Száznégy esztendővel ezelőtt, élete legnagyszerűbb győzelme, Budavár bevételének 67. évfordulóján, 1916. május 21-én adta vissza lelkét a Teremtőnek a szabadságharc legendás hadvezére, a toporci születésű Görgei Artúr honvédtábornok.
„Nem lévén sem azon ördögi félisten, sem azon félisteni ördög, akinek engem lefest egy Genfben megjelent háromkötetű magyar munka (…)” – írta Görgei önmagáról az 1867-ben megjelent Gazdátlan levelek című munkájában.
Ha válaszokat szeretnénk, elegendő, ha fellapozzuk gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok, a legfiatalabb aradi vértanú korabeli naplóját, aki 1849. március 26-án Poroszlón találkozott először Görgeivel, és haláláig hű bajtársa, barátja maradt. Leírásából tudhatjuk meg, milyen is volt valójában 1849-ben a 31 esztendős Görgei, aki szinte az első percben felajánlotta Leiningennek a tegeződést, mondván, mindketten fiatalok és tegeződve gyorsabb az ismerkedés. Szerinte
„kevés embernek állott annyira rendelkezésére a világos, éles beszéd, mint neki. Logikus élességgel tudta az ügy fő mozzanatait kiemelni, sohasem ismételte magát, sohasem hagyott hézagot. Mély gondolkodó volt, és amint lassan beszélt, érezte az ember, hogy minden szavát megfontolta; nem lelkesített, nem ragadott magával, de meggyőzött. Ezért szavai nem is hatottak oly gyorsan, mint a jobb szónokok szép frázisai. (…) Nagyon szerencsés volt a legénységhez intézett rövid, nyers beszédben. A legválságosabb pillanatokban, a legnagyobb fáradalmak közt, megjelenése fölvillanyozott mindenkit. – A katonák imádták, különösen a III. hadtest (Damjanich), hol ez a ragaszkodás balsorsunkat is túlélte, és a végső búcsúvételnél, Szöllősön is megható módon nyilvánult meg. – Ha lehetett, mindig németül beszélt, mert folyékonyabban tudott ezen beszélni, mint anyanyelvén. (…)
Életmódjában józan és mértékletes volt, de azért nem vetette meg az élvezeteket. Bár nejét forrón és mélyen szerette, mégis tán némileg fogékony volt a szépnem bájai iránt. (…) A nők hódoltak nagy tulajdonságainak, és ezt a hódolatot könnyen átvitték személyére. (…) kellemetlen volt az a hibája, hogy rosszabbnak tettette magát, mint amilyen. (…) – Senki sem volt jobban áthatva Isten lététől, senki sem tisztelte őt rajongóbban szép műveiben, mint ő (…)
Más hibája, mely különösen szolgálati ügyekben nyilvánult meg, hirtelen haragja volt. Ez sok elhamarkodottságnak volt forrása, de ez is a legtúlzóbb jogérzetre volt visszavezethető. Alávalóság, igaztalanság láttán nem tudott magán uralkodni. Nem tudott színlelni, vagyis gondolatait el tudta rejteni ugyan, de oly embereknek, kiket megvetett, nem mutatott soha barátságos arcot, nem tettetett soha. Ezért sok volt az ellensége, még a seregben is.
Sok, igen sok volt benne a nagyravágyás, de nem nagy hatalomra törekedett, hanem dicsőségre, a dicsőség volt az ő életében a nap. Nagyon is nyílt volt ahhoz, hogy nagy hatalomra jusson; már féltek tőle, mielőtt még veszedelmessé válhatott. Ez hízelgett büszkeségének, de azért nem ármánykodott, hogy ezt a félelmet igazolja. Hatalmas szenvedélyeket ültetett belé a természet, és így a küzdelem volt eleme az élet arénájában. De nem valami biztos célért küzdött; küzdött, hogy küzdjön, mert nem lehetett meg nélküle. (…) Ilyen volt hát ez a Görgey [sic!] – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében: hős.”
