– Mit is mondtatok, mért jöttetek, s miben viszitek el? – játszotta meg újra az értetlent Anti a szülei előtt. – Úgy érted, hogy merészeltünk megzavarni tanyasi magányodban? – vette a lapot az apja.
– Igen! S hogy mit keresnek itt efféle városi jöttmentek! – Ha mi jöttmentek, akkor te…? – Jöttment szülőknek hink-hánk gyereke? Na nem! Én egy kicsit most helyettetek is vagyok itt! Mert ti elhülyéskedtétek a dolgot… – mondta kissé indulatosan Anti. – Persze, a szülők csak arra jók, hogy elrontsanak mindent… – bökte ki kelletlenül az apja. Az anya látta, hogy kezd megint feszültté válni a hangulat: – Együnk! Meghűl a finom töltelékes káposzta! – Azért tényleg kár volna – hagyták helyben a férfiak. Enni kezdtek, egy ideig csak a villák koccanása hallatszott. – Ízlik-e, fiam? – F.sza étel, anyám, b.sszon ide még égy kalánnyal! – vigyorgott Anti, jelezve, hogy szerepet játszik, aztán, anyja reakcióját látva, feltartotta kezeit bocsánatkérés gyanánt. Tudta, semmit sem rühell úgy az anyja, mint a székelyes nyelvi modoroskodást, épp azért, hogy borsot törjön az orra alá, olykor megeresztett egyet-egyet, hogy rögtön el is szégyellje magát utána. – S hát ha még Ildikó is itt lenne… – hümmentett az anyja, fia vaskos kijelentését elengedve füle mellett. Apja színpadiasan felnevetett: – Mind együtt a Desági birtokon? Ugyan, az túl szép volna… – Ami azt illeti, Ildikó csakugyan hiányzik… – vallotta be Anti. – Csakugyan? – Ezt nem úgy értem, hogy ti nem… – És miből gondolod, hogy én úgy értettem? Anyja válaszát hallva Anti elismerően bólintott, valahogy úgy, hogy nem teljesen reménytelen. Aztán komolyra váltott: – Mikor beszéltetek legutóbb vele? – A minap. És te? Ha annyira fontos neked, miért nem próbálsz kapcsolatba lépni vele? – Mondtam már, és neki is, hogy ki kell remetéskednem magam… – Persze, persze… Egyáltalán miért jó neked, hogy kijöttél ide? Apáddal csak néztünk, mert mondani nem mondtál semmit… – Úgy látszik, családi jó szokás, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk… Anti úgy látta, az anyja meglepetten, fürkészőn néz rá. – Jó székely módi szerint… – tromfolt rá az apja. – Ebben ha nem vagyunk székelyek, mert egyébben már alig… – S ezt épp te mondod, aki… – Hogy kijöttem ide, eddig főképp arra volt jó, hogy rájöjjek: inkább antiszékely vagyok. Benne van a nevemben is… – Na, erre még nem is gondoltam, látod-e?! – röhintette el magát az apja. – Sok mindenre nem gondoltunk… – De az is több a kelleténél… Hozod a formádat, apám!, gondolta Anti. Elviccelsz, elhülyéskedsz mindent, mert félsz komolyan beszélni. Az anyja időközben felállt, táskájából tiszta ágyneműt vett elő, és nekifogott áthúzni az ágyat. Anti legszívesebben rászólt volna, hogy hagyja. Aztán mégsem tette, helyette leszedte az asztalt, és vizet rakott melegedni a villanyrezsóra. A mosogatást csak azért se hagyja rá, döntötte el. A mosogatás végül mégis elodázódott, mert amire a víz megmelegedett, beállított Bíró János. Ezúttal nem örült neki különösebben Anti. Mintha ellenőrizni akarna ő is?, mordult magában. Összeül a konzílium, hogy döntsön rólam, vagy mi a szösz?! – No, jöttetök… állapította meg somolyogva az üdvözlések után az öreg. – Nem bírtuk már tovább, hogy ne lássuk! – mondta kedvesen az anyja. – Van is mit nézni rajta… – Mintha nem is a mi fiunk volna… – jegyezte meg az apja. – Hát, réád ugyanvalóst nem hasonlít… – Akkor kire, az anyjára? – Valakire biztoson… – Valahogy ez a vademberes stílus nem jön be nekem annyira… – mosolygott az anyja. – Nem vagyunk annyira vadok, no! – húzta föl a szemöldökét az öreg. – Jaj, nem úgy mondtam! – Én se! Szerintem a fiatalembör jól megvan itt, ahhoz képöst… – Nekünk is úgy tűnik, ahhoz képest… – Hát akkor nincs sömmi probléma… – Ez a fiatalember én volnék, ugye, ahhoz képöst? – szólt közbe Anti, akit zavart, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott se volna. – Te hát! – Akkor jó, mert gondoltam, hanem kell szerezzek egyet… Ezen elkacagták magukat, mindannyian. – Ki is mehetnénk, most már nincs olyan meleg, szívjunk egy kicsi napot – javasolta az anyja, miután kinevették magukat. – Réátok is fér, ahogy elnézöm… – jegyezte meg az öreg pisolyogva. Kimentek, az anyja karon fogta az apját, körüljárták az udvart, hátramentek a kertbe. Anti kettesben maradt az öreggel: – Addig suspusoltak a hátam mögött, míg a nyakamra hozták… – intett a szülei felé Anti, inkább játékosan, mint ellenségesen. – Suspusolt a hájderménkő! A feleségöm s édösanyád… – Gondóhattam vóna… Fehérnépek… Mi is lönne velünk, ha nem vónának… – Nem tudhassuk, fiam… – Nem, mert nem is hagyják… – Nincs sömmi baj az asszonyokkal, fiam… – De velünk sincs! – Emböre válogassa! – S asszonya… Az öreg erre nem szólt semmit, Anti nem értette, miért nem vevő enyhén nőellenes dumájára, amit épp az ő kedvéért vett elő. Ugyanakkor örült is ennek. – Ha nem egyéb, még jó gazda lesz ebből a gyermekből! – tért vissza az apja a terepszemléről nemsokára. – Hát, ha nem vigyáz… – ingatta a fejét az öreg. – Vigyázkodni fogok… – Tán csak nem akarsz itt maradni örökre?! – kérdezte az anyja aggodalmasan. – Tán csak nem azért jöttetek ki, hogy hazavigyetek? – kérdezett vissza Anti élesen. – Én szívesen nem bánnám… – Réa kell hagyni, hogy forgolódja ki magát… – szólt közbe Bíró János. – De meddig mégis? – Még nem tudom. Amíg jónak látom… – Otthon nem volt jó? – Dehogynem, csak másképp… – Olyan ez, mint a katonaság, ahelyett van… – okoskodott az apja. – Olyan, csak egészen más! – szellemeskedett Anti is. A társalgás megakadt, egyiküknek sem volt hozzáfűznivalója. Anti szülei nem tudták, kellene-e még kérlelniük a fiukat, hogy hazatérjen (pláne a szomszéd előtt), Anti pedig a világért sem nyugtatta volna meg őket valami konkrét dátummal (főleg, hogy maga sem tudta, hányadán áll). – A pajtába, a kecskékhöz bé se néztetök! – törte meg a csendet nemsokára Bíró János. – Tényleg, a kecskék… Az öreg odakísérte szüleit a pajtához, Anti nem tartott velük, épp csak egy kicsit somfordált közelebb, hogy hallótávolságon belül legyen: kíváncsi volt, mit mesél. Becsületére legyen mondva, őszintén bevallotta, hogy a vén kecskével becsapta őt (de kimondottan oktató célzattal, hangsúlyozta), azt is kiemelve, hogy aztán a gidóval kárpótolta (szintén oktató célzattal). Szülei bólogattak, feltehetően egyetértő célzattal, aztán csak álltak, és nézték a két jószágot, különösebb lelkesedés nélkül. – Most arra gondoltok ugyé, hogy ezököt nem lehet fölvinni az emeletre, a blokkba…? – kérdezte kajánkodva az öreg. – Mi arra, pedig hogy hiányzik onnan nekünk két ilyen jó kiállású kecske… – vette a lapot az apja. – Ki tudja, ha elvinnétök magatokkal, esetleg utána mönne a gyermök is… Gyermök!, ez én volnék, mordult Anti, bezzeg az előbb, szemtől-szemben még fiatalembör voltam! – Úgy megszerette őket? – Feleségnek azért nem valók… – kacagta el magát az öreg. – Kerülne az is, csak már jönne haza… – sóhajtott az anyja. – János bátyám nem biztatná meg egy kicsit? – szegezte neki a kérdést az apja. – Én-e? Neköm jó, hogy itt van… – Ehh! Nem élet ez itt… – legyintett ingerülten az apja. – Nem? Miattad nem élet! – keményedett meg az öreg hangja. Faképnél hagyta a Desági házaspárt, és nekiindult a kapunak: – No, én möntem… – Hova siet úgy, János bátyám? – udvariaskodott Anti. – Mönyök, mert hanem még mondok valamit… – S hát nem akar? – Nem kéne… Anti érezte, hogy egy csapásra elpárolgott a korábban kialakult jó hangulat. Bosszús volt az apjára, amiért botorul megbántotta Bíró Jánost. Egyszerre zavarni kezdte a szülei jelenléte, azt kívánta, bárcsak hazamennének végre. Ők megérezhették ezt, mert egy kicsit még tébláboltak, aztán az apja cigarettára gyújtott, ezzel jelezve, hogy részéről a dolog le van rendezve, anyja pedig bement a házba, őt is maga után híva, és kezdett kipakolni a táskából. – Hoztam neked gyümölcsjoghurtokat, tudom, azok a kedvenceid… – Már nem… – mondta Anti kimérten. – Ezek szerint a müzliről is leszoktál már? – kérdezte megütközve. – Le, vagyis… – Vigyem vissza…? – Azért itt hagyhatod, na… – Hoztam még pár konzervet, néhány zoknit, alsónadrágot, pólót… – Köszi, anya, nem kellett volna… – Napkrémet is tettem be, de lehet, arra már nincs szükséged… – Arra nincs… – Ha valami még kell majd, üzenj Mariska nénitől… Kihozom vagy kiküldetem valakivel… – Nincs szükségem semmire, anya! Jól megvagyok! – Persze, persze… – Remélem, megnyugodtatok… – Nem is voltunk mi idegesek… – Akkor jó. Nagyon jó. Kiléptek a házból, az anyja intett az apjának, öleléssel, kézfogással búcsúztak, némiképp zavartan, Anti egyszerre volt meghatott, amiért meglátogatták, és megkönnyebbült, amiért elmennek. Vegyes érzéssel távoztak a szülei is, nem tudták, visszakapják-e a fiukat, azt sem, hogy vissza akarják-e kapni, mint ahogy azt sem, ha majd visszakapják, az még az ő fiuk lesz-e egyáltalán.
(Részlet az Anti című, készülő regényből)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »