Január 6-án kerek évfordulóra emlékezik a magyar irodalom: 360 éve született Debrecenben Fazekas Mihály, a felvilágosodás korának egyik legsajátosabb hangú alkotója, a Lúdas Matyi szerzője. Költő, botanikus, katona és gondolkodó volt egy személyben, aki életművével maradandó nyomot hagyott a magyar művelődéstörténetben, s akinek alakja máig összefonódik a népi igazságérzet, a társadalomkritika és a nyelvi leleményesség hagyományával.
1766. január 6-án született Debrecenben, jómódú kézműves polgárcsaládban. Édesapja állatorvosként és gyógykovácsként dolgozott. Tanulmányait szülővárosában végezte, majd 1781-ben a Debreceni Református Kollégium hallgatója lett, ahol a kor neves tanáraitól tanult. Egy tanáraival kialakult konfliktus nyomán azonban félbeszakította tanulmányait, és 1782 tavaszán önkéntesként belépett az I. Császárhuszár-ezredbe, s Galíciában teljesített szolgálatot.
Katonai pályafutása 1788-tól vált igazán meghatározóvá, amikor II. József császár seregében részt vett a török elleni hadjáratokban.
Egy évvel később tiszti rangot kapott, hadnagyként folytatta a harcokat, majd 1790-ben ezrede Moldvában teljesített szolgálatot az osztrák–török–orosz háború kisegítő erejeként. Az 1793 és 1796 közötti francia háborúk során a napóleoni hadjáratok több európai hadszínterére is eljutott, így Franciaországba, a Dél-Németalföldre, Hollandiába és Németországba. 1796-ban főhadnaggyá léptették elő, ám katonai szolgálatát nem sokkal később, e rangról lemondva zárta le.
Leszerelését követően visszatért Debrecenbe, ahol visszavonult, polgári életet élt: gazdálkodott, kertészkedett, verseket írt, valamint városi és kollégiumi pénztárnokként dolgozott. Ekkor született meg a Lúdas Matyi első változata, amelyet később átdolgozott, majd Bécsben jelentetett meg. Érdeklődése egyre inkább a botanika felé fordult, ebben Földi János és sógora, Diószegi Sámuel ösztönözte.
Közös munkájuk eredményeként 1807-ben látott napvilágot a Magyar Füvészkönyv, az első magyar nyelvű, tudományos igényű botanikai rendszerezés és növényhatározó.
1806-tól a debreceni közélet meghatározó szereplőjévé vált: a kollégium és a város pénztárnoka, esküdt, majd a polgárság kapitánya lett. 1808-tól a debreceni református egyház megbízásából részt vett az 1802-ben leégett gótikus templom helyén felépülő Nagytemplom építkezésének irányításában, amelynek gondnokává is megválasztották.
Aktív tagja volt a debreceni irodalmi körnek: szoros kapcsolatot ápolt Csokonai Vitéz Mihállyal, és baráti, levelezésen alapuló viszony fűzte Kazinczy Ferenchez.
A Csokonai-művek kiadása körül kibontakozó, évekig tartó Árkádia-perben a debreceni álláspont képviselőjeként – névtelenül – vitázott Kazinczyval a sajtóban; Fábián Gábor szerint pedig a Mondolat megírásában is szerepe lehetett.
Korai költészetét a katonaélet élményanyaga határozta meg, verseiben személyes tapasztalatait mély humanizmussal fogalmazta meg.
Míg a török elleni háború idején született költeményeiben még lelkes harci hang szólal meg, későbbi verseiben egyre inkább a vérontástól elborzadó, békepárti szemlélet kerül előtérbe.
Katonaéveihez kapcsolódik szerelmi lírája is: Ruszandához, egy román parasztlányhoz, valamint élete nagy szerelméhez, Ámelihez írott verseit a természetesség, a közvetlen, őszinte hangvétel jellemzi.
Debrecenbe való visszatérése után költészete új irányt vett: természetlírájában az évszakok rendje és a természet gazdagsága vált központi témává.
Az 1824-ben keletkezett A tavaszhoz és a Nyári esti dal a magyar természetlíra kiemelkedő darabjai, amelyekben a berzsenyis ódai hang, az anakreóni könnyedség és a tudatosan vállalt népies tónus egyaránt jelen van. Csokonai 1805-ös halála után írt verseit egyre erőteljesebb gondolatiság és a felvilágosodás eszmevilága hatja át.
1819-től haláláig ő szerkesztette a Debreceni Magyar Kalendáriumot, amelyben prózafordításokat, tudományos ismeretterjesztő írásokat és saját verseit is közreadta. Élete utolsó éveit egyre súlyosbodó betegségek terhelték: a katonáskodás következtében kialakult csúzos panaszokhoz makacs gyomorbaj társult. 1828-ban, hosszan tartó szenvedés után, tüdőbetegségben hunyt el Debrecenben, ahol született és ahol életműve is kiteljesedett.
Fazekas életében nem törekedett költői életművének összegyűjtésére és kiadására, így versei csak halála után váltak szélesebb körben ismertté: Lovász Imre 1836-ban jelentette meg a Fazekas Mihály versei című kötetet.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
