A 80 éve elhunyt Móricz Zsigmondra emlékezünk Babits Mihály versével. A költemény a Nyugatban jelent meg 1924-ben. A benne szereplő allegória, bár a Trianon sokkját hordozó, azt el nem bíró hazát jeleníti meg, időtől, kortól függetlenül érvényes és aktuális lehet; vonatkoztatjuk akár az Istentől kapott talentumainkra is, melyeket felelősen kell hordoznunk és kibontatkoztatnunk.
A GYÉMÁNTSZÓRÓ ASSZONY
(Móricz Zsigmondnak)
Éjszaka ez, testvér!… Szükség van a fényre,
vetni amaz őrült asszony utjai elébe:
kit tántorgóvá vakított szörnyü vesztesége.
Óh hány fiat vesztett! mennyi vagyonát
taposták szét talpas, süket katonák!
idegenné zárták tőle legjobb otthonát.
S azt se tudja már hogy lába merre lép:
jobbra is, balra is árok, meredék
s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.
S mig gyémántját gyöngyét igy hullatja széllyel,
ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel,
mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.
Lámpása a szélben, – hagyta – kialudt:
vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut –
mégis fény ragyogja be, s nem sötét az ut.
Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog,
hanem az a gyémánt amit elhagyott:
még az árokba is utána ragyog!
Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre,
szegény őrült asszony utjai elébe,
mert anyánk ő s a mienk minden vesztesége.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »