A huszadik századot magyar szempontból nem a legsikeresebb évszázadként tarják számon a történelemkönyvek. Pár szóval össze lehet foglalni a történéseket: Bosznia és hatalmi érdekek, Doberdó és Galícia, országcsonkítás és Trianon, vörösterror és Kun Béla, remény és bécsi döntések, Don-kanyar és pusztulás, Sztálin és Rákosi, hontalanság és Esterházy János, Nagy Imre és 56, gulyáskommunizmus és Kádár János, szabadság és elcsalt rendszerváltás (sokak szerint csak gengszterváltás). A sor szabadon és hosszan bővíthető…
A második világháború legnagyobb magyar vonatkozású katonai katasztrófája egyértelműen a 2. magyar hadsereg doni pusztulása volt. 76 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én hajnalban, -42 fokos fagyban indult meg a szovjet csapatok offenzívája a Don folyó vonalán, melynek során a Voronyezs körzetében állomásozó hadsereg súlyos, megsemmisítő vereséget szenvedett.
Az ütközetben becslések szerint 40 ezren vesztették életüket, emellett 70 ezer honvéd esett hadifogságba. Egyes történészek szerint az emberveszteség ennél jóval magasabbra rúgott. A harctéren és a gulagok világában magyarok tízezrei hagyták életüket, de aki túlélte a pokol legsötétebb bugyrait, azt élete végéig kísértette a leszakadt végtagok látványa, az égett emberi hús szaga, s a hátrahagyott és vérbefagyott bajtársak élettelen pillantása.
Január 12-én, a 2. magyar hadsereg pusztulásának emléknapján országszerte megemlékezünk azon honfitársainkról – nagyapáinkról és dédapáinkról – akik nem egy körmönfont, népnyúzó eszméért ragadtak fegyvert, hanem a hazáért, a családjaikért és bajtársakért. Hiszen a harcmezőn egyebük, más kapaszkodójuk nem volt. Nem vitás, hogy nemzeti emlékezetünk panteonjában helyet kell biztosítani a tragikus végkimenetelű eseményeknek is. Erőt kell tudnunk meríteni történelmi kudarcainkból, hisz minden katasztrófa ellenére még mindig itt vagyunk.
A mai fiatalok számára viszont megemlékezések útján nehéz átélhetővé, megfoghatóvá tenni a távolabbi múlt eseményeit. Trianon, bécsi döntés, Voronyezs, kitelepítés, reszlovakizáció – sokszor még egy vállvonogatást sem vált ki a mai generációból. Abban, hogy ezen változtatni tudjunk, az oktatás, illetve a megemlékezések mellett kulcsszerepet tölt be a család. Biztos vagyok benne, hogy minden magyar családot valamilyen formában érintett, megviselt a két nagy világégés, hisz nagyszüleink és dédszüleink ezeknek elszenvedői voltak.
Minden, nemzetben gondolkodó magyar fájdalommal gondol Trianonra, az 1. és 2. világháború veszteségeire – évtizedek távlatából is lassan gyógyuló sebek. Eleink saját bőrükön tapasztalhatták meg a véres huszadik század borzalmait, tartozunk emléküknek annyival, hogy neveiket nem hagyjuk feledésbe merülni. Hisz értünk haltak…
Az én fiaim biztosan sokat fognak még hallani ükapámról, Fábián Györgyről, aki sosem mesélhette el az első nagy háborúban szerzett tapasztalatait, s mára csak egy ütött-kopott, megsárgult fénykép őrzi emlékét. Elmesélem dédapám, Kapuszník József történetét, aki 1943 januárjában a szovjet elleni harcban tűnt el a földi pokol puskaporos lángjai között. Megismerik dédanyám, Fábián Mária történetét is, aki életében nem tudott gyertyát gyújtani sem apja, sem férje sírjánál, akinek egyedül kellett felnevelnie árván maradt két fiát.
Családi sorstragédiáink sora itt nem ér véget, hisz a családunkat sem kímélte a második világháború lezárását követő jogfosztottság, a lakosságcsere, a kitelepítés és a reszlovakizáció sem. Szülőként, nagyszülőként a mi feladatunk, hogy ne merüljenek a múlt homályába ezek a nem mindennapi hősök. Hisz nem magukért, hanem értünk szenvedtek…
Mindent összevetve a mai napon a doni hősök tízezrei mellett további százezer magyarért is el kell mondanunk egy imát, ugyanis a tönkrement életek száma nem állt meg Voronyezs határainál. Hiszen áldozatok voltak azok a magukra hagyott özvegyasszonyok is, akik egyedül voltak kénytelenek felnevelni árván maradt gyermekeiket, áldozatok voltak a fiaikat elveszítő és egy életen át gyászoló apák és anyák, áldozatok voltak a szovjet katonák által megerőszakolt lányok és asszonyok is.
A Donnál elveszett katonák nagy része élete derekán sem lévő életerős fiatal férfi volt, ezért a mai napon gyújtsunk gyertyát a háború miatt meg sem születhetett gyermekekért is.
Tisztelet a hősöknek, szóljon a requiem a sokszázezer magyarért!
Kapusník Csaba
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
