Útitársul itt mindig kéznél van a tétova sóhaj, a bácskai rögökből kiáltó sok-sok fájdalom, meg a jövőt sötétbe borító kilátástalanság. Hányszor gyalulta már le a halál Nyugat-Bácskát, hányszor törölte ki meséit, mosolyát, hőseit, napszámosait az emlékezetből. De valamiért mégis ott vannak az életre emlékeztető emlékeink a tájban, ott szunnyadnak a hosszú évszázadok a néplélekben. Mi magyarok még mindig itt vagyunk a történelem Bácskában igen gyorsan mozgó forgószínpadán. Sok helyen iskola és munka nélkül, parlagon maradt földekkel körbe véve, mégis minden reggel reménnyel kelve a Telecska napraforgós dombjaitól, a Dunát kísérő ártéri tölgyesekig. Az életnek meg kell adni a jussát – gondolták török után, gondolták minden rácjárás után, és gondolják ma is azok, akikről a Hazajáró nagyon szívesen megírta a legújabb kori „Végek dicséretét” 2019 nyarán!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
