A jarmúki győzelem után az arab harcosok tovább nyomultak, újabb és újabb területeket hódoltatva. A nyolcadik század elejére a Földközi-tenger észak-afrikai partvidéke, Ceuta kivételével, a kezükben volt. Julianus gróf, valószínűleg a vizigót királyok nevében, irányította a napjainkban Spanyolországhoz tartozó kikötővárost. A vizigótok királyságának végét Hispániában Tarik berber harcosai okozták.
Az arabok a számukra legszerencsésebb pillanatban érkeztek, a vizigót államot belső viszályok sújtották. A hatalmi harcokba Julianus, a ceutai várúr is bekapcsolódott, aki úgy gondolta, jó ötlet az arabokkal szövetkezni. Hajóit a rendelkezésükre bocsátotta, így aztán 711-ben Tarik ibn-Zijád partra is szállt a Vizigót Királyság déli csücskén.
A rabszolgából lett hadvezér, 15 ezres seregével legyőzte a belső megosztottsággal küszködő vizigótokat, ezzel ki is törölve őket a történelem lapjairól.
Az utolsó nyugati gót király, Roderich fel is került az Ommajád dinasztiából származó, I. al-Valid dicsőségfalára, mint a legyőzött ellenfelek egyike. A muszlim harcosok Gibraltárról, azaz Tárik sziklájától indulva eltörölte a nyugati gótok államát, a félsziget egészen a Pireneusokig az uralmuk alá került. Pár évvel később már Gallia ellen indítottak támadást, évről évre portyázó seregek indultak a Pireneusokon túlra, melyek hamarosan – Aquitania mellett – a mai Provence-t és Burgundiát is rendszeresen végigrabolták.
A további terjeszkedésüket, sőt egyes történészi vélekedések szerint az egész kereszténység vesztét, Martell Károly poitiers-i győzelme állította meg. Az utókortól e győzelemért kapta meg a Martell – kalapács nevet.
Róma egykori birodalmának nyugati részén különféle barbár királyságok jöttek létre, ezek közül a legismertebb a frankok állama volt. A germán eredetű frankok, miután átlépték a Rajna folyó vonalát, Gallia északi vidékén telepedtek le. A törzsi keretekből Klodvig szervezett egy államot, felvette a kereszténységet, ezzel megszerezte az egyház támogatását. A frankok hódításait az ütőképes hadsereg tette lehetővé. Gyalogságuk védőfegyverzete a kerek vagy csepp alakú pajzs, a fém-, illetve bőrsisak, valamint a bőrkabátra varrt pikkelypáncél és páncéling volt. A támadófegyvereik hajítódárda, horgas hegyű lándzsa és hajítófejsze. Lovasságuk, bár csekélyke volt, gyakorlatilag nehézlovasságként funkcionált. A ló használata a harcos vagyoni helyzetétől függött, ezért is voltak kevesen.
Tours-i Szent Gergely frank író, a következőképpen mesélte el Klodvig megtérését:
A királyné pedig nem szűnt meg sürgetni férjét, hogy ismerje meg az igaz Istent és tagadja meg a bálványokat. De (Chlodovechus) semmiképpen sem akart az igaz hitre térni, mígnem egyszer háborúba keveredett az alamannokkal; amikor a szükség arra kényszerítene, hogy megvallja azt, amit korábban szántszándékkal tagadott. Az történt, hogy amikor a két hadsereg hevesen összeütközött és nagy vérontás támadt, Chlodovechus katonái már ingadozni kezdtek. Amikor ő ezt látta, szemeit az ég felé emelte, szívét elszorította a felindulás, szemei megteltek könnyel és így szólt: „Jézus Krisztus Chlotchildis azt mondja te az élő Isten fia vagy és segítséget adsz a szorongatottaknak és győzelmet azoknak, akik benned bíznak, alázatosan könyörgök a te hatalmas segítségedért. Ha győzelmet adsz nekem ezen ellenségeim felett és megmutatod hatalmad, amellyel a nevedet viselő nép dicsekszik, hinni fogok benned és megkeresztelkedem a te nevedben. Mert imádkoztam isteneimhez, de azok, amint látom cserbenhagytak engem, azért úgy vélem, hogy tehetetlenek, mert nem tudják azokat megsegíteni, akik nekik szolgálnak. Hozzád fordulok tehát és hinni akarok benned, de előbb ragadj ki ellenségeim kezéből.” És midőn ezt mondta, az alamannok hátat fordítottak és futni kezdtek.”
