Néha egészen elképesztő, hogyan igyekeztek kiradírozni egy-egy nagyszerű zeneszerzőt a koncerttermek programjából. Bár Dohnányi Ernő, a Zeneakadémia egykori főigazgatója és a filharmóniai társaság elnök-karnagya sok magyar zsidó muzsikust mentett meg a munkaszolgálattól és a deportálástól, a sosemvolt náciszimpátiájáról szóló évtizedes rágalomhadjárattal sikerült elérni, hogy az Egyesült Államokban, ahová 1945-ben emigrált, a mai napig ismertebb és elismertebb zeneszerző, mint itthon.
A német barokk zeneszerző, Georg Philipp Telemann neve ma is sokaknak lehet ismerős, pedig az ő zenéjét sem játsszák túl gyakran, holott volna miből válogatni. Több mint háromezer művet írt, termékenyebb szerző volt mint két kortársa, Bach és Händel együttvéve, ám ezt utóbb a rovására írták – mondván, aki túl sokat ír, nem lehet elég mély −, nem nézve azt, hogy Mozart hasonlóképpen sokat komponáló szerző volt. Ráadásul Telemann gyorsan is írt: állítólag egy nyolcszólamú motetta megkomponálása kevesebb idejét vitte el, mint másnak egy levél megfogalmazása.
Philipp Spitta zenetörténész már 1873-ban készült Bach-életrajzában egy Bach- és egy Telemann-kantáta párhuzamba állításával igyekezett bebizonyítani, hogy Telemann muzsikája nem annyira értékes, mint Baché, és Telemannon az sem segített, hogy később kiderült, a vizsgált Bach-kantáta szerzője is valójában ő volt. A franciás korszakkal is „terhelt” ouvre elhomályosítása végül olyannyira jól sikerült, hogy műveinek teljes jegyzéke csak az ezredfordulóra készült el, hiányos életrajzát pedig csak ez évre tette teljessé Siegbert Rampe zongoraművész és zenetudós annak alkalmából, hogy június 25-én emlékeztek meg Telemann halálának kétszázötvenedik évfordulójáról.
A nagy német lapok mintha most kapcsoltak volna: a Frankfurter Allgemeine Zeitung Telemannról mint „korának legnagyobb zeneszerzőjéről” írt, a Die Welt pedig arra biztatta az olvasóit, hallgassák és fedezzék fel a világklasszis komponistát, az európai zene királyát, akinek a becsületét meg kell menteni a zenetudósoktól, a Bach-fanatikusoktól és a nacionalistáktól – azaz a német nemzeti romantika zenéjének elvakult híveitől. – A nemzeti romantika hívei kezdték el ugyanis a Bach-kutatást, aminek folyományaként egyre kevesebb fény esett Telemannra – meséli Szászvárosi Sándor viola da gamba művész. − Anélkül, hogy Bach zsenijét megkérdőjeleznénk, Telemann a maga idejében híresebb és népszerűbb zeneszerző volt nála. Az pedig, hogy végül Bach és Händel árnyékába került (akikhez egyébként baráti viszony fűzte), már a huszadik századi gondolkodásnak köszönhető, amely kizárólag az általa legjobbnak tartott zenét favorizálja, a legmagasabb hangot vagy a legnagyobb zenekart akarja. Holott a barokk zeneszerzői nem törekedtek rekordokra, hanem − ahogy Bach fogalmazott − teljes tudásukkal Istent akarták dicsérni. A legek hajszolása miatt viszont nagyon sok minden fölött elsiklunk. Egy zenetudós találóan írta: a romantika korától van az, hogy a nagy szerzők árnyékában írtak a kis szerzők, míg előtte a kis szerzők a nagyok fényében alkottak. Telemann nem egy betetőző típusú gondolkodást képviselő alkotó, és nem olyan – jó értelemben − veretesen komplikált, mint Bach. Ő még igazán barokk, aki végül át tudott lépni a gáláns rokokó korszakba. Művei végtelenül színesek, kifejezetten az érzelmekre hatnak. Biztos vagyok benne, hogy azokat a műveket hallgatva, amelyeket ő is szívesen tett közzé, mindenki meggyőződik a zsenialitásáról.
Erre lesz is alkalom: csütörtök este fél nyolctól Szászvárosi Sándor Bodrogi Éva szopránnal, Lachegyi Imre blockflöteművésszel, valamint barokk zenekarral kiegészülve ad válogatást Telemann világi és egyházi műveiből a Pesti Vigadóban.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.26.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
