Április második felében Böjte Csaba ferences, Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes és Hölvényi György EP-képviselő a háború sújtotta Szíriába utaztak, hogy megismerjék a vértanúkban bővelkedő keresztény egyházak helyzetét. Csaba testvér elmondta: sok reményt is tapasztalt a rommá lőtt városokban.
– Egy éve Irakban, tavaly novemberben Egyiptomban voltak hasonló úton a Duna Televízió forgatócsoportjával is kiegészülve. Mi volt ennek a szíriai látogatásnak a célja?
– Ahogy Julianus barát annak idején elment, és megkereste a vér szerinti rokonokat, úgy mentünk el mi, és ha nem is vér szerinti rokonokat, hanem hitbeli rokonainkat kerestünk meg, akik ugyanazt a Jézus Krisztust hiszik és szeretik, mint mi. Ez alkalommal az antióchiai pátriárkának voltunk a vendégei. Öt nagy keresztény patriarkátus van, az ő szempontjuk alapján az első a jeruzsálemi, majd az antióchiai, a konstantinápolyi, az alexandriai és a római következnek. A mi egyházaink hosszú évszázadokig békében, testvéri egységben éltek, az első ezredfordulón azonban sajnos ez megfordult és egymást ki is közösítették.
Közel ezer év után VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka pont Damaszkuszban, Szent Pál megtérésének a helyén – ahol egy nagyon szép ferences templom található –, írták alá, hogy békében és jó testvérekként fogják folytatni az életüket. A keleti keresztényeket testvéreinknek tekintjük, ezért éreztem úgy, fontos, hogy szenvedéseik órájában meglátogassam őket. Ha valaki egy beteget meglátogat, tisztában van vele, hogy nem orvos, nem tudja meggyógyítani, de a részvétet kinyilvánítani is nagyon lényeges. Éreztem, hogy ők ezt a látogatást nagyon sokra tartották, erőt adtunk nekik a gyógyuláshoz.
– Hogyan élnek most ott a keresztények, a sokszor rommá lőtt városokban?
– Az a szörnyű, hogy mindent meg lehet szokni, és már hét éve folyik náluk a háború. Damaszkusz utcáin is ott ültek a kávézókban, az iskolák nyitva vannak. Annak ellenére, hogy rengeteg pont van, ahol az embert ellenőrzik, egy nagyon normális országban – barátságos emberek között – jártam, ahol jól éreztem magam. A damaszkuszi kapun besétálni, az apostolok nyomába lépni nagyon nagy élmény, és ez a hatezer éves kultúra nagyon látszik mindenütt.
Jártunk például Malulában, ami egy keresztény szentély Damaszkusztól 45 kilométerre, Máriapócshoz hasonlít leginkább. A településen olyan templom is van, amelyben Tamás apostol is járt és Szent Pál is itt tért meg. Nyugati arámiul beszélnek, ami olyan közel áll Jézus Krisztus nyelvjárásához, hogy ha most gyermekként futna egyet a főtéren, tudna beszélgetni a többiekkel. Ezt a várost is bevették az Iszlám Állam harcosai. Mintegy tíz éve kezdődött el egy folyamat azzal, hogy szaúdi muszlim lelkipásztorok felkeresték az ottani legszegényebb réteget, felszerelték őket mobillal, motorbiciklivel meg dzsipekkel – emlékezett vissza a helybeli plébános. Mindenki azt hitte, ez pasztoráció, kizárólag vallási céllal történik. Aztán kiderült, hogy valójában fegyverekkel is felszerelték őket. Amikor pedig megkapták a jelet, akkor mindent elfoglaltak a lázadók. Jöttek a zsoldosok, a helybeli muszlim férfiak pedig mutatták, hogy hol laknak a keresztények, s ha éppen otthon találtak valakit, ki is végeztek. Voltunk is egy családnál, amelynek három férfi tagját ölték meg; kézigránátot is dobtak a lakásukba, akárcsak sok másikba – az egyik nőnek, aki elbújt, a karját tönkre is tette a pokolgép.
Döbbenetes ilyen helyeken lenni. Ferenc pápa világosan ki is mondta, hogy a harmadik világháborút vívják itt. Hogy miért éppen szerencsétlen embereknek a nappalijában, erre nem merek, nem is tudok válaszolni, s azt sem tudom, Isten előtt erre ők milyen választ fognak adni.
Amikor aztán a kormányerők rádöbbentek erre a taktikára, próbálták Malulát megtisztítani a felkelőktől. Több mint kétszáz Asszadhoz hűséges katonát indítottak el, hogy felszabadítsák a szentélyt. Nekünk, keresztényeknek tudnunk kell, hogy a mostani szíriai rendszert mindenki egyhangúlag dicséri. Például a ferences atyák Damaszkuszban elmondták, hogy a háború előtt és a háború alatt sem fizetnek vízszámlát, villanyszámlát, mert ezt a kormány átvállalta. Annyi iskolát nyithatnak, amennyit akarnak. Szíriában az egészségügyi ellátás több mint harminc százaléka keresztények felügyelete alatt van. Nekünk nagyon nagy szeretettel oda kell állnunk ezek mellé az emberek mellé, akik úgy gondolják, hogyha ez a mostani rendszer megbukik, akkor nekik nincs tovább életük, jövőjük abban az országban.
Egy hónap alatt a felkelők minden állomását fel tudnák számolni, s utána béke lehet, reméljük. Hogy a nagyhatalmak ehhez mit szólnak, azt azonban nem tudjuk. Mindenki tisztában van vele, hogy nem ott helyben dőlnek el a dolgok, hanem nagyon gazdag emberek irodájában, akik dönthetnek bárhogy. Imádkozzunk, hogy a szeretet győzedelmeskedjen az ő szívükben is, az ő íróasztaluknál is.
– Ha ennyire képlékeny a béke lehetősége, tudnak bízni a jövőben a szíriai keresztények?
– Damaszkusz központjától nem messze még a napokban is voltak csaták, és ennek ellenére ezek az emberek hét esztendő keserű levese után is még mindig reménykednek. Amikor kérdezték tőlem, mit hoznék haza szuvenírként, azt feleltem: az ottani emberek béketűrését, optimizmusát, reményét. A hétévnyi háború után nincs olyan plébánia, amelyiknek ne lett volna vértanúja, ezt a ferences atyák hiteles elbeszéléséből tudom. Homsz városában, amelynek a hetven százaléka szét van lőve, a görögkatolikusoknak közel ezer vértanújuk van.
A jezsuiták közül egy Ferenc nevű idős szerzetes atyát öltek meg ott. Frans van der Lugt negyven évvel ezelőtt érkezett Szíriába Hollandiából, és széleskörű tevékenységet hozott létre maga körül: nemcsak plébániát vezetett, hanem farmot is létesített, párbeszédházat működtetett. Amikor jött a háború, és rengetegen elmenekültek, ő Homszban maradt. „Mostanáig is a muszlimokkal éltem együtt, imádkoztam” –mondta. A harcosok betörtek a kolostorba, és magukkal akarták vinni, ő pedig jól tudta, hogy kivégezni viszik, de mivel inkább a templomban akart meghalni, ellenállt. Ott helyben le is lőtték. Csodálatos módon a halála után két nappal felszabadult a város, az idős jezsuita temetésén pedig helybeli muszlimok és keresztények együtt sírtak.
– Ha jól értem az elbeszéléséből, akkor azért nem egyöntetűen ellenséges a muszlimok és a keresztények viszonya…
– A külső hatalmak, bizonyos muszlim csoportokhoz tartozók izgatták fel igazából a híveket, ahogy Malulában, másutt is. A helyiek, akikkel beszéltünk, azt mondták, hogy a keresztények és a muszlimok között együttélés van, de nincs párbeszéd. De az is kiderült, hogy a különböző muszlim felekezetek között még kevesebb a párbeszéd. A mostani konfliktus nem keresztény–muszlim, hanem muszlim–muszlim konfliktus. A keresztények tehát úgy kerülnek ebbe bele, ahogy mondjuk az Európában élő zsidók is megszenvedték, amikor teszem azt a százéves háború idején a keresztények fegyverei között találták magukat.
