Ha el akarjuk kerülni az újabb történelmi katasztrófát, akkor a választásokig drámai őszinteséggel kellene a magyar társadalom elé tárni a rendszerváltozás rendszerének sötét „genezisét”.
A Magyarország előre megy, nem hátra kampánymondat drámai módon utal valami nagyon mély történelmi törésvonalra, ami az elmúlt évezred során sokszor megmutatta már magát, és ahogy ez kinéz, újra nagy drámaként mutatja meg magát a közelgő választásokon is. Mert hogy valóban az a legmélyebb kérdés, hogy mi is volna az az előre.
Maga a kérdés a dolog természetéből adódóan a hétköznapi beszédtérben nem igazán vetődhetett fel kellő komolysággal, hisz a törésvonal mentén kettévált magyarság mindkét oldalán természet adta módon volt és van meg a kész válasz, hogy az előre az, amit mi vallunk és követünk, míg a másik oldal az, aki újra visszafelé forgatná a történelem kerekét. De ki, milyen elmélkedő eljárás során és miként állapítja meg, hogy mi is a történelem kerekének a „természetes” forgási iránya, vagy még egyszerűbben fogalmazva, mit is jelent az, hogy fejlődés.
Hogy egy egészen konkrét példát említsek a rendszerváltozás hajnaláról, volt egy párt (akkoriban a második legnagyobb párt) amelynek kampányjelszava az volt, hogy „Tudjuk, merjük, tesszük”, és ez a hármas jelszó egyértelműen jelezte, hogy arra van az előre, amit ők előrének tartanak. És aztán valóban tudták, merték és tették ezt az előrét, ám erről, az általuk követendőnek tartott útról kiderült, hogy Magyarország legbrutálisabb anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi kifosztását hozta magával, mert e párt és főként globális megbízóik számára ez volt az előre. Ami, ha még egy darabig olyan következetesen mennek előre, akár Magyarország teljes felszámolásához is vezethetett volna.
Ez a párt ugyan formálisan aztán teljesen megszűnt, ám globális megbízói, és e megbízatás jogáért vetélkedő mai utódai nagyon is jelen vannak, és ugyanazt a látványtechnikai trükköt próbálják újra eljátszani a múltból semmit nem ismerő, mit sem sejtő fiatal generációk számára. A magyar választók 1990-ben kis híján a legerősebb párttá tették azt a pártot, amelyről akkor is pontosan lehetett tudni, hogy amit leginkább tud, mer és tesz, az Magyarország folyamatos kifosztása, ami a történelmi fejlődés egyetlen olyan „előremutató” módja, ami az ország teljes felszámolása felé vezet.
Ahhoz azonban, hogy e trükk tragikus mintázatai ne legyenek újra eljátszhatók, arra volna szükség, hogy a most kormányon lévők azok számára is világossá tegyék mindezt, akik nemhogy 1990, de 2000 után születtek, és most szavazni fognak. Szavazni fognak valamiről, mert kompetens állampolgárként szavazniuk kellene, az ehhez szükséges elemi tudás, alapvető összefüggések ismerete nélkül, végzetes tévedésként úgy vélekedve, hogy a kampány látványtechnikájához közvetlenül kapcsolódó érzelmi, indulati impulzusok alapján helyes döntést hozhatnak. Ahhoz, hogy az 1990-es csapda ne ismétlődhessen meg, arra volna szükség, hogy minden létező módon a lehető legátfogóbb képet nyújtsuk az elmúlt harminchárom évről. Mert bizony eltelt újabb harminchárom év.
Az 1956 október 23-tól 1989. október 23-ig tartó Kádár-korszak után pontosan harminchárom év telt el a rendszerváltozás rendszeréből. Amely rendszernek árulkodó módon még neve sincs, hisz míg a Kádár-rendszerről lehet azt mondani, hogy az „szocializmus”, erről a rendszerről soha senki nem mondta azt, hogy ez meg a „kapitalizmus” rendszere (noha az), és erre jó oka van valamennyi közbeszélőnek. Ez a jó ok az, hogy a magyar társadalom önmagát történelmileg inkább a rendszerváltozás rendszere vesztesének érző többsége számára a kapitalizmus szónak nincs túl jó csengése.
Ehelyett a közbeszélők, ha valahogy mégis meg kellett nevezni a rendszerváltozás rendszerét, akkor demokráciáról és piacgazdaságról beszéltek, ám az a tény, hogy a 2010 óta zajló változás az illiberális demokrácia és unortodox gazdaságpolitika fogalmakat használja, azt jelzi, hogy a rendszerváltozás rendszere 2010-ben lényegében megbukott.
Ám az is világossá vált, hogy ez az elkerülhetetlen rendszerkorrekció a globális hatalmi szuperstruktúra számára olyan mértékben vált elfogadhatatlanná, hogy az Európai Unió uralmi tereiben működő és Magyarországra telepített ügynökhálózatát a rendszer megdöntésére mozgósítja. Azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az így kormányra juttatott kollaboránsai segítségével először felszámolja a 2010 óta zajló rendszerkorrekció eredményeit, majd visszafordítva mindezt helyreállítsa a „tudjuk, merjük, tesszük” Magyarország teljes felszámolására irányuló rendszerét.
Az a megrendítő tény, hogy a közvélemény-kutatások szerint ennek a, magyarság számára nyilvánvaló történelmi öngyilkosságot jelentő fordulatnak ma nagyjából ugyanannyi híve van, mint ellenzője, azt jelzi, hogy lelki, erkölcsi, szellemi értelemben a magyarság ma rosszabb helyzetbe van, mint 1989-ben volt. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy a rendszerváltozás rendszere sem a népesedési lejtőt, sem az általános fizikai egészségromlást nem tudta megállítani, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ennek végső oka is csak ez a szellemi lejtő lehet.
Bogár László – MTVA
Ha el akarjuk kerülni az újabb történelmi katasztrófát, akkor a választásokig drámai őszinteséggel kellene a magyar társadalom elé tárni a rendszerváltozás rendszerének sötét „genezisét”, a 2010 óta tartó rendszerkorrekció nemzetmentő céljait és eredményeit. Majd, ha a választásokon sikerül ezt a katasztrófát elhárítani, akkor neki kell látni a rendszer alapokig hatoló olyan átalakításához, ami a globális és a lokális térben is kizárja az ilyen katasztrófák megismétlődésének minden esélyét. Ez ennek a, módfelett kalandosnak ígérkező évnek az igaz tétje.
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
