Ez a cikk afféle személyes hitvallás.
Nemrég a párom mondott nekem valamit, amin el kellett gondolkodnom.
Azt mondta, az írásaimból néha úgy tűnik, mintha a nőket hibáztatnám a férfiak problémáiért. Mintha szerintem a nők elnyomnák a férfiakat, és a férfiak elsősorban ennek az elnyomásnak az áldozatai lennének.
Nem esett jól hallani. De komolyan vettem.
Mert nem ezt gondolom. És ha mégis ez olvasható ki a soraimból, akkor valamit nem sikerült megfelelően elmondanom.
Szeretném tehát tisztázni, hogyan látom a férfiak nehézségeit, és honnan gondolom, hogy ezek erednek.
Négy nagy forrást látok. Egyik sem kizárólagos, és sokszor össze is fonódnak egymással.
Nem minden szenvedés igazságtalanság. És nem minden nehézségért felelős valaki.
Dolgozni kell. A számlákat be kell fizetni. Néha árad a Tisza, és elviszi mindazt, amit évtizedek alatt felépítettünk. Máskor kiesik a kedvenc csapatunk a bajnokságból. Megbetegszünk. Megöregszünk. Elveszítjük azokat, akiket szeretünk.
Vannak dolgok, amelyeket nem tudunk megváltoztatni.
Férfiként különösen nehéz lehet szembesülni azzal, hogy nem vagyunk mindenhatók. Hogy nem tudjuk mindig megvédeni a családunkat a fájdalomtól. Hogy hiába dolgozunk becsülettel, nem feltétlenül jutunk előre. Hogy néha minden igyekezetünk ellenére kudarcot vallunk.
De ettől még nem vagyunk áldozatai valamilyen társadalmi összeesküvésnek.
Egyszerűen emberek vagyunk.
Az élethez hozzátartozik a küzdelem, a veszteség, a bizonytalanság. Nemcsak a férfiak életéhez, hanem a nőkéhez is.
Amit tehetünk, az nem mindig a körülmények megváltoztatása. Néha csak az, hogy megtanulunk együtt élni velük, segítséget kérünk, és támogatjuk egymást.
Mert a férfierő nem abban áll, hogy soha nem esünk el. Hanem abban is, hogy képesek vagyunk felállni. És ha kell, elfogadni a felénk nyújtott kezet.
Ezt a részt különösen fontosnak tartom.
Nem akarok olyan férfimozgalmat, amelyben mindenért mások felelősek.
Mi, férfiak is követünk el hibákat. Néha súlyosakat.
Nem kérünk időben segítséget. Nem vigyázunk az egészségünkre. Nem tanulunk a kudarcainkból. Hazudunk, megcsaljuk a párunkat, tisztességtelenül dolgozunk, vagy éppen nem vállalunk felelősséget a családunkért.
Vannak közöttünk erőszakos, önző, manipulatív emberek. Olyanok, akik a saját bizonytalanságukat hatalmaskodással próbálják leplezni.
És bizony előfordul, hogy még a nők legalapvetőbb érzelmi szükségleteit sem akarjuk megérteni.
Nem figyelünk rájuk. Nem hallgatjuk meg őket. Aztán csodálkozunk, hogy megromlik a kapcsolatunk.
Sőt, néha a saját férfitársainkkal is kegyetlenek vagyunk. Kinevetjük a gyengébbet, lenézzük a sikertelent, megalázzuk azt, aki másképpen éli meg a férfiasságát.
Persze mindennek lehetnek neveltetési és társadalmi okai. De a magyarázat nem azonos a felmentéssel.
Felnőtt férfiként felelősek vagyunk a döntéseinkért.
Én magam sem vagyok kivétel. Követtem el hibákat, bántottam meg embereket, hoztam rossz döntéseket. És ma sem vagyok kész ember.
A férfiak méltóságának védelme nem jelentheti a férfiak hibáinak mentegetését.
Sőt, éppen ellenkezőleg.
Ha azt szeretnénk, hogy komolyan vegyenek bennünket, nekünk is komolyan kell vennünk önmagunkat. A felelősségünkkel együtt.
Itt már nem pusztán az egyéni hibákról beszélünk.
Vannak elvárások, amelyek generációk óta kísérik a férfiakat.
Légy erős! Ne sírj! Ne panaszkodj! Oldd meg egyedül!
Keress jól! Légy sikeres! Legyen önbizalmad! Légy határozott, de ne légy agresszív! Légy érzékeny, de ne légy gyenge! Légy romantikus, de ne légy érzelgős!
És persze gondoskodj a nődről. Tedd boldoggá. Teljesítsd az igényeit. Akkor is, ha közben a saját szükségleteid háttérbe szorulnak.
Nem mindenki gondolkodik így, természetesen. De ezek az elvárások nagyon is léteznek.
És nemcsak nők támasztják őket.
Férfiak is.
Az apa, aki azt mondja a fiának, hogy egy igazi férfi nem sír. A baráti társaság, amely kineveti a munkanélkülit. A férfi, aki lenézi azt a társát, akinek a felesége többet keres.
De ide tartozik az a nő is, aki egyenrangúságot szeretne a kapcsolatában, miközben természetesnek veszi, hogy a férfi keressen többet, kezdeményezzen, fizessen, védelmezzen, és soha ne bizonytalanodjon el.
Van itt egy érdekes gondolatkísérlet.
Ha egy gazdag, sikeres férfi feleségül vesz egy szegényebb, egyszerűbb társadalmi helyzetű nőt, azt gyakran romantikus történetként ünnepeljük.
De vajon ugyanolyan természetességgel fogadnánk, ha egy hercegnő egy szegény, állást kereső férfiba szeretne bele?
Ha Diana hercegnő nem egy herceghez ment volna feleségül, hanem egy szerény körülmények között élő Harryt választott volna, ugyanúgy rajongott volna érte a közvélemény?
Nem tudom. De érdemes elgondolkodni rajta.
Mert a férfi társadalmi értékét még ma is sokszor összekötjük a teljesítményével, a keresetével és a státuszával.
Természetesen a nőknek is megvannak a maguk gyakran ellentmondásos elvárásai. Ezekkel is foglalkoznunk kell.
De ettől a férfiak terhei nem szűnnek meg létezni.
És ezeket az elvárásokat csak együtt tudjuk megváltoztatni.
Erről sem szeretnék hallgatni.
Ahogyan vannak férfiak, akik ártanak a nőknek, úgy vannak nők is, akik ártanak a férfiaknak.
Vannak önző, manipulatív, nárcisztikus vonásokat mutató nők. Vannak, akik a férfi pénzét nem közös életük építésére, hanem saját érdekeik kiszolgálására akarják használni. Akik érzelmileg zsarolnak, megaláznak, vagy kihasználják partnerük ragaszkodását.
És vannak anyák, akik a gyermeküket az apjuk ellen hangolják. Ahogyan persze apák is tesznek ilyet az anyákkal szemben.
Az ilyen magatartás nem attól válik elfogadhatóvá vagy elítélendővé, hogy férfi vagy nő követi el.
Különösen fájdalmasnak tartom, amikor a férfiak sérelmeit nem veszik komolyan.
Amikor egy bántalmazott férfit kinevetnek. Amikor a férfi áldozat története kevésbé illik bele egy szervezet társadalomképébe, ezért kevesebb figyelmet kap. Amikor egy apa hiába küzd azért, hogy jelen lehessen gyermeke életében.
Nem állítom, hogy minden ilyen ügyben a nőnek van igaza vagy a férfinak. Éppen azt szeretném, hogy ne a nemük alapján döntsünk.
A nőszervezetek munkáját sem szeretném egyetlen mozdulattal elutasítani. Sok nőnek nyújtanak nélkülözhetetlen segítséget. Ugyanakkor jogosnak tartom megvizsgálni, hogy a kapcsolati erőszakról szóló társadalmi kommunikáció mennyire képes megjeleníteni a férfi áldozatokat is.
A NANE például kifejezetten a nők elleni erőszakra szakosodott segélyvonalat működtet. Ez önmagában nem kifogásolható. De egy ilyen szolgálat tapasztalataiból nem lehet automatikusan következtetni valamennyi kapcsolati erőszak áldozatának nemi arányára.
Szeretném, ha az áldozatokra vonatkozó állításokat mindig pontosan, ellenőrizhető adatokkal, a különböző erőszakformákat megkülönböztetve fogalmaznánk meg.
És szeretném, ha a férfi áldozatok sem maradnának segítség nélkül.
Eszembe jut Cher híres televíziós interjúja is, amelyben arról beszélt, hogy a férfi nem szükséglet, inkább luxus, mint a desszert.
Igaz, hozzátette, hogy szereti a férfiakat. És értem az eredeti üzenetét is: egy nő önálló ember, nem kell férjhez mennie ahhoz, hogy teljes életet éljen.
Ezzel egyet tudok érteni.
De szeretném, ha közben arra is figyelnénk, hogy a férfiak és nők önállóságának ünneplése ne váljon egymás értékének lekicsinylésévé.
Mert nem az a cél, hogy egymás nélkül is meglegyünk.
Hanem hogy szabadon, kölcsönös tisztelettel választhassuk egymást.
Négy forrásról beszéltem.
Az Életről, amely néha könyörtelen.
Önmagunkról, mert a saját hibáinkért nekünk kell felelősséget vállalnunk.
A társadalmi elvárásokról, amelyeket férfiak és nők együtt alakítottak, és együtt is változtathatnak meg.
És azokról a nőkről, akik bizonyos helyzetekben ugyanúgy képesek igazságtalanul bánni a férfiakkal, ahogyan férfiak is a nőkkel.
Ezek nem feltétlenül egyenlő mértékben felelősek minden férfi minden problémájáért. Nincs olyan képlet, amely minden életre alkalmazható lenne.
De mindegyikről beszélnünk kell.
Nem szeretnék olyan férfimozgalmat, amely a nőket teszi meg ellenségnek. Ahogyan olyat sem, amely a férfiak problémáit jelentéktelennek tekinti, vagy mindenért őket hibáztatja.
Nem szeretnék nemek közötti versenyt rendezni abból, hogy ki szenved többet.
Szeretném, ha egy nő elmondhatná, mi fáj neki, anélkül, hogy egy férfi azonnal megpróbálná megcáfolni.
És szeretném, ha egy férfi is elmondhatná, mi fáj neki, anélkül, hogy rögtön nőgyűlölőnek, gyengének vagy sértettnek neveznék.
A párom visszajelzése segített felismernem, hogy néha nem elég tudnom, mit gondolok. Arra is figyelnem kell, hogyan mondom el.
Ezért írtam meg ezt a cikket.
Nem azért beszélek a férfiak problémáiról, mert a nőket hibáztatom. Hanem azért, mert a férfiakat is szeretem.
És hiszem, hogy a férfiak iránti szeretetnek nem kell a nők iránti szeretet rovására mennie.
Állok, védek, szeretek.
Nemcsak a férfiakért. Hanem egy emberségesebb világért.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