A hosszúkás, pirospozsgás arcú, magas homlokú, rövid hajú, „nemigen erős” bajuszú és szakállú, szemüveges, gyakorta tubákoló Görgei kék szemei is beszédesek voltak, „tele mély komolysággal és mégis néha vidám, sőt gúnyos tekintettel”, pillantása olyannyira éles volt, „hogy a legtöbben megérezték, mennyire rendíthetetlen jellemű és nagy tehetségű ember áll előttük.”
Aszketizmusba hajló puritánsága többször megmutatkozott: mikor Kossuth Tiszafüredre érkezett, a Lipcsey-kúriában hált, Görgei annak tornácán, hogy őrizze az elnök álmát. Hasonló helyzet adódott a gödöllői Grassalkovich-kastélyban is, ahol Kossuth „Windischgrätz ágyában aludt, míg Görgey valamelyik teremben a puszta földön.”
A tábori körülmények között a legkevésbé sem foglalkozott azzal, hogy egyenruházata szabályszerű legyen. Tábornok létére „őrnagyi uniformisban járt – jegyezte fel Leiningen –, mindig begombolva, fején közönséges csákó [fekete viaszosvászon] tokban, álla körül annak szíja, lábán jóval térden felül érő nagy csizma, oldalán jókora kard [pontosabban: 1845 M. lovastiszti szablya], és egy bőrtáska a jobb vállán. Kesztyűt sohasem viselt. Felöltőnek feketésbarna fókabőrből [helyesen: vidrabőrből] való kabátot használt. Az egész feltűnően egyszerű, és mégis festeni való.” Ezt a kávébarna színű, piros zsinóros törzstiszti atillát viselte – amelynek törzstiszti paszományai úgy megkoptak, hogy inkább ezüstnek, mint aranynak látszottak – 1848 őszén, majd felvidéki visszavonulása során, amikor a császári-királyi fősereget eltérítette eredeti szándékától és az Debrecen helyett – Kossuthék legnagyobb szerencséjére – a Feldunai hadsereg után indult. Ez a kifakult, gyűrött atilla volt rajta a tavaszi hadjáratban, akkor is, amikor 1849. április 6-án Kókán találkozott Kossuthtal. Egy menyecskével való évődésük idilli jelenetének vetett véget a hír: Isaszeg alatt Klapka csapatai meginogtak, csak Damjanich tart ki. Az utolsó pillanatban érkezett meg Görgei tajtékos lován a csatatérre, és rábírta Klapkát a küzdelem folytatására: „Ma kell győzni (…), vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!”
Másnap Kossuth négyszemközt tárgyalt vele Gödöllőn, és felvetette, hogy az olmützi oktrojált alkotmányra méltó választ kell adni, ami csakis a detronizáció lehet. Görgei azonban – bármennyire is lelkesedett Kossuthért és az általa képviselt eszmékért – így reagált:
Többször megvertük az ellenséget, ezt nem tagadom. De ezt csak erőnk végső megfeszítésével tudtuk elérni. Az a tudat tett képessé rá, hogy igaz ügyért küzdünk. Magyarország elszakadása Ausztriától már nem igaz ügy; ezért küzdeni nem a törvény mellett, hanem a törvény ellen való küzdelem; nem önvédelmi harc, hanem az egész osztrák monarchia fönnmaradása elleni támadás. Számtalan régi érdeket és rokonszenvet sértenénk meg ezzel; a régi ezredeket, hadseregünk magvát esküszegővé tennénk, erkölcsileg megrendítenénk; napról napra gyöngébbek leszünk, ellenségeink pedig minden szomszédos államban egy-egy új szövetségesre találnak ellenünk, az európai egyensúly megzavarói ellen. (…) Lehet-e a március 4-i oktrojált alkotmányra csattanósabb feleletet adnunk a győztes csatáknál?
