Pozsonyba. Többen csatlakoztak a menethez. Este 8 óra tájban már sötétedni kezdett, amikor előkerültek a gyertyák és a fáklyák. A zarándokok égő gyertyákkal vonultak végig Pozsony városán a kapucinus templomig. Esterházy János itt fogadta és köszöntötte a mintegy 30 kilométert megtevő zarándokcsoportot. Egy közismert és tisztelt politikus részéről mindez egy igazi hitvallás volt.”
A szentmisét követően került sor a bujáki Esterházy-emlékhely felszentelésére, melyet két helyi mester, Petre István és Petre Péter készített. A megjelenteket Borbély Gábor polgármester üdvözölte, majd átadta a szót Csáky Pálnak, aki avatóbeszédét az alábbi mondatokkal zárta: „Kedves barátaim, szerintem itt ma több történik egy egyszerű emlékhelyavatásnál. Nézzünk csak körül 21. századi világunkban, mennyi meglepő, rossz dolog zúdul ránk minden oldalról, mennyi rosszakarat, felületesség, butaság, manipuláció, hazugság kísért meg bennünket. S mi erre kortársaink reakciója? Vannak, akik elfogadják mindezt, mint szükséges rosszat, amellyel együtt kell élnünk. Vannak, akik felháborodnak, tiltakoznak. De ez a közösség itt, ma, többet tesz ennél.
Ehhez persze szükségünk van támpontokra is: olyan személyes életpéldákra, amelyek nagyon nehéz helyzetekben helyes döntéseikkel, erkölcsi értékeinkhez való ragaszkodással álltak helyt a mi helyzetünknél sokkal bonyolultabb, embertelenebb körülmények között is.
Ezért fontosak számukra a példaképek, ezért fontos Esterházy János személyes példamutatása és vállalása is, aki nem dőlt be sem a jobboldali, sem a baloldali diktatúra szirénhangjainak. Több olyan helyzet volt az életében, amikor a sors tálcán kínálta fel neki a könnyebb, szélesebb utat, s ő tudatosan, elhivatottságtól fűtötten mégis a nehezebb, a keskeny utat választotta. Merítsünk tehát példát személyes vállalásából, a kereszténységhez és magyarságához való sziklakemény ragaszkodásából. Ezt az utat kell követnünk, mert látnunk kell, hogy világunkat nem a sopánkodás vagy a beletörődés fogja megmenteni, hanem az értékeinkhez való aktív ragaszkodás és tenni akarás.”
Az új Esterházy-emlékhely Tóth László kanonok úr által történt felszentelését Csábi Istvánnak, a balassagyarmati művészeti iskola igazgatójának és Híves Istvánnak, a csábi művészeti iskola igazgatójának művészi előadása tette még értékesebbé.
Különös hangsúlyt adott az ünnepségnek az a tény, hogy a lengyelországi ferences minorita rendtartomány jóvoltából e napon került sor Szent Maximilián Kolbe atya ereklyéjének ünnepélyes átadására a bujáki Szent Márton-plébániatemplom részére. A fr. Pawel Cebula minorita szerzetes által Marti József plébános atyának átadott ereklye a templomnak azon a „lengyel oltárnak” nevezett mellékoltárán került ünnepélyes kihelyezésre, melyet a II. világháború idején Magyarországon befogadást nyert lengyel menekült katonák készítettek hálából az őket segítő magyar hívek részére. Az oltár tehát abban az időben készült, amikor Kolbe atya az auschwitzi lágerben szenvedve ajánlotta fel életét egy kivégzésre ítélt fogolytársa megmentéséért. Kolbe atyát pedig annak a gyilkos náci ideológiának a nevében végezték ki, melyet „nem szavazatával” Isten szolgája Esterházy János is megtagadott. Erről és Szent Maximilián Kolbe atya életről Pawel Cebula, Esterházy János boldoggá avatási perének posztulátora beszélt az ünnepi szertartás résztvevőinek.
Az ünnepség felemelő részét képezte a Nógrád vármegyei Bátonyterenyéből származó Haraszti ikrek és a helyi énekkar magas szintű énekművészeti közreműködése és Dávid Zsuzsanna képzőművész Esterházy-festményeinek kiállítása.
Ezen belül is ki kell emelnünk Buják községet, amely már nemcsak számos Esterházy Jánoshoz kacsolódó kegyeleti rendezvénynek adott otthont, de lakói rendszeres résztvevői az alsóbodoki Esterházy János tiszteletére rendezett egyházi eseményeknek és folyamatosan imádkoznak Isten szolgája mielőbbi boldoggá avatásáért is. Ennek egyik magyarázata talán az lehet, hogy Buják község templomát a török kiűzése utáni időben, azaz az 1750-es években Esterházyak építették, amiért a község hívő népe máig hálás szívvel emlékezik a családra.
Az EWTN katolikus televízió által élőben közvetített felemelő ünnepi esemény lelki összefoglalója is lehetne egyben Tóth László kanonok úr zárszava, miszerint:
„Esterházy János a maga grófi eleganciájával, majd szenvedésével, Istenbe vetett bizalmával és hitével mindnyájunk számára példakép. Adja az Úristen, hogy mi mindnyájan – itt jelenlévők egyszer együtt imádkozhassunk Esterházy Jánossal a mennyben, itt a földön pedig rövidesen így szólíthassuk meg őt: Szent Esterházy János, járj közben értünk. Ámen.
(Molnár Imre/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
