„Fűre lépni tilos, inkább szívd el.”
(graffiti)
Én nem vagyok botanikus, ezért elhiszem nekik, hogy a kender (Cannabis sativa), ez az egyébként jellegzetesen bájos levelű és külsejű növény Közép-Ázsiából származik, és genetikai centruma a Himalája déli oldalán van, mint a cigányságnak is. Innen terjedt szerteszéjjel a világon (mármint a kender), hogy a fene esne belé (mármint a kenderbe…), és ha hinni lehet a régészeknek (ami nem biztos), akkor a kendert első ízben Kínában kezdték el termelni, és állítottak elő kici ócó kenderkötelet belőle, mintegy 5000-5500 éve, az ókor hajnalán, amikor egyébként is sok mindent felfedezett az emberiség, és létrehozta az úgynevezett technikai civilizációt, illetve, sokak bánatára, a nagybetűs Államot, és vele együtt az adószedést. A kendert, és ez figyelemre méltó, a kínaiak előbb kultiválták, mint a rizst. Mint textilnövény, végeredményben egész története során másodrendű maradt, a kínaiak is főleg papírt csináltak belőle, amely ekkoriban Európában nem volt ismert, mert a belőle nyerhető durva fonál sem viselési kényelemben, sem technikai használhatóságban nem ért fel sem a gyapjú, sem a gyapot, sem a len szintjére, ezért már az ókorban is főleg ipari (zsák) és hajózási célokra (vitorla, kötél), na meg utóbbi találmányt alkalmazva az igazságszolgáltatás és a népnevelés eszközeként szerették alkalmazni. A kenderszövet, a daróc legfeljebb a keresztény és hindu aszketizmus számára vonzó, mint viselet, a nagy közel-keleti kultúrák, kezdve a suméroktól, Egyiptomon, Lűdián, Asszírián, Perzsián át Indiáig, inkább birkaszőrbe és finom lenkelmébe öltözködtek, vagy aki tudott hozatni Kínából selymet, az abba. A kendert – kötelet másból nem volt jó csinálni – a hajózás terjesztette el, de nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy igen, egy másik felhasználása is, aminek kevés köze van a rosttartalmához…
A kínaiak szerint az első farmakológus és feljegyzett orvos legendás császáruk, Shen Nung volt, a Kr. e. XXVIII. században. Írásai – vagy a neki tulajdonítottak – szép számmal fennmaradtak, és már ő is gyógynövényként és kábító növényként nevezi meg a kendert. Aminek a magolaját ugyanúgy fogyasztották étkezési célra, mint ahogy manapság a napraforgóét, ha ki tudnánk fizetni. Shen Nung a férjeknek is ajánlja, hogy az idegesen és fájdalmasan menstruáló és házsártos feleségükkel szívassanak kendert. Ötös. Uan Tuo orvosi kézikönyvében (Kr. e. 207) viszont már szépen leírja a hasisgyanta és a kenderlevél boros kivonatát, amelyet alkalmasnak tart fájdalomcsillapításra („ha az nem is oly hatékony, mint az ópium”), viszont leírja, hogy szülési fájdalomra adható, míg az ópium nem. Figyelemreméltó gyakorlati tapasztalat.
Meg kívánom jegyezni, hogy a közép-afrikai pigmeusok, akik még fekete-afrikai szinten is primitívnek számítanak (a horgászbotot és a hálót se ismerték, lándzsával és nyíllal halásztak) még ezelőtt száz évvel is csak egyetlen növényt termesztettek, és ez a kender volt. Kitalálható, hogy nem azért, mert spárgát fontak belőle. Ez azért is figyelemre méltó, mert ha nem több, de egy pigmeus találmányt azért feljegyzett a globális kultúrtörténet (míg roma találmány kettő van, az orsós magnó és a kanalas orvosság), és ez az iboga, aki tudja, mi az….az aligha nyalogat mariskás cigit, mert tud jobbat.
Az, hogy a kenderben van valami, ami az embert egy cseppet megmosolyogtatja, adott esetben meghülyíti, nehéz megmondani, hogy ki, hol, mikor és miért fedezte fel. Azt gyanítjuk, hogy egy véletlen tűz folyamán, valamikor az emberiség hajnalkorában. Kicsit hasonló történt 2010-ben San Diegóban, mikor egy égő házban eléggé sok marihuána volt, és a tűzoltók hamar vigyori állapotba kerültek. Azt azonban nem árt megjegyezni mindenkinek, hogy a földön nagyjából százféle hallucinogén növény és nagyságrendileg ugyanannyi vigyorgómba található, és ebből a tudomány… soha a büdös életben nem fedezett fel egyet se! Azaz hiába nézünk be a legmélyebb dzsungel legsötétebb liánja mögé, a legsűrűbb fenyves legembernemjártább rengetegének mohái alá, nem tudunk olyan vigyorgó növényt vagy gombát előtalálni, amelyet a helyi őslakosok vagy őslakatosok nem szívtak-nyaltak-ettek volna, azaz elmondhatjuk, hogy az emberiség a kulturális fejlődés, az agyag- és fémműveskedés, az ábécé felfedezése, a neolitikus forradalom és a szervezett hadviselés előtti pár évszázezredet jórészt mamutkergetésen túl azzal töltötte, hogy minden növényt megkóstolt, megállapította, hogy melyik ehető, melyik halálos, és melyik haláli jó. Ilyen szemmel nézve nem csodálható, hogy a világ egyetemein előbb volt kender-, mint gendertanszék.
A kender terjedését nagyban elősegítette, hogy a növény meglehetősen igénytelen, sokféle klímán és talajviszonyon megél, ezért a grönlandi hómező és a Szahara kivételével kb. bárhol megterem. Elterjedt tévhit, hogy a kábítószer-kendernek nagyon meleg kell, valójában a holland klímán ugyan igényli a pincében az infralámpát, de kishazánk viszonyai között szabadban is jó minőségű anyag termeszthető (mármint nyáron). Tudnivaló, hogy az ipari (rost)kender és a marihuánakender egyazon növényfaj, csak ennek is sok variánsa van, mint a Szent Koronavírusnak, és a gyakorlatban a termesztett rostkendert arra nemesítették, hog … nem meglepő módon… rostot adjon, ez gyakorlatilag hatóanyagmentes, míg a természetes, illetve a kivadult (vad) kendernek van hatóanyaga, természetesen messze-messze nem annyi, mint a kifejezetten e célra nemesített „valódi” marihuánának. Elmondhatjuk, hogy a hazai úton-útfélen gyomként növő kender THC-tartalma (majd, hogy mi is az a THC, és mit csinál, kicsit később) úgy 0,01 és 0,05 százalék körül van, azaz ebből minimum egy kazallal el kell szívni, hogy érezni akarjunk valamit, míg a minőségi marihuánakender 0,25-0,75 százalékot tartalmaz, sőt, akár ennél többet is. A viszony hasonló, mint az erdei vadszamóca és a boltban árult gyümölcs mérete között fennáll. Általában a marihuánakenderre mint indiai kenderre (Cannabis sativa var indica) hivatkozunk, megkülönböztető a békés, csak akasztásra használható kendertől.
„A kannabiszkérdés talán önmagában komplexebb, mint az összes többi kábítószer-probléma együttvéve.” – írta kiváló könyvében Bayer István professzor, az ENSZ kábítószerügyi különmegbízottja ezelőtt vagy 35 évvel. Mondhatnánk, hogy közhely, de igaz, és az a baj, hogy ehhez, akárcsak a focihoz és a koronavírushoz, minden hülye úgy érzi, hogy ért, legyen az kocsma- vagy parlamenti politikus. Ez világjelenség, de természetesen egy olyan országban, ahol fegyőrbandikák, mint ismert, közszereplő politikusok simán képesek belenyilatkozni a kamerába olyat, hogy ahhoz, hogy valaki villamosmérnök legyen, nem kell ilyen feliratú diploma, nagyjából nem tudok csodálkozni. Tovább idézem Bayer doktort (aki nem rokona Bayer Zsocának, legalábbis nekem letagadta), főleg, mert teljesen egyetértek az általa leírtakkal: „Bármilyen oldalról közelítjük meg ezt a kérdést, mindenütt ellentmondások özönébe ütközünk, aminek fő oka, hogy jogászok, orvosok, rendőrök, művészek, írók, de főleg politikusok és újságírók a közlemények egész áradatát zúdítják az emberiségre, és mindenki, aki ehhez a témához nyúl, kötelességének érzi, hogy pro vagy kontra állást foglaljon. Ugyanakkor viszont ritkaságnak számít az olyan közlemény, melynek szerzője tárgyilagosan kezelné a témát, és nem akarná morális alapokon nyugvó nézeteiről meggyőzni az olvasót.”
De ez kb. minden mással is így van.
A kannabiszról szóló írásokban általában, főleg magyar nyelven közöltekben sosem mulasztják el megemlíteni, hogy Hérodotosz már Kr. e. 450-ben a szkítákról szóló értekezésében leírta e különös pusztai kentaurok különös szokásait, a lótej erjesztését, a mintásra hímzett ruhát és tarsolyt, a nemezcsizma és a nadrág viselését, a visszacsapó íjat, a fokost, a csípős, üstben főzött húsos ételeket… és azt, hogy nemezsátraikban felizzított háromlábú vaslapra, amely azóta is használt laboreszköz (Fe3+LaB3-, ahogy a laborgyakorlatban tréfásan írni szoktuk) kendermagot szórnak, ennek füstjét beszívják, és ettől önkívületbe esnek. Teszik ezt főleg gyógyító-varázsló embereik. A derék görögnek ez meglehetősen furcsa marhaságnak tűnt, de hát a keleti népek barbárok…
A kendert valószínűleg azóta szívják, mióta termesztik, azaz mondhatnánk, hogy cigaretta régebb óta van, mint dohány (az óvilágban), de ez csak részben igaz, hiszen a kenderből tekert trombita (idézve Lukács Lacitól) a XIX. század közepéig nem volt pici és bájos, a cigarettát ugyanis a krími háború óta használják (dohányból), így előtte a kendert is, mint a dohányt, főleg pipából szívták. Kínában nem igazán volt elterjedt a kábítószerként használatának a szokása, nem úgy, mint Indiában és Iránban. A szanszkrit és hindu irodalomban lépten-nyomon kifigyel a gandzsa. Ehhez értő szemmel kell olvasni (a fordítások gyakran rosszak, mert nem így fordítják őket, de mivel nem tudok szanszkritul…), aki így tesz, az kb. megtalálja benne, hasonlóan, mint Milos Forman Hairjében azt a jelenetet, mikor Bukowski haver beveszi az LSD-t, és amit utána a rendező és az operatőr lenyomnak, abból eléggé kiviláglik, na, ezek se másodközlésből láttak bélyegen varjút. Elmondhatjuk azonban, hogy a hasis valószínűleg asszír vagy iráni, nem indiai felfedezés, az asszírok már a Kr. e. IX. században a templomi oltárokon tömjén helyett vagy mellett hasisgyantát füstöltek, a közel-keleti templomszentélyek falából háromezer évvel később több kannabinol-bomlásterméket lehet kimutatni, mint az auschwitzi gázkamra falából ciánt, jaj, mit is beszélek, ez természetesen nem igaz, elhatárolódok saját magamtól. Az egyiptomiak előtt sem volt ismeretlen a kender, az ókor egyik legautentikusabb orvosi kézirata, a Kr. e. XV. századi Ebers-tekercs éppen, hogy kenderből készült papírra, és nem papirusznádból készültre van írva. Imhotep medikusai nemcsak a „hagyományos” elszívását ismerték a kendernek, hanem ők is használták a kenderzúzalékot és az olaját számos kórképben, aranyértől körömgombáig. Mondjuk, kéz gombásodása elleni használata biztosan beválik: a beteg kenje be a kezét mindennap háromszor kenderolajjal, és négy hétig tartsa a kezét szárazon, tisztán, és ne nyúljon semmihez, ami nedves vagy szennyezett. A recept emlékeztet a jól bevált fogamzásgátló szerre, az egy pohár vízben elkevert két kanál porrá tört szárított tücsökre. Amit nem aktus előtt vagy után, hanem helyett kell fogyasztani, és akkor kizárt a teherbeesés. Megjegyzem, II. Ramszesz múmiáján kívülről kannabiszpollent és kannabinolokat mutattak ki. Balzsamoztak volna vele? Hát, inkább valószínű, hogy a műveletet végző orvos-papok csavarták a jointot, miközben a fáraó tetemével foglalatoskodtak.
Azt hiszem, nem árt tisztázni pár fogalmat, főleg, mert az átlagos nyugati ember csak a marihuánát és esetleg a hasist ismeri, bár valószínűleg azokról se tud túl sokat. Megint Bayer professzort kell idéznem, aki leszögezi, hogy mivel megbízatásából kifolyólag elolvasott ezer kannabiszról szóló közleményt, ezen írások 90%-a nem is definiálta, mégis, mi a francot is ért „kannabisz” alatt.
Az indiai kender drogja – azaz népies nevén a kannabisz – a virágzó és termő ágvég. A kender (általában, mert van egylaki is…) kétlaki. A fiúkender erősebb, rostnövénynek ez alkalmas, de ennek a delta-9-tetrahidro-kannabinol- (azaz: a hallucinogénhatóanyag-) tartalma nagyon alacsony, a kenderből is a nő a dilis. Sok hatóanyag a lánykenderben van. A „drog” kifejezést a laikus átlagember, mint sok minden más fogalmat is, a harckocsitól az énekesmadárig, a gáttól a kalóriáig, a szeretettől az lófaszig, hibásan használja. Az átlagember számára a „drog” kábítószert jelent, holott nem minden kábítószer drog (csak a természetes) és a drogok többsége nem kábítószer: a drog egyszerűen azt jelenti, hogy természetes, élőlény (az esetek többségében növényi, sokkal ritkábban gomba- vagy állati) eredetű, határozott valós fiziológiai, élettani hatást mutató anyag. Mielőtt valaki megkérdezi, hogy milyen állati eredetű drog van, a teljesség igénye nélkül: propolisz, méhviasz, méhpempő, méhméreg, skorpióméreg, kígyóméreg, ámbra, cetvelő, kőrisbogárpor, sellak stb. Ennek megfelelően a kamillavirág is drog, a szintetikus heroinpótszer methadon meg marhára nem az. A legtöbb növény, amely tartalmaz valami ütős anyagot, többnyire mindenhol tartja magában, de a különböző növényi szervekben az arány eltérő. Pl. a tiszafa termésének magja marha erős méreg, de a tobozbogyó maghúsa meg semmit sem tartalmaz. Ha tartalmazna, akkor a madárkák nem szarnák szerteszéjjel a magokat, azaz nem terjesztenék a tiszafát, mert menten lepotyognának. A ginzengnövénynek csak a gyökere tartalmazza a hatóanyagot, a krumplinak meg pont a gyökere (illetve a gyökérgumója) nem. Az élet már csak ilyen. A kender is így csinál, ahogy a porzós (hím) virágban nincs érdemleges hatóanyag, úgy a termős kender gyökerében vagy szárában se, sőt, valójában, a közhiedelemmel ellentétben, a hagyományos kenderfajtákban a levelekben is alig-alig.
A magas THC-tartalmú speciális kenderféleségeket elsősorban nem azért állították elő, hogy űberütős marihuánát lehessen szedi a termős virágaiból, hanem azért, hogy azért jókora adag legyen a levelében is, így egy növényről hússzor-harmincszor akkora mennyiségű drog takarítható be, mint a „klasszikus” indiai kenderről, ezáltal sokkal kevesebb növényt sokkal kisebb helyen lehessen hatékonyan termelni ugyanakkora értékű áruhoz, ami a lebukás kockázatát és a költségeket is meredeken csökkent – a levelet nemhogy 3-4000 éve, de még 30-40 éve se szívták, legalábbis eredményesen, hatékonyan és érdemben nem. (És kb. éppen ezért, a különböző növényegyedek nagyon eltérő hatóanyag-tartalma miatt nincs gyakorlati értelme annak, mikor valamely jogalkotó olyasmit talál ki, hogy hány tő kender van megengedve… tipikus bizonyítvány a hozzánemértésről). A kannabinol a virágzó (nőivarú) ágvégeken koncentrálódik, így ez a drog, azaz maga a cannabis. A hasis pedig az ennek a felületén kiváló gyantás anyag. Ezt le lehet mosni róla oldószerrel (így nyerik a hasisolajat) vagy ha valakinek jó sok kenderese van, és nagyon ráér, le is kapargathatja. Nos, Indiában a hasist csarasznak hívják, a marihuánát, azaz a szárított és porrá tört hajtást gandzsának, a kenderlevelet, amelyben alig van kannabinol, meg bhatnak, ez utóbbi egyébként sokáig nem is állt nemzetközi ellenőrzés alatt. Marokkóban magát a kendervirágot szívják, ott ezt kifnek nevezik, a dohánnyal kevert marihuánát pedig takurinak. Latin-Amerikában sok helyütt daggának hívják a marihuánát. Hívják tehát ezerféleképpen, de egészen a napóleoni háborúkig, mikor Egyiptomból Párizsba került a cucc, és a párizsi vakolókanalas nagyonprogresszív nagyonliberális értelmiség már akkor is ugyanolyan segghülye volt, mint manapság, ezért elkezdték ezt is használni, Európában nem volt szokás kannabiszt szívni, mert a fehérember alkoholtól szeret beszívva lenni. Azután, mint minden divathullám, az 1802-től kezdődő francia kannabiszhasználat, kiment a divatból, hogy egészen a hatvanas évekig kb. megint a kutyát se érdekelje a fű, de ne szaladjunk előre. A római korban a birodalmi flotta csillagrombolóit, izé, triérészeit és gályáit Galliából látták el kenderkötelekkel, erről, mint általában a flottafelszerelésről, rengeteg feljegyzés maradt, de hogy valaki mást is csavart volna a derék légiósoknak a kenderből – arról nem. (Dioszkoridész leírja a kendert, illetve azt, hogy bizonyos kórképekben használható gyógynövény, de ő is megjegyzi, hogy élvezeti célú fogyasztása csak keleten van.) És ez sokatmondó. Itt kell utalnom rá, hogy nemrég feltártak egy észak-angliai (Hadrianus-fal) római biztosító erőd katonáinak egymásnak címzett belső levelezést (mailjeit). Na, miről beszélgettek a római bajtársak? Bingó. Hol lehet jó sört kapni, mikor lesz eltáv, mi újság a k.rvák terén a közeli városban, mikor lesz a következő hazárdjátékparti (a légiósok főleg kockáztak, ekkor a kártya még nem volt ismert, de ne csak kockát, hanem egy ma már nem ismert sokszögű vackot használtak erre), várható-e zsoldemelés, ki jön hétvégén a lovira? Tegye fel a kezét, aki mást várt. Bár megjegyzem, a római katonák összehasonlíthatatlanul tanultabbak voltak, mint a mai szerdzsók, mind folyékonyan beszélte a klasszikus latint, megkockáztatom, majdnem olyan jól, mint egy jelenlegi klasszika-filológus tanár, bár a nyelvtanból biztosan gyengébbek voltak azért…
Nem úgy keleten.
A közel-keleti térségben, mint már említettem évezredes hagyománya van a cuccnak, és ezt az arab világ Mohamed megjelenése után se annullálta, főleg azért nem, mert a Fényességes Arcú Próféta bortilalma – Mohamed jól látta, hogy a pálmabort akkoriban mértéktelenül vedelő sivatagi hordákkal csinálni kell valamit, mert ebben a formában legfeljebb teveganajozásra jók a srácok – a kannabiszra nem vonatkozott.
Igazság szerint az ópiumra se, de azért a későbbi időkben az imámok gyakran megpedzegették, hogy ópiumot szívni se szabad, főleg, mert rosszra vezet.
Például 1598-ban Pálffy Miklós főkapitány „teljesen véletlenül” hagyott a győri portyázó törökök kezére kerülni egy szekér ópiumot. Miután a felderítő huszárok látták, hogy a szpáhik bekísérik a szekeret a várkapun, Pálffy generál meg is indította kis létszámú, de fegyelmezett kommandóját, akik az éj leple alatt petárdával („faágyú”, speciális pokolgép) berobbantották a várkaput, betörtek a várba, és az éppen beállva lebegő igazhitűeket, parancsnokukkal, egy (új nevén) Ali nevű olasz renegáttal az élen, a paradicsombeli szüzek közzé utalták, így az erős és fontos Győr csak négy évig volt török uralom alatt, azt egy „huszáros” csellel sikerült visszafoglalni. Ez az ópium nélkül aligha jött volna össze, legfeljebb hónapokig tartó, véres ostrommal.
A kannabisz alkalmazása ezért széltében-hosszában általános volt – és tulajdonképpen ma is az – az arab világban, Marokkótól Iránig. Meg még keletebbre is. De nagyon ritka, hogy valaki hülyére füvezze magát, ez leginkább csak egyes elvadult dervisekre volt jellemző, na meg a számítógépes játék alapján a mai MZ/X-generáció pudvás agyába is belevésődött asszaszinokra.
A dél-jemeni Himjarita királyságot továbbvivő al-Hasszan-Ibn-al-Szabbah, ismertebb nevén Szabah Sejk, „a hegyek öregje” Szaladdin kortársa volt a keresztes háborúk idején, és Alamut erődjéből a Kaszpi-tengertől a Perzsa-fennsíkig terjedő hatalmas területen ellenőrizte a karavánutakat. Az ő jó szokása volt hasisfüggővé tenni fanatikus bérgyilkosait, akiket szívfájdalom nélkül küldött rá bármelyik ellenségére. Kevesen menekültek meg előlük – II. András királyunk is csak némi szerencsével úszta meg, míg parancsnoktársa, Ciprus királya egy asszaszin tőrrel a gyomrában költözött az árnyékvilágba, de menten elege is lett a keresztes hadjáratosdiból, és hazajött, és rezignáltan tapasztalta, hogy közben idehaza a nemesség meg a párját ritkítja, Bánk bánnal az élen (igen, tudom, nem pont így történt). A „hachichin”, azaz hasisszívó szó alakult át a nemzetközi nyelvben asszaszinná, azaz bérgyilkossá, öngyilkos merénylővé.
Ezt később a jó öreg Mahdi is kihasználta, az angolellenes szudáni felkelés (XIX. század vége) iszlamista vezetője – akit halála után az britek elégettek, és hamvait a szélbe szórták – tömény hasisolajjal tolta tele pár harcosa képét, majd ezeket eltemette, de úgy, hogy a fejüket szabadon hagyta, és papirusznádat dugott hozzá a föld alá, és harcosai így a nádszál végén saját fülükkel hallhatták, hogy a „harcban elesett, eltemetett” rongyfejű hittestvéreik milyen remekül érzik magukat a Próféta társaságában a mennyekben, a hurik ölén. Ezt követően Mahdinak nem volt más dolga, mint kihúzni a nádszállat, és elzárni a levegőt, hiszen a halottak – ténylegesen – nem beszélnek. De, mint a jezsuiták mondták, a cél szentesíti az eszközt, arrafelé is.
Valószínű, hogy Fekete-Afrikában (lásd a füvezgető kis pigmeusok) is az arab karavánok vitték el a kannabiszt, hogy pontosan mikor, arról egyetlen középkori alapítású kongói egyetemen és zimbabwei könyvtárban sem találtak feljegyzést :)
Összességében a keleti világ – ideértve az arabokat, az iszlám befolyás alatti Fekete-Afrikát, Iránt, Közép-Ázsiát, Pakisztánt, Indiát, de nem ideértve Délkelet-Ázsiát, Kínát, Japánt, tehát alapvetően az iszlám világot – sose vette igazán komolyan a kannabiszt, mindig egyfajta ártalmatlan szórakozásnak tekintették. Nyilván sokan ismerik az egyszerű keleti tanmesét, mikor három toxikomán tevehajcsár érkezik Bagdad kapujához az éjszaka közepén. A kapu zárva, őrség fenn, napkeltéig nem engednek be senkit. Az alkoholista, mint a szamár ordít: – én menten betöröm azt a k.rva kaput! (Az alkohol oldja a kérgi gátlásokat, tehát nem tesz agresszívvá, a tévedések elkerülése végett, hanem az eleve agresszív ember gátlásait – a nem agresszív nem lesz az tőle – na de melyik arab nem agresszív? – megszünteti.) Az ópiumszívó legyint: ugyan, feküdjünk, itt is élvezetes az éle. (Az ópiátfüggőt – így a heroinfüggőt is – kb. nem érdekli senki az anyagon kívül, nem is használható semmire, azt se tudja, hanyadika van, csak az ócska ponyvaregényekben erőszakolnak nőket, legfeljebb lopni vagy piti rablásokat elkövetni fognak, de az mindenképpen, ha nincs más jövedelmük, mert a munka meg kizárva.) A nevetős gandzsát szívó jóember viszont mosolyogva kijelenti: ti maradtok csak kint, mert én már be is bújtam a kulcslyukon. Más szavakkal: a kenderszívó megmosolyogtató, de ártalmatlan hülye.
Mit csinál maga a kannabisz, az a hülye kannabisz? Mi van benne, és ez miért és hogyan hat?
(Folytatjuk.)
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