Ahmad Badreddin Hasszun szíriai főmufti , aki egy búcsúi szentmise prédikációjának is beillő beszédet tartott, nagyon jól tudja, hogy nemcsak az ottani keresztények tűnhetnek el a háború miatt, hanem az ő felekezetük is adott esetben.
– Erőt ad az ottani keresztényekben, hogy az apostolok lába nyomában járnak, ősi gyökerekkel rendelkeznek?
– Többször is elmondták, hogy nemcsak magukért akarnak kitartani ezen az ősi földön, hanem értünk is. Mostanáig az Anyaegyház, Anyaszentegyház fogalmát nem éreztem át. Amikor azonban a helybeli székesegyházban részt vettünk egy Szent György-búcsún, és Szabolcs atyával együtt miséztünk az ottani görögkatolikus papokkal, hasonlót éreztem, mint mikor Magyarországra megyek, s azt mondom: anyaország. A damaszkuszi ferenceseknél járva az egyik atya megmutatta Szent Pál megtérésének a helyét, az akkori római kori utat, amit kiástak. Ahogy a pálforduló helyén lévő kis kápolnában imádkoztunk, megfogva egymás kezét, az az érzésem volt: hazajöttünk az Anyaegyházba.
– Arról már beszélt, hogy mit tudnak adni a szíriai keresztények nekünk, de mi mit adhatunk nekik?
– Magyarországról nagyon sokan segítettek már az ottani keresztényeknek, például Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita is vitt támogatást Szíriába. Ha a Duna tévés film elkészül, szeretnénk egy gyűjtést szervezni az újjáépítéshez, mert úgy gondoljuk, hogy ha ezek az emberek újjá tudják építeni otthonaikat, akkor van esély, hogy a reménytelenség ellenére is otthon maradjanak. Nagyon szeretnénk legalább tíz-tizenöt fiatalt Magyarországról kivinni, hogy kétkezi munkát végezzenek, lapátoljanak. A repülőgép árából biztos lehetne venni gépeket, amelyek hamarabb elvégeznék a munkát, de főleg nekünk lenne fontos tudnunk, hogy melléjük álltunk. A beteg gyógyulásához az a csokor virág, amit vittünk neki, édeskevés, de mégis megvan a szimbolikus értelme.
Jean Arbach homszi görögkatolikus pátriárka elvitt minket egy olyan helyre, ahol két kilométeres körzetben csak romok voltak. Amikor Homszot visszafoglalták, tél volt, a visszatért emberek eltüzeltek mindent, ami éghető volt, de a betontörmelék, vasdarabok, harci kocsik maradványai megmaradtak. Volt azonban, ahol el volt seperve az út. Felnéztem, és láttam, hogy ruhák száradnak a harmadik emeleten. Mondta is a püspök, hogy már vannak családok, akik visszaköltöztek, többet közülük fel is kerestünk. Megrökönyödve láttuk, hogy nem csak a romokat takarították el, de szépen kimeszelték a falakat, és egészen lakható kis otthonok jöttek így létre. Az első lakásban, ahová bementem, csak a belső szoba volt rendbe rakva, abban lehetett lakni, a nappalinak, ami elölről nyílt, nem volt fala. Egy asztalon gőzölgött a kávé, s én hirtelen megvettem életem legdrágább kávéját, hiszen ami pénz csak a zsebemben volt, azt mind odaadtam. Az a kávé nemcsak koffeint tartalmazott, hanem nagy-nagy adag reményt is.
Magyar Kurír – Agonás Szonja
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
