Nyitókép: SITA
Amikor David Pressmant felkérték, hogy legyen az USA magyarországi nagykövete, bizonyára nem örült a megtiszteltetésnek. Ha mégis, legfeljebb azért, mert a megbízatás mégsem Riyadhba vagy az ománi Muscatba szólt, ami neki igen kellemetlen is lehetett volna. Részben, mert ott a nagyköveti poszt betöltéséhez nem csak kopírozási, hanem politikai teljesítményre is szükség van.
De az sem mellékes, hogy ott bizony csak korlátozott tér (mondjuk a nagykövetség kerítésén belüli) állt volna rendelkezésére a békés esti andalgásokhoz, mert abban a környezetben olykor még a szemérmes férfiszerelmet is tettlegességig fajuló ellenszenvvel viselik a polgárok. A megbízói körében osztatlan rokonszenvet élvező Palesztin Hatóságról nem beszélek, mert az annak ügyeit intéző amerikai hivatal tiszta véletlenül nem Gázavárosban, vagy Khan Yunisban, hanem a zsidók által szigorúan őrzött Jeruzsálemben van – ahogy az iráni követség meg Svájcban… De talán még Berlinben sem lett volna olyan nagyszerű! …Szóval volt azért egy kis mérlegelni való az állomáshely körül!
Sikerek
Pressman úrnak végül nem kellett hát efféle kihívásokkal szembenéznie, mivel őt a következmények nélküli mocskolódást mindenki számára alanyi jogon biztosító, tehát antidemokratikus Budapestre nevezték ki. Pressman úr, bár ő maga idővel bizonyára felfogta, hogy mennyire toleráns a magyar közhangulat és budapesti környezete, mégis teljesítette megbízását. Ahelyett, hogy megtisztelve érezte volna magát, permanens ellenségeskedést folytatott, gátlástalanul kihasználva a médialehetőségeket, melyeket szintén bírálatának tárgya, a magyar közélet biztosított számára.
Ennélfogva, alig kétéves hivatala alatt fényes ösvényt sikerült taposnia a két nép egyre melegebb barátságának kietlen dzsungelében. Így törölhették el például a kettős adóztatás elkerülését biztosító megállapodást, és így sikerült mindössze két év alatt a földbe állítania nagykövetsége vendégeinek az Országos Bírói Tanács megkörnyékezett tagjaitól a műveletlen, de legalább unintelligens influenszerekig tartó ívét.
Választás
Amikor kiderült, hogy az Egyesült Államok valaha volt legtehetetlenebb, egyben legtehetségtelenebb kormánya, helyesebben a mögöttük teljes meztelenségében először kirajzolódó „nemlétező erő”, nem kell magának az amerikai népnek sem – tehát amikor Kamala Haris elbukott – Pressman hat nap hallgatás után olyan beszédet talált mondani, amiről azt se tudta az ember, hová tegye. Nemcsak az tűnt hihetetlennek, hogy a szöveg tanúsága szerint a vereségből semmilyen tanulságot nem vont le, hanem az is, hogy egy pillanatig azt kellett hinnem, így utolsónak képes volt megfogalmazni első önálló gondolatát!
De nem, sajnos az értelem csalóka csillanása éppúgy irányított szikrának bizonyult, mint az eddigiek mind. A nagyköveti beszéd, ami Kamala hidzsrája után hat nappal esett, mondanivalójában nem volt más, mint Harris vereségbeszédének kópiája. Nem csoda hát, ha kicsit várni kellett rá, mikor az is két napig tartott, mire Kamalának kitalálták, mit is mondhatna az „ítélet” után.
Hidzsra
A Hidzsra a muszlim naptár kezdőnapja. Az a pillanat, amikor az igen jómódú Mohamed ibn Abdallah, vagyis a próféta maga, hogy életét mentse, Mekkából Medinába menekült, mert szülővárosa nem tűrhette tovább az esztelen tanokat hirdető vallásalapítót. Kamalát Hidzsrája során az amerikai választók 2024. november 5-én zavarták el a politika színpadáról, szintén zavaros ideológiája és a nyomában fellépő súlyos társadalmi és gazdasági károk következtében. Az esemény híveit is érintette, most hát, megy az egész pereputty. Pressmannal együtt. Így gyűrűzhetett be a Kamalabeszéd a távoli Gubernátor provinciájába is.