Klodvig halála után, frank szokás szerint négy fia közt négy felé osztották az országot, akik tovább folytatták apjuk hódításait. Fokozatosan a Frank Királyság lett Európa legnagyobb állama. Ez a „demokratikus” utódlási, öröklési rendszer rengeteg problémát szült. Az utódok ugyanis egymással is harcban álltak, és a marakodó uralkodók általában nem természetes halállal távoztak az örökkévalóságba. A trónok harcában a királynék is fontos szereplőkké váltak – mérget kevertek, ha kellett orvgyilkost fogadtak. A VII. század közepén a tényleges hatalom már nem az uralkodók kezében volt. Fokozatosan a majordomusok, az udvarnagyok lettek a hatalom tényleges birtokosai, a hadsereg irányítói. Hatalmuk a családon beül öröklődött, és ők kezdtek el vetélkedni az egész frank birodalom feletti uralomért. A helyzetet jól jellemezte Einhard, Nagy Károly udvari történetírója, a császár kegyeltje és bizalmasa. „…valójában (a királynak) már régtől fogva nem volt semmi hatalma, és a puszta királyi címen kívül semmi más tekintetben nem volt tündöklő jelenség, mert az államkincstár és az államhatalom a palotanagyok kezében volt, akiket majordomusoknak (maiores domus) neveztek, és akiknek személyében a birodalom feletti legfőbb hatalom egyesült. A királynak nem maradt más hátra, mint hogy csupán a királyi névvel megelégedve, hosszú hajjal, lecsüngő szakállal üljön a trónon és úgy tegyen, mintha csakugyan ő volna az uralkodó, meghallgassa a mindenünnen érkező követeket és távoztukkor közölje velük látszatra önálló elhatározását, valójában azt, amire kioktatták, vagy éppen amit megparancsoltak neki.”
714-ben lett majordomusszá Martel Károly, aki apja, II. Pippin halála után kapta meg a címet.
Ő nézett tehát farkasszemet, valahol Tours és Poitiers között a Loire folyó közelében, az andalúziai emír, Abdul Rahman al-Ghafiqi seregeivel. Hat napon keresztül álltak egymással szemben, 732. október 10-én azonban már támadnia kellett al-Ghafiqinek. Serege élelme fogytán volt, beköszöntött az ősz, amit a Próféta harcosai annyira nem kedveltek. A főleg lovasokból (nagyobbrészt könnyűlovasok) és tevésekből álló arab sereg vezetője úgy vélte, fölényben harcolhat a zömmel gyalogosokból álló frankok ellen, ezért bátran vállalta az összecsapást. Az arab lovasság támadása a nap folyamán többször megtört a frank gyalogosok ércfalán. A frank gyalogokat a szárnyon a páncélos lovasok fedezték. A frankok áthatolhatatlan falat formáltak pajzsaikból és egy korabeli tudósítás szerint „úgy állták a rohamokat, mint egy jégfal”.
Az arabok körében nagy zavart okozott a hír, miszerint egyes frank egységek betörtek a táborukba és veszélyben a zsákmány.
A felbomló egységeket maga a fővezér, al-Ghafiqi próbálta meg rendre utasítani, azonban váratlanul frank harcosok gyűrűjébe keveredett, akik azonnal végeztek vele. Ezt látva az arabok a táboruk védelmébe vonultak vissza, majd az éj leple alatt elhagyták a csatateret. Másnap az ellenség eltűnését látva Károly csapdát sejtett, és csapatai a helyükön maradtak. A csata elején, a különböző források ellentmondásai ellenére, nagyjából két egyforma létszámú haderő állt egymással szemben, de a csata végén 8-10 ezer arab harcos maradt holtan, míg a frankok mindössze 1500 embert vesztettek.
Ebben az időben kezdett kialakulni a nehézlovasként harcoló nemesi réteg, a lovagok csoportja. Károly birtokot adományozott a szabad frankoknak, aki ennek fejében katonáskodással tartoztak, belőlük lettek a nehézlovasok. Az európai lovagkor nyitányán vagyunk.
Fredegar krónikája így számolt be a csatáról: „Ki is vonultak (a szaracénok) Abdirama nevű királyuk vezetése alatt, átkeltek a Geronna (Garonne) folyón és eljutottak Burdigala (Bordeaux) városáig. Az itteni templomok elhamvasztása és a lakosság legyilkolása után továbbhatoltak egészen a pectavusok városáig (Poitiers-ig). Itt felgyújtották Szent Hilarius bazilikáját – elmondani is fájdalom –, majd a boldogságos Martinus otthonának (Tours-nak) feldúlására indultak. Károly fejedelem bátran felsorakoztatta ellenük seregét és fegyverrel szállt velük szembe. Krisztus segítésével ledöntötte sátraikat, megvívta a véres ütközetet, leterítette és megölte királyukat Abdiramát, seregét legázolta, úgy, hogy győztesen maradt a csatatéren. Ilyen fényes diadalt aratott ellenségei felett…”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
