Kerek két hete volt az évfordulója, hogy felvirradt a zöldingesek napja. Erre az alkalomra írt publicisztikámra meglehetősen sok reakció és hozzászólás érkezett, amit örömmel fogadtam. Mivel számos hozzászólás olyan gondolatokat, felvetődő kérdéseket feszegetett, amelyekkel érdemes foglalkozni, úgy gondoltam, szentelek október 15-nek még egy írást. A teljesség igénye nélkül válogattam össze a kommentek tartalmát, így nyilván nem minden felvetésre, hozzászólásra fogok tudni reagálni jelen írás keretei között.
1. Miért nem hagytuk, hogy az oroszok egyszerűen átvonuljanak rajtunk, ezzel aztán majd „jól megmutatjuk” a „szemét” Nyugatnak, dúlják fel inkább őket, mi legalább megmaradunk!
Erre igazából szimplán morális ellenérvek is elegendőek lennének, de nézzük meg a kérdést más oldalról is. Nos, Magyarország szerepére szeretnek – világnézeti oldaltól teljesen függetlenül – úgy tekinteni, mintha valami kapálózó áldozat lett volna a kérdéses években. A valóságban ez egyáltalán nem így van. Alakítói, egyre nagyobb befolyással bíró részvevői voltunk a közép-európai politikai történéseknek, nem egy ide-oda sodródó tehetetlen testként funkcionáltunk. Természetesen a trianoni békeparancs átmenetileg megalázott helyzetbe taszította az országot, de kiváló államférfijaink és a nemzet áldozatkészségének köszönhetően sikerült kimásznunk a letargiából, s 18 évvel a diktátum után már ismét országgyarapításba kezdtünk. Ez aligha sikerült volna, ha vergődő halak vagyunk. Ami pozícióinkat időről-időre gyengítette, az pontosan a bizonytalanság és a kikacsintgatás eredménye volt. Erre ékes példa Kállay Miklós esztelen kormányzása, amely végül a németek Magyarországra való bevonulásába torkollott. Megbízható, egyenes politika mellett ez aligha következett volna be. Azt pedig, hogy a szovjetek nem dúltak volna fel ugyanúgy állatok módjára, ha átengedjük őket, nagyon remélem, hogy senki nem gondolja komolyan (ahogy a törökök és tatárok esetében sem). Magasról tettek rá, hogy milyen áron és hogy kik vagyunk, az eredmény ugyanaz lett volna, valószínűleg még több hallottal, mint egyébként volt. Ez úgy gondolom, több szót nem is érdemel.
2. Súlyos árat fizettünk a hősiességgel és a férfias kiállással, már mindenki tudta, hogy mi lesz a háború vége.
Mindamellett, hogy utóbbit biztosan senki nem tudhatta, vagy legalábbis teljes végkimenetelét biztosan nem láthatták még előre, a bolsevizmus elleni harcban kb. semmi nem elég súlyos ár. Minden követ, minden lehetőséget meg kellett mozgatnunk ahhoz, hogy szembeszálljunk a vörös szörnyeteggel. Ezt mai ésszel talán nehéz felfogni, de ez tényleg olyan ügy volt, ami mellé gondolkodás nélkül, önzetlen módon oda kellett állni. Mivel az általános erkölcsi morál magasabb szinten állt akkor, ez többé-kevésbé sikerült is. Kíváncsi vagyok, ma mi lenne az eredmény ugyanilyen helyzetben. Szálasiék pedig még azt is vállalták, hogy vereség esetén a győztesek bizonyára évszázadokig mocskolni fogják igaztalan módon a nevüket. Így is lett.
3. A nemzetiszocializmus ugyanolyan idegen a magyar néplélektől, mint az internacionalista kommunizmus. Nem jutott volna hatalomra külső segítség nélkül. Szálasiék kormánya német bábkormány volt.
Ha idegen lett volna a magyar néplélektől, nem lett volna belőle ilyen népszerű politikai termék. Valószínűleg nem hoztak volna létre annyi nemzetiszocialista pártot (amelyek sajnos elsősorban egymással viaskodtak) tapasztalt és kevésbé tapasztalt politikusok, ha nem lettek volna rá vevők az emberek. Profán módon lecsupaszítva: olyan terméket nem akar ennyi ember eladni, amire nincsen ekkora nagy vásárlókészség. Továbbá számos politikus-gondolkodó igyekezett a nemzetiszocializmust minél inkább a magyar viszonyokhoz igazítani, ennek legékesebb példája Szálasi Ferenc hungarizmusa, vagy Imrédy Béla politikai pályafutása. A külső segítség 1944 októberében pedig technikai volt, nem világnézeti. A technikai segítségre a megtépázott országnak nyilván szüksége volt, de nem kellett semmiféle erőszakot alkalmazni a magyar társadalmon (kivételek mindig vannak) a hatalomváltás céljából. Ugyanezért nevetséges a pár hónappal korábbi „német megszállás” kifejezés is.
Végül pedig nézzünk meg két pozitív kommentet, ezeket abszolút szubjektív módon válogattam.
4. „1956 viszont legitimizálta 1944-et. Ott még kevesebb volt az esély, Mégis felvették a harcot.”
Remek gondolat! Nem hiába szokták a két cselekményt – lévén mindkettő októberben történt – magyar októbereknek hívni. ’56-ban az esély még kevesebb volt, ráadásul vezetőréteg nélkül volt az ország, erről bővebben itt és itt lehet olvasni. A pesti srácok a mindenkori harcos magyar szellem örökségét vitték tovább, ennek az örökségnek pedig ’44 is ugyanolyan ékes példája. Egymástól nem elkülöníthető nemes tettek sorozata ez, amelyet egészben szemlélve gyönyörű történelmünk tárul elénk.
5. „Igaz, a Magyar Futár szép és egyben pátoszos nyelvezete ma már sokaknak furcsán hangzik, sőt, sokan nem is képesek talán értelmezni a benne rejlő és felfedett igazságokat. Mindenesetre van némi okunk magyar szívvel látó elődeinkre büszkén felnézni és emlékezni.”
Számos témához kapcsolódó idézetet hoztam a korabeli Magyar Futárból, erre utal a komment. Valóban, mai szemmel ezek a mondatok sajnos már „idejétmúltak”, pedig a korszakban a Magyar Futár volt az egyik legnagyobb példányszámban elkelt szélsőjobboldali lap. Hetilap lévén, terjedelmesebb volt, mint egy napilap. Változatos, korszakalkotó rovataival pedig abszolút újszerűnek számított. Ebbe most nem is igazán mennék bele, bemutatása külön publicisztikát igényel. Mindenesetre őszintén remélem, hogy egyszer visszatér ez a stílus és nyelvezet a magyar újságírásba, mert szó szerint feltöltődik az ember, ha a Magyar Futárt olvashatja. Jó lenne, ha a temérdek fake news és a nevetséges színvonalú „udvari újságírás” helyett ilyenekkel találkozna a magyar társadalom.
Nos, én ezekre a gondolatokra szerettem volna reagálni, ezúton is elnézést kérek, ha valakit kihagytam, ő ezt pedig rossz néven vette. 1944. október 15. helyes megítélése a történetírás egyik legfontosabb feladata, ezt a küldetést ellenben csak úgy teljesíthetjük, ha rendre elővesszük annak vitás kérdéseit. Az akkori hősök – legyenek katonák, civilek, politikusok, értelmiségiek – ugyanis megérdemelnek annyit, hogy emléküket és önfeláldozásukat nem valami értelmetlen és bagatell tettként kezeljük, hanem a földi lét egyik morális felsőbbrendűségeként a vörös áradattal szemben.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