Szövetség
„Az országok közötti szövetség fontosabb, mint egyetlen választás, egyetlen miniszterelnök, egyetlen elnök. Ez egy tartós befektetés országaink közös sorsába és jövőjébe. Ahhoz, hogy ez a kapcsolat fennmaradjon, túl kell látni a politikai hullámveréseken”
– igen szép gondolat!
Milyen kár, hogy nem érkezésekor mondta el! Akkor is volt szövetség, tartós befektetés és közös sors. Csakhogy akkor a „szövetséges” ellenkezést nem tűrve diktálta a régi-új sorsot, vörösről kék-fehér csíkosra mázolva az újra fegyverekkel megtömött őrtornyokat. Ez lett a „tartós befektetés”, aminek árát csak a nekünkszövetségesnek kellett megfizetni, az őkszövetséges kasszájába! Most meg jó volna, ha mi mutatnánk meg, hogy mekkorát teszünk a Trump fejére, és hogy mennyire megőrizzük mi majd a parazsat, amit teljes anyai szeretetével élesztgetett számunkra itt ez a Pressman! De miért is tennénk pont mi, amikor lám, még a mocskolódókat is kezessé teszi a megforduló szél!
Fenyegetés
„A jó kormányzás nem a politika véletlenszerű mellékterméke, hanem a vezetők összehangolt erőfeszítéseinek eredménye annak érdekében, hogy biztosítsák népük legfőbb érdekeit és jólétét. A szabadság, a jogállamiság és az emberi jogok elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, és csak akkor garantáltak, ha egy népnek van bátorsága megvédeni őket a személyes és pártérdekekkel szemben.”
– mondta november 19-én a Marshall Központ rendezvényén itt Budapesten, a német nagyköveti rezidencián.
A Marshall központ az amerikaiaknak a németek számára felállított ideológiai fitnessterme, ahol a történelmileg terhelt szövetségesek macskafogós átképzése folyik. Ebben a célozgatós beszédben meg az a kellemetlen, hogy a rebellis nebulók, akik nem vettek még részt elegendő tanfolyamon, a „pártérdeket” akármire is érthetik! Hogy vajon nem vonatkozhat-e az magára az amerikai demokrata pártra? Vagy, ha már a németeknek szól, az SDP-re esetleg? Miért volna csakis a Fideszre értelmezhető? Mert az efféle értelmezési hibából aztán ezer félreértés adódhat ám! Olyan antipressmaniánus értelmezések is, hogy népünk legfőbb érdekeit és jólétét épp a demokrata pártérdekkel szemben kellene biztosítani…
Pedig:
„Ezeknek az értékeknek a biztosítása állandó éberséget igényel (…állandó éberséget! Nem a kommunizmusból ismerős ez nekünk?), és azok, akik tanultak a Marshall Központban, megkapták azokat az alapvető készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy felismerjék, megakadályozzák és elhárítsák azokat az akciókat, amelyek destabilizálnák demokráciáinkat és szövetségünket”.
Hát, ehhez késégünk sem férhet! Ó, de jó ezeknek a németeknek! Hogy felismerik! Még jobb, hogy nem ujgurok! Mert akkor még wilde Vertreibung is lenne, vagy divoky odsun mint 1946-ban! …A tábor még nem áll, de a retorika már hibátlannak tűnik!
Nos kérem, ez itt egy ezeréves nemzet, és biztosíthatom, értünk mi a szóból, Mrs. Pressman, és ígérjük, nem feledkezünk meg egyhamar a fenyegetéseiről! Egyben engedje megköszönnünk, hogy lakhatunk még itt, a Kárpát-medencében!
Megtiszteltetés
Azt is mondta, hogy
„…rendkívül nagy megtiszteltetés az Amerikai Egyesült Államok elnökét itt képviselni, és olyan kollégákkal együtt dolgozni, mint barátom, Julia Gross nagykövet asszony.”
Tökéletes.
A nagykövet, aki szerint az országok közötti szövetség fontosabb, mint” egyetlen miniszterelnök, vagy elnök”, mégsem a magyarokkal való együttműködést, és nem is az amerikai nép, vagy a szövetség képviseletét tartja megtisztelőnek, hanem azét az amerikai elnökét, aki úgy tűnik, soha egyetlen döntést meg nem hozott, és aki voltaképpen egy báb. Felmerül tehát a kérdés, kit is szolgált itt valójában ez a Pressman és milyen ember az, akinek ez megtiszteltetés?