Nem tudom, mire van szükségük Európa népeinek; de hogy Magyarország népeinek a legkisebb győzelem a harctéren több hasznot és becsületet szerez, mint a legfönnhéjázóbb nyilatkozat, abban biztos vagyok, és még egyszer kimondom: hogy a bécsi miniszterek agyrémei V. Ferdinánd koronás király s az általa szentesített alkotmány mellett megnyert csaták adják a legjobb feleletet.”
Nem volt hiú, pedig Kossuth felajánlotta számára a nemzet hálájaként a gödöllői Grassalkovich-kastélyt, amit megköszönt, ám visszautasított, csakúgy, mint Budavár bevétele után a neki adományozott katonai érdemjel 1. osztályát és az altábornagyi rendfokozatot.
Mikor 1849 nyarán Haynau táborszernagy császári-királyi hadserege mellett a cári intervenciós csapatok is országunkra törtek, hogy a harcok forgatagában is felismerjék hírvivői, igyekezett igen feltűnő látványt nyújtani Görgei „vörös zekéjében, nagy fehér strucctollával fekete Kossuth-kalapján”, Csóka nevű, 190 cm marmagasságú pej színű angol telivérjének nyergében ülve, ahogy egyik ordonánca, Karsa Ferenc hadnagy is beszámolt róla, míg rosszakarói ezt hatalomvágyásának jeleként értelmezték – természetesen utólag.
Ha kellett, kiáltvány formájában a szavak erejére támaszkodott. Ha szükség volt rá, akkor saját, hátráló gyalogságába kartácsoltatott, avagy huszárjai fogták fel a pánikba esőket. Megesett, hogy maga kaszabolt össze parancsának ellenszegülő tisztet, amint az 1849. július 2-án a monostori sáncok visszavételekor történt.
Szintén Karsa hadnagy írta le, hogy a második komáromi csatát eldönteni szándékozó herkálypusztai lovasroham előtt
Vörös zubbonya alapján nemcsak a saját, de az ellenséges csapatok számára is könnyen felismerhető volt, nem véletlen, hogy a császári dzsidások már messziről ordították lengyelül: „Tilko tego czerwonego! (Csak azt a vöröset!)”.
Görgei mögött 24 huszárszázad vágtázott a szabadságharc legnagyobb lovasrohamában, és ekkor kapta kis híján végzetes fejsebét, amiről számtalan teória született, holott egy orosz ágyúgolyó szilánkja szántotta fel a koponyáját, és csoda volt, hogy ép ésszel túlélte. Mint ahogy az is, hogy képes volt a Feldunai hadsereget levezetni Arad környékére úgy, hogy a cári főerőket maga után csalva esélyt adott a Szeged környékén összpontosított honvéd csapatoknak arra, hogy Haynaut megverjék. Ám Dembinski ezt is elpuskázta.
Öccse – aki évtizedeken keresztül küzdött bátyja becsületének helyreállításáért –, Görgey István százados emlékezett meg arról, hogy 1849. augusztus 13-án az esti szürkületben bátyja Rüdiger társaságában ellovagolt a Feldunai hadsereg arcvonala előtt, és amikor a III. hadtest elé ért, amelynek bal szárnyán az erdélyi legénységű 2. Hannover-huszárezred állott „felhangzott: »Éljen Görgey [sic!]!« utolszor… Ekkor bátyám hirtelen leborult – egy percre – hű lova nyakára.”
A két világháború közötti Magyar Királyságban katonaeszménnyé vált, de az 1945 utáni osztályharcos szemléletű történetírás újra árulót kreált belőle. Lassú rehabilitációja az 1980-as években kezdődött, s ma már az 1848/1849-es szabadságharc kiváló hadvezérét tisztelhetjük benne.
Ám jelen sorok írója úgy véli, bár 1849 előtt és után is szép számmal akadtak jelentős és bravúros magyar hadvezetési teljesítmények, mai tudásunk szerint teljes bizonyossággal kijelenthető:
(A szerző hadtörténész)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
