Boros Imre: A migránsválság bankjai

Az igazhitű muzulmán nemcsak Istennek, de a prófétának is alá kell vesse magát.

A második világháború utáni dollárközpontú pénzügyi rendszer keretei között évtizedekig úgy tűnt, hogy végképp elmúlt a tömeges bankcsődök ideje, ami a fejlett világot a 19. század végén és az első világháború előtt sújtotta, kiváltképp az Egyesült Államokat. Amerikában a csődsorozatokat a magántulajdoni alapú központi bankrendszer, a Federal Reserve System 1913-as létrehozása sem tudta felejthetővé tenni, hiszen az ilyen hullámok 1929 és 1933 között éppen az Egyesült Államokból indulva söpörtek végig a világgazdaságon.

Ugyancsak az amerikai piacról indulva, 2008 óta most ismét csődről csődre bukdácsol a nemzetközi pénzügyi rendszer. A bankcsődök – főként, ha sorozatban fordulnak elő – mindig tetemes társadalmi károkkal járnak, visszaesik a gazdaság, növekszik a munkanélküliség, a szegénység gyorsan terjed. Ez szolgáltatja az indokot a hatóságoknak, hogy a csődök következményeinek felszámolásában ne az igazi kárvallottak, hanem mindig a bankok kapják a legkiemeltebb figyelmet, szanálásukhoz a társadalmak erőforrásait a kormányok erőn felül felhasználják.

A bankok mentése paradox módon éppen azok áldozatvállalásával történik, akik a csődök miatt a legtöbbet veszítették. Divatossá vált a mondás, hogy a bankok túl nagyok ahhoz, hogy tönkremenjenek. Különösen az európai bankcsődök szűnni nem akaró sorában tanulságos áttekinteni néhány ilyen esetet, illetve a bankmentés történetét. Mindenekelőtt azt kell megérteni, ami az 1929-33-as és a 2008-cal kezdődő csődsorozat elindításában közös volt. Mindkét esetben lehetősége volt a bankrendszernek, hogy az üzleteket ne csak a saját tőke kockáztatásával végezze, hanem merészen bevonhatta a kockázatviselésbe a betétesek pénzét is.

A múlt század harmincas éveiben a válság tanulságaként megtiltották a hatóságok a bankoknak, hogy az ügyfelek pénzével sajátként bánva spekuláljanak. Az Egyesült Államokban még kötelezően szét is választották a betétgyűjtő és hitelező számlavezető bankintézeteket (kereskedelmi bankok) a tőkepiaci műveleteket saját erőből és az ügyfél megbízására végző bankoktól (befektetési bankok). Németországban pedig betiltották a nem létező részvények spekulatív célú eladását (a sortolást). Fél évszázad múltán mindezek a kártétemények akadályok nélkül lopakodtak vissza a rendszerbe a nyolcvanas évek óta eluralkodó deregulációs hullámban.

Az ellenőrző hatóságok eszközeit megnyirbálták. A hatás nem sokáig váratott magára, az ügyfélpénzek legalizált kockáztatása máig tartó bajt okozott, tartósan veszélyezteti a nemzetközi pénzügyi rendszer működését.

A legújabb bankcsődsorozat kezdete óta eltelt majd egy évtized szolgált némi meglepetéssel, ami az egyes csődhelyzetek rendezését illeti. Kezdjük mindjárt az izlandi példával. Három magántulajdonú bank az izlandi gazdaság méreteit sokszorosan felülmúló spekulatív mérleget épített fel. Veszteségeik pótlására a betéteseknek (főként külföldieknek) magas hozamú befektetést ígértek. Amikor a csődök bekövetkeztek, a nemzetközi szervezetek (IMF, Európai Unió) nagyvonalú kölcsönöket ajánlottak a miniországnak, amiből feltőkésíthette volna a bankokat.

Cserében azt kérték, hogy az izlandi kormány szedje be az adófizetőktől a következő évtizedben a visszafizetéshez szükséges összegeket.

 Ez évente átlagban családonként mintegy tízmillió forintnyi adótöbblettel terhelte volna az adófizetőket, jelentős mértékben rontva az izlandi létnívót. A kormány által kezdeményezett népszavazás az ötletet elvetette, a pórul járt külföldi betéteseket végül, csendben, saját kormányaik kárpótolták. Tekintettel a sorozatban bekövetkező csődökre, az Európai Bizottság törekedett újszerű csődrendezési modellre is. Erre a ciprusi bankcsődsorozat adott alkalmat. A hiányzó tőkét itt a bankok hitelezőinek és betéteseinek bevonásával pótolták. Lakoljanak inkább a betétesek, ha a hatóságok képtelenek a szabályok betartatására.

