Pont 17 éve dolgozom multiknak. A mostani munkahelyem a hetedik ez idő alatt.
Ami közös: még sose rúgtak ki sehonnan személyes okból. A nagy multik olyanok, mint a kommunista állami vállalatok voltak, sok szemszögből is, talán a 3 legfontosabb:
- akkora a cég, hogy megszűnik benne minden organikus élet, az egyes részlegek között alig van kommunikáció, a felső vezetés nem tudja mi a valós helyzet az alsóbb szinteken – mindez persze nagyon rossz a hatékonyság szempontjából, de az egyszerű dolgozónak éppen jó, simán el tud „bújni” a rendszerben, így hacsak direkt nem hívja fel magára figyelmet vagy valami kolosszális hibát nem vét, akár évekig is maradhat egy helyen állásban,
- az előbbiből következik az is, hogy a legfőbb szempont a személyes hálózatépítés lesz a cégben, ez mindent felülír, így ha valaki nem akar a cégben karriert, mindenki kedvelni fogja őt, hiszen nem jelent konkurrenciát a karrieristák számára – az ilyen problémamentes embert akkor is megtűrik, ha nem is jó szakember,
- a modern világban a legjobb a szolgáltató multi, mely direktben nem termel, itt sokkal kisebb a kapcsolódás a valós világhoz, emiatt az alkalmazottakra nehezedő nyomás is kisebb.
Amikor, egyetlen egyszer, kirúgtak, akkor se engem rúgtak ki, hanem egy egész részleg lett leépítve.
A kommunizmus bukásakor 22 éves voltam, nem dolgoztam egy percet se abban a rendszerben, dehát így is sokat láttam kommunista munkahelyet. Másra számítottam kapitalista munkahelyen, szóval eleinte még meg is lepett a nagyfokú hasonlóság. Aztán rájöttem: a mi régiónkban csak kevés cégre jellemző az, amit hittem a kapitalizmusról.
A valóság: nem dolgozás munkaidőben, felesleges tevékenységek. Igazi kapitalista élményhez olyan helyen kell dolgozni, ahol közvetlen teljesítménykényszer van, lásd gyártósor az üzemben, jutalékos eladó, szupermarketben pénztáros, árufeltöltő, s társai.
De ki akarna magának igazi kapitalista élményt? Mármint aki számára ez nem kényszer. Nekem mindig szerencsém volt, nem kellett soha igazi kapitalista élményt szereznem.
Legközelebb ehhez a legkisebb méretű munkahelyemen voltam. Ott a tulajdonos a cégben dolgozott, helyben, s anyagilag erősen függött a cég az eladásoktól. Így a közvetlenül nem eladásos alkalmazottak is nyomás alatt álltak. Mondanom se kellett, ott 11 hónapig dolgoztam, a 9. hónap után felmondtam. Ennyi elég volt, pedig még ez se volt teljesen autentikus kapitalizmus-élmény, egy gyártósorhoz képest üdülésnek tűnt.
Az összes többi helyen viszont mázlim volt. A cég profitja biztos, rögzített, valamilyen másik céggel való 1-2 éves szerződés alapján, nem függ tehát közvetlen piaci tényezőtől. Így a nyomás a dolgozóra nem túl nagy: aki betartja az alapvetőt, hogy pl. nem késik munkából, eléri a „számokat”, nem szabotálja a munkát, annak biztos jövője van.
Külön ideális, hogy a munkáltatónak jellemzően több a közös érdeke a bérmunkásával, mint az idegen céggel, mellyel szerződött. Ha a dolgozó lojális, pl. nem „balhézik”, nem csinál szakszervezetet – eleve nem szokás régiónkban szakszervezeti tagnak lenni, én se voltam soha, nem hiszek az ilyesmiben -, akkor számíthat ő is lojalitásra.
Kívülről nézve persze sokszor röhejes az egész kép: rosszul szervezett működés, mely azonban nem jár következménnyel, mert így működik a világrend.
A nagy cég hibázhat egész nap, mert nagy, s bírja. A kis cég meg ha jó is, akkor is esélytelen, mérete miatt. Közben a kisember is inkább a hibázó nagy cégnek dolgozik, mert könnyebb a munka és többet fizet. Fenntarthatatlan valójában, de mégis marad.
A rendszer teljesen abszurd, de a nyugatközpontú polgári-liberális rendszer ilyen. Kasztok vannak. A felső kaszt a magállamok lakossága, ott be se kell járni dolgozni, simán végig lehet élni egy teljes életet az úgynevezett „szociális háló” jóvoltából. Az alsó kaszt meg alig az éhbér felett halálra dolgozza magát, nulla eséllyel bármi javulásra, ez a világ négyötöde.
Mi meg be vagyunk szorulva a kettő közé: jómódúak vagyunk az alsókhoz képest, de páriák a felsőkhöz képest.
Közöttünk vannak kevesek, akik elhiszik a rendszer önpropagandáját, de szerencsére ez egy kisebbség. A nagy többség tudja: olyanok vagyunk, mint Nyugat-Róma középosztálya az állam utolsó századában. Úgy teszünk, mintha fontosak lennénk, pedig csak azért vagyunk, mert még nem áll érdekükben az északi germán barbároknak, hogy lerohanjanak minket, rendszert váltva.
Annyit tehetünk csak: krónikásai vagyunk egy romlott kornak. A rosszhírű polgári világnak.
Erkölcsi kötelességünk a jó mellett állni. Hiszen van hozzá elég pénzünk, szemben a világ négyötödével, melynek nem marad szabad ideje gondolkodni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