Miért érdemel tiszteletet a hatalom, ami csak egy elaggott, bizonyítottan korrupciós ügyekbe keveredett személyt tudott a kirakatba ültetni, és ami lelkiismeret híján ebbe végzetes háborúba sodort bennünket? És milyen ember az, aki ezt szolgálja?
Barátok
Külön hab ugyanazon a tortán, hogy jó barátja őneki az a Julia Gross (német) nagykövetasszony, aki folyton mindenki Mariska nénijét juttatja eszembe, aki „kicsit rendbeszedve magát” a helyközi járattal „beszalad” gyógyszerért a megyeközpontba. Mert még arra is képtelen, hogy egy európai hatalom méltó képviseletét ellátó nőnek látsszon! Szégyenletes!
És ezen még az őt kinevező kormánnyal együtt is van mit csodálkozni, mert mást ugyan nem, de felöltözni még azok is fel tudnak. Ami azonban ennél sokkal fontosabb: ő legalább megkapta a Marshall-szérumot. Utóbbiban, kérem, legyenek egészen biztosak! Gross ugyanis pont Magyarországon, a német egység napján, amit illene itt évről évre megköszönnie – még ha a túlélésben verhetetlen kommunista Horn miniszterelnöknek köszönhetően esett is. De ő képes volt ehelyett ilyeneket mondani:
„Az a csodálat és bizalom, amelyet Magyarország [a korábbi] időszakban szerzett, olyan politikai tőke, amely nemzetközileg nagyobb súlyt képvisel, mint a puszta gazdasági erő vagy a politikai erődemonstrációk. Ez a bizalmi tőke minden magyaré, és elvárható minden magyar kormánytól, hogy megvédje és növelje… Jelenleg azonban aggodalommal figyeljük, hogy a magyar kormány ezt a tőkét egy teljesen bizonytalan célú és kimenetelű politikai fogadás tétjeként kockáztatja”
Ebből a szövegből kiviláglik, hogy Julia Gross szavai még október 2-án hangzottak el, amikor Orbán Trump melletti kiállása ellenzői számára még kétes kimenetelű „politikai fogadásnak” minősült. Hogyne minősült volna, amikor semmit nem kívántak kevésbé, mint ami bekövetkezett: a kisemberek győzelmét a birodalmi Amerika fölött. Nem meglepő, hogy rosszallását azóta sem ismételte meg sehol! Talán csak nem, mert Trump győzött?
Bár ez egy ideológiailag kikezdhetetlen Marshall-jellem lealacsonyodása a valósághoz még ilyen esetekben sem bocsánatos bűn, érdekes volna megtudnunk azt is, hogy ő és kormánya, vajon hová süllyesztette el azt a csodálatot melyet Németország a korábbi időszakban szerzett, és bizalmat, amit a közép-európai országok Németország gazdaságába vetettek! De erről Frau(?) Gross nem tartotta fontosnak nyilatkozni. Pedig azt megtalálni számukra is többet érne, mint Pressman barátsága!
Búcsú
Most, hogy Pressman bejelentette távozását, egy ádáz ellenséggel kevesebb. Még sincs minek örülnünk. A lépések, amit adminisztrációja november 5-e óta tesz, egészen rémületesek. Úgy látszik, a vereség felett érzett elkeseredettségük még olyanokra is képessé teszi őket, amikre korábban nem voltak felkészülve. Pedig hát, „a jó kormányzás… fontosabb, mint egyetlen választás”, nem?
És az talán mégsem szolgálja az amerikai nép érdekeit (sem), ha ebben a szűk két hónapban sikerül összehozniuk egy nukleáris katasztrófát. Meglátjuk. Vagyis nagyon remélem, hogy nem. Hogy Putyin nem készült még fel 145 millió orosz halálára, még akkor sem, ha ezeknek semmit nem számítanak a sajátjaik. Tudjuk, azt is, hogy Perssman nem lesz ott a megmentendők listáján, bár ez még kiérdemelt megvetésünk tükrében sem jelent semmi örömet.
De ha a gyerekeinkkel együtt mi is odavesznénk az ő erőszakos butaságuk miatt, az nagyon-nagyon fájna. Az utolsó pillanatban talán még a szövetséget is megbánnánk! Sőt, azt szeretném, ha „országaink sorsa és jövője” akkor – nem is volna közös!
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