 

Az európai betétesvédelmi szabályok szerinti százezer euró felett akarva-akaratlanul mindenki bankrészvényes lett. A bankbajok hamarosan átgyűrűztek az államkasszákra, országok egész sorának kötvényeit már csak megfizethetetlenül drága hozamokkal jegyezték, vagy éppen megtagadták a jegyzésüket. Ezzel pedig az euró fennmaradása került veszélybe.

A más esetekben szokásos IMF-megoldás (kiigazító megszorítások) szóba sem jöhetett, hiszen a probléma mértékéhez a valutaalap sem rendelkezett megfelelő eszközzel, legfeljebb társfinanszírozóként (és pénzügyi csendőrként) jöhetett szóba.

 (Hazánk esete éppen erre volt példa 2008 és 2012 között.) A sorozatos bankmentésekhez szükséges eszközhalmazt (pénzügyi tűzfalat) az eurózóna tagországai adták össze, természetesen saját költségvetésük terhére. Mindez a legtöbb tagállam államadósságát nem kívánt magasságokba hajszolta. A mentőalapok eszközeivel néhány ország rogyadozó költségvetését sikerült időlegesen stabilizálni (Írország, Spanyolország, Portugália), majd Görögországban ugyanezekkel az eszközökkel a helyi bankrendszert is újratőkésítették, és egyben új tulajdonosok kezébe helyezték.

A szűnni nem akaró bankproblémák ma már minden eddigi mértéket felülmúlóan az Európai Unió negyedik legnagyobb gazdaságában, Olaszországban jelentkeznek. A bankokban lévő nem fizető hitelek állománya nagyobb, mint a teljes görög államadósság-állomány volt a válság kezdetén: csaknem négyszázmilliárd euró. A szabályok szerint – a ciprusi modellnek megfelelően – a tőkerendezésbe be kellene vonni a kisbetéteseket is, akik szorgalmasan vásárolták a jó hozamú bankkötvényeket. (Ez az érvényes uniós bankcsődrendezési regula.)

A betétesek pénzének nagy része ezzel köddé válna. Lenne is ebből politikai földindulás, egy trendi migránsfogadó ország kormánya azonnal bukna. (Jórészt olasz hajók halásszák ki a Földközi-tenger vándorait, és ahelyett, hogy Líbia partjainál tennék ki őket, inkább Dél-Olaszországban nyitnak újabb táborokat.) Európa vezetői hajlanak arra, hogy a szabályt ismét szelektíven alkalmazzák, tehát Olaszországra ne vonatkozzon.

Így ér össze a migránsválság és a bankcsődök története. A kanonizált szabály helyett tegyék inkább lehetővé az olasz államkasszának, hogy a veszteséges hitelek értékesítésekor a rossz hitelek vásárlóinak állami garanciát adjanak.

Az olasz államkassza jelenlegi, százharminc százalék feletti GDP-arányos kitettségét így növelnék újabb négyszázmilliárd euróval. Talán nem véletlen, hogy éppen Matteo Renzi olasz miniszterelnök invitálja az alapítókat uniómentő tanácskozásra a Brexitre hivatkozva, takargatva a valós szándékot, hogy éppen Olaszországot mentse meg a közelgő államcsődtől.

Cserében Olaszország vállalja a trendi migránsbefogadást. Nem az Egyesült Királyság és a font, hanem az euró és az unió kerülhet bajba a most meglebegtetett megoldás miatt. Nincs az a pénz a mentőalapokban, ami megállíthatna egy olasz kötvényeladási hullámot.

Sem az Európai Központi Bank, sem annak elnöke, Mario Draghi nem lenne képes ilyen tömegű kötvény felvásárlására. Az is kétséges, hogy a jelenlegi helyzetben az Egyesül Államokban a Federal Reserve megnyitná-e az eddig korlátlanul folyó pénzcsapjait Olaszország mentésére, mint tette azt 2008-ban egyes európai nagybankok érdekében. Elképzelhető, hogy nemcsak migráns-, de bankügyekben is forró őszre számíthatunk, Olaszországgal a közép­pontban?

Boros Imre – www.magyarhirlap.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »