„Sajnos a világ, amelyben élünk, mindig valamilyen hatalom alatt működik vagy nem működik” – olvasható a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum Hol a stukker?! című legújabb előadásának ajánlójában, és ez a kijelentés nagyszerűen összefoglalja mindazt, amiről Görgey Gábor darabja szól. Esete válogatja, hogy miben is áll ez a hatalom: anyagiak vagy politikai befolyás, fizikai erő vagy munkahelyi beosztás, szellemi felkészültség vagy tisztség is meghatározhatja kis és nagy társadalmi közösségeink működését. Az előadás nagyon egyszerű eszközzel jelzi a hatalom mibenlétét: mindig az diktál, akinél a stukker van.
Valójában tehát egy példázat Görgey Gábor darabja, melynek nincs konkrét története, cselekménye, a szereplők csupán beszélgetnek egy időtlen térben. A szerző különböző típusú karaktereket szembesít egymással, és attól függően, hogy éppen ki kerül hatalmi pozícióba, folyamatosan változnak az erőviszonyok. Sehonnan sehová nem tartanak, nem lehet tudni, hogy pontosan mire készülnek, csupán a „hogyan”-ok vannak nagyszerűen körülírva. Mégis rendkívül sokat elárul ez a különös helyzetkép rólunk, a kapcsolatainkról, arról, hogy általában hogyan viselkedik az ember kiszolgáltatott helyzetben, és olyankor, amikor a hatalom birtokába kerül. Hogy ki mennyire ragaszkodik az elveihez, mennyire megvesztegethető, hogy saját értékrendünk és érdekeink szövevényében mennyire tudunk következetesek maradni önmagunkhoz, és milyen túlélési technikákat gyakorolunk. Az alvilág frusztrált hatalmaskodója, a nemzeti érzelmű magyar nemes, a „népszínművekből összegyúrt műparaszt”, az elszánt humanista értelmiségi és a hatalomnak mindenkor behódoló, köpönyegforgató érdekember szembesül egymással a darabban.
Zárt térben tartózkodnak, ahonnan szeretnének kijutni, kivéve azt, akinél a fegyver éppen van. Meglehetősen reménytelen helyzetjelentés, mely a hatvanas években íródott, de ma is aktuális, elgondolkodtató. Vajon tényleg fontosabb számunkra a pozíció, mint a szabadság? Vajon képesek vagyunk mindhalálig életidegen állapotokban rostokolni a pénzért, hatalomért? Valljuk be, elég sokszor gondolunk erre manapság is, amikor nem értjük a hatalmasok tehetetlenségét, döntéseit, amikor azt látjuk, hogy például a klímaváltozásra figyelmeztető vészharangok kongatására képtelenek reagálni azok, akik valódi változásokat tudnának generálni…
A díszlet egy lepukkant raktárépületet idéz, szürke falakkal, hátul vasajtóval, oldalt mellékhelyiséggel, étellifttel. Semleges tér a világ végén vagy kezdetén, bármelyik ország bármelyik épületének alagsorában. Négy különböző szék, és a fotel, mely mindig a főnöké. Kis kerek asztal, hátul női aktot ábrázoló szobrocska, állványon. Jól használható játéktér és eszközök, a legszükségesebbnél nem több és nem kevesebb információval. A jelmezek diszkrétek, egyszerűek, túl sok pénzt nem költöttek rájuk, de a célnak tökéletesen megfelelnek. Semleges alap, mely átadja a szót az abban játszóknak.
Nagyszerű a színészcsapat, és csupa ziccer karakterszerep, jó játéklehetőségekkel. Öröm látni az Udvartér Teátrum állandó színészei mellett a régóta ismerős arcokat, érezni első megszólalásaikból, hogy mindenki magabiztos. Nagy reményekkel isszuk tehát a szavaikat és drukkolunk nekik. És jól is szórakozunk az elején, aztán lassan arcunkra merevedik a nevetés, időnként émelygést érzünk az érzékszerveinkben. Olyan érzésünk támad, mint amikor minden adott egy jó fogás elkészítéséhez, de valamiből túl sok kerül az ételbe. Ezúttal a komédiázásból volt túl sok, a hatásvadászat pedig kioltotta a problémát, amiről a darab szól. A magabiztosság átbillent tetszeni akarásba, és látván, hogy a közönség vevő minden poénra, időnként rápakoltak még egy-egy lapáttal. Shakespeare-t parafrazálva néhol messze áthágták a természet szerénységét, „úgy meg-dölyfösködtek, úgy meg-ordítoztak, hogy azt gondolám, a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettűl utánozták az emberi nemet”. És szomorúan láttuk, hogy olyan rögtönzött poénok is belefértek az előadásba, mint a „csipkés kombiné”, mely akkor is sok, ha a „műparaszt” jellemzésére szolgál. A groteszkség nem tévesztendő össze az ízléstelenséggel.
Ettől függetlenül a játék olajozottan működött, és rendkívül gazdag volt a produkció, a rendező és a színészek is nagyon sok színt, árnyalatot beleloptak, a néző csak kapkodja a fejét, hogy milyen sok ötlet belefér ebbe a viszonylag egyszerű kérdéskörbe. A finálé-csavar is nagyszerű volt a végén. Nem vitás, hogy hatalmas közönségsiker lesz az előadás, melyet csak ajánlani lehet a komédiák kedvelőinek.
Talán épp e miatt a rendkívüli gazdagság miatt billenhetnek át időnként a színészek azon a vékony határvonalon, mely a bravúros alakítás és a ripacskodás között húzódik. Akkor lenne igazán nagyszerű a produkció, ha nemcsak értenénk a problémát, hanem éreznénk is, ha nem aludna ki benne a központi gondolat, ha időnként belénk fojtanák a röhögést. Ha nem csak öt bohócot látnánk a színpadon, hanem magunkat is.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
