Most már az égi kávéház teraszán muzsikál drága jó mesterem, a zalánpataki Préda Jenő bácsi (1928–2022).
2007 augusztusában muzsikát tanulni mentem hozzá, és míg észrevettem volna, ő az életre tanított meg. Talán összekötött minket valami távoli vér szerinti kapcsolat, ám a 15 év alatt olyan szoros kötelék alakult ki kettőnk között, amilyen egy bölcs nagyapa és unokája közt lehet. Ott volt mindhárom könyvem megszületésénél, és együtt muzsikáltunk át minden könyvbemutatót. Ő büszke volt rám, én meg mérhetetlenül tiszteltem őt, a mesteremet, a pedagógust, a nagybetűs Prímást, az Embert.
– Nagyapád még veszi-e kezébe a hegedűt? – szegezték néha nekem a kérdést rég nem látott ismerősök. És én olyankor oly’ büszke voltam…
– Igen, még muzsikál – feleltem boldogan – mert neki „a muzsika, a zene: gyógyszer” – idéztem közben Jenő bácsi szavait.
– Mán két hete nem vettem kezembe a muzsikát, Barnikám… – panaszolta nemrég Jenő bácsi. És akkor láttam életemben először sírni…
Aztán mesélni kezdett nekem régmúltról, háborúról, nehéz világról, békéről… Azokról az időkről, amikor még éltek a társak, és öttagú banda élén húzta májusi éjszakákon, muskátlis ablakok alatt. Bent fehér női kezek remegtek a függönyök mögött, aztán gyufaszálak gyúltak… „Ha vót olyan leány, akinek nem vót legény, aki húzasson, akkor mi annak az ablaka alá es elmentünk, s húztunk neki es…”
Most újra kiegészült odafenn a banda, újra van prímása az égi zenekarnak.
Még most is hallom a mester szavait, melyeket utolsó találkozásunkkor intézett hozzám, de szólhat akár mindenki számára: „Gondold meg tízszer, Barnikám, és csak egyszer cselekedjél, mert az életet olyan könnyen el lehet rontani, de visszacsinálni olyan nehéz…”
Drága Jenő bácsi, szeretett mesterem, köszönöm szépen a türelmét, az oktatást, a megannyi nótát, azt a sok anekdotát, a sok közös muzsikálást és a nevelést!
Míg újra együtt muzsikálnánk, ölelje keblére az Isten!
Préda Barna
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
