Mindig üdítő azzal szembesülni, hogy a fehér Európa egyes kulturális nagyjai a maguk korában sokszor jósok módjára láttak bizonyos folyamatokat, s erről kendőzetlenül mertek beszélni is. Pár évtizeddel ezelőttig egy intellektuálisabban szabadabb Európában mindettől még nem féltek ezen kulturális nagyok és alkotók, ahogy a közönség se pirult bele olyan tabutémák őszinte elemzéseinek olvasásába, mint amilyen a zsidókérdés témaköre.
Mára a zsidó befolyás kulturális (és persze politikai, szociális) légkörünkre elért már egy olyan szintet, hogy elit pozíciókból legyen képes ez a csoport – illetve annak képviselői – immár vagy elhallgattatni hangokat, vagy a már kimondott szót taszítani le a szólásszabadság elvileg liberálisok által magasztalt trónjáról. Betiltások, cenzúrázott, átszerkesztett szövegek, avagy félremagyarázások, mint amilyen formában a pár éve kiadásra került Harcom (Mein Kampf) is az olvasók elé került. Az ilyetén magyarázatokkal, beékelt szövegekkel megalázott könyvek minden magára valamit is adó olvasó önérzetét kell hogy sértsék.
A napokban kelt híre egy francia modern klasszikus, Louis-Ferdinand Destouches (írói nevén Céline) három röpiratának újrakiadásáról, melyet összefoglalva, megjegyzésekkel ellátva adnának ki Franciaországban idén májusban. A France24 így számol be erről:
A tisztelt novellaíró, Louis-Ferdinand Céline három antiszemita röpiratának tervezett kiadása hangos lármát váltott ki Franciaországban, melybe a miniszterelnök Édouard Philippe is beleszólt, a kiadást támogatván.
Céline az 1930-as években írt három rasszista szövegének a kiadása lett tervbe véve májusra a vezető francia könyvkiadó, a Gallimard által, dühös felszólításokat kiváltva, melyek a könyv betiltását követelik. Philippe vasárnap azt mondta, hogy szerinte a könyvecskéket ki kéne adni, de csak figyelmesen megírt kritikai és kontextusbeli megjegyzésekkel.
»Nem félek ezen könyvecskék kiadásától, de gondosan kommentálni kell azt«, mondta a miniszterelnök a Journal du Dimanche francia hetilapnak adott egy interjújában. »Nagyon jó ok van az ember megvetésére, de nem tagadható az író központi szerepe a francia irodalomban«, tette hozzá.
Céline, aki leginkább az 1932-es novellája, az »Utazás az éjszaka mélyére« által ismert, Franciaország legjelentősebb – és legvitatottabb – modern novellaírójaként van számon tartva.
Mielőtt belemennénk, hogy zsidó szervezetek és befolyásos figurák miként igyekeznek az európai világ kulturális nagyjainak, alkotóinak a betiltását, cenzúrázását, padlásokra való száműzését elérni, ismerkedjünk meg a gyűlölt és félt röpiratokkal!
Wikipédia-oldala így mutatja be az eredetileg orvos írót: „Céline-t a huszadik század egyik legnagyobb hatású írójaként tartják számon, aki egy olyan új stílust alakított ki, amely modernizálta a francia és a világirodalmat egyaránt. Mindamellett a második világháború alatt tett kijelentései nyomán vitatott személyiséggé vált.” Céline távolról sem az a keresztény-nemzeti figura, akitől talán a leginkább várható lenne a zsidóság kritikája, sokkal inkább volt egy született kritikus: ostorozta saját francia népét, a kereszténységet, a baloldalt és a jobboldalt úgyszintén, beleértve a nemzetiszocialistákat. Hasonlóan a nemzetiszocialisták se rajongtak érte meglehetősen obszcén és nihilista stílusa miatt. Alfred Rosenberg nemzetiszocialista ideológus közeli kollégája, dr. Bernhard Payr szerint Céline „kétségbe vonta és a sárba tiporta mindazon pozitív értékeket, melyeket az emberi létezés teremtett” (Dominque Venner: Histoire de la Collaboration, 2000, 207-16. o.). Céline két könyve, az Utazás az éjszaka mélyére (1932) és a Halál hitelbe (1936) be is volt tiltva a Harmadik Birodalomban. A Vichy-kormány bukása után 1944-ben Németországba, majd a Harmadik Birodalom bukása után onnan Dániába menekült, ahol egy évet ült börtönben, mialatt Franciaország a kiadatását kérte, mert kollaboránsnak ítélték. 1950-ben távollétében egy év börtönre ítélte Franciaország, de kegyelmet kapott és 1951-ben visszatért hazájába. 1961-ben halt meg.
Az első röpirat
Minden csoport felett azonban a zsidókat ostorozta kegyetlenül szavaival az író. Első zsidóellenes röpirata, az Apróságok egy mészárláshoz (Bagatelles pour un massacre / Trifles for a Massacre, 1937, franciául itt, angolul itt) talán a három közül a legérdekesebb. A közel 270 oldalas szöveghalmaz tele feszültséggel, haraggal, keserűséggel, sokszor meglehetősen részeges nyerseséggel. Mint azt innen a jövőből mi már tudjuk, a zsidókat bírálók sokszor saját sorsukat írták meg akkor, amikor a zsidók viselkedését részletezték, ezzel is alátámasztva mondandójuk igazságát. Céline tudta, hogy mivel fog szembenézni ezen röpirat kiadása után, s üldöztetése később be is következett, mely tart a mai napig:
Jelenleg az egyetlen fontos dolog az ügyek emberének, az írástudó értelmiséginek, a filmrendezőnek, a pénzembernek, az iparosnak, a politikusnak (akinek ez a legfontosabb), hogy ne szóljon rosszat a zsidókról. A zsidók a mi uraink – itt és ott, Oroszországban, Angliában, Amerikában, mindenhol! …Legyen az bohóc, lázadó, vakmerő, antiburzsoá, a rossz hajthatatlan jobbítója… A zsidót nem érdekli! Ez mind szórakoztatás… Zagyvaság! De ne foglalkozz a zsidókérdéssel, mert gyorsan tűzre leszel vetve… Oly gyorsan, mint egy puskalövés, elérik, hogy bocsánatot kérj, így vagy úgy… A zsidó az arany királya, a bankban és a bíróságon… Vagy személyesen, vagy valakin keresztül. Mindent birtokol… A sajtót… A színházat… A rádiót… A képviselőházat… A szenátust… A rendőrséget… itt is, ott is… A bolsevik zsarnokság nagy feltalálói kieszközöltek ezernyi elborzadt sírást… ez közismert. Félelmet keltenek a szívben, de soha se látják őket a zsidók sejtburjánzásaként, hozzájárulva egy globális összeesküvéshez… Egy fura vakság… (Mindezen idő alatt fontos Hollywoodról informálódni, annak titkairól, szándékairól, urairól, univerzális reklámjáról, elképesztő ámításának piacáról… Herriot bemutatta nem kis részét a zsidó imperializmus fontos munkásságának.) (Trifles for a Massacre, 1937, 33.o.)
Céline nagyon jól látta azt is, hogy a zsidó természeténél fogva agresszívan tör a hatalomra, majd ott sajátjainak tapossa ki az utat és amire befolyással van, azt elzsidósítja, illetve ha nem zsidókkal is veszi magát körül, gondosan ügyel arra, hogy azok megfelelően kóserek legyenek:
Immár nyolcvanegy évvel később sincs ez másként: ha éppen nem napi, akkor heti szinten láthatjuk, miként hajbókolnak és hódolnak be a zsidók előtt vezetőink, politikusaink, értelmiségijeink, avagy: árulóink. (Például egy cikk a napokból: A kormány és a "katolikus" egyetem úgy gondolta, egy rabbinak kell köszöntőt mondania a Szent Korona-konferencián.)
Céline továbbá rámutatott egy jellemzően zsidós helyezkedésre: ahogy az antropológia területén, a kommunizmusban, úgy például a Freud-féle pszichoanalitikus mozgalomban is idővel ügyelni kezdtek azzal, hogy a külvilág felé ne sugalljanak túlságosan belterjesen zsidó képet. Amint Freudot egyik (zsidó) szakértője, Peter Gay idézi: „Legtöbben zsidók vagytok, így nem vagytok megfelelőek arra, hogy barátokat szerezzetek az új tanok számára. A zsidóknak be kell érniük annak szerény szerepével, hogy ők a talajt készítik elő. Elengedhetetlen, hogy a tudomány világával kötelékeket hozzak létre.” (Freud: A Life for Our Time, 1988, 218. o.) Egy másik (szintén zsidó) szakértője, Yosef Hayim Yerushalmi szerint: „Nyersen megfogalmazva, Freudnak szüksége volt egy gójra, és nem egy akármilyen gójra, egy olyanra, akinek valós intellektuális kiállása és befolyása van.” (Freud’s Moses: Judaism Terminable and Interminable, 1991, 41.o.) Az első világháborút követően aztán a gój Ernest Jones vált a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület elnökévé.
Céline meglátása szerint a franciák (és eleve a fehér ember) faji összetartásának hiánya segíti a „hiénaszerű” zsidót a nemzet bomlasztásában:
Miután a fajilag nem eléggé összetartó fehér ember könnyen korrumpálódik, a zsidó, Céline szerint, érzelmileg is manipulálja azokat, akiket máshogy nem tud megrontani, s miután így engedékennyé válnak, s a zsidó beférkőzik a hatalomba, kimutatja foga fehérjét és eltiporja az ostoba jószívűt:
A helyenként higgadtabb gondolatmenetet asztalra csapásként ható dühös panaszhalmaz váltja a röpiratban, az alábbiakban a fehér embert és a zsidót egyszerre bírálja, meglehetősen pesszimista módon:
Pár oldallal később Céline mindezt logikailag továbbviszi, és rámutat a zsidók faji gőgjére:
Korábban jómagam írtam már a zsidók jellemzően pocsék művészi érzékéről, s arról a jelenségről, hogy amikor a művészetekbe ártják magukat, többnyire csak magukkal rántják az adott művészi ágat a degeneráltságba, megcsúfolva mindazt. Ezzel az észrevétellel nem vagyok egyedül, mint idéztem anno, Wagner is hasonlóan vélekedett, de Céline gondolatai is érdekesek:
Onnantól kezdve, a nagy terveik tökéletes felismerésével, a zsidók képesek lesznek saját sebezhetetlenségük tudatával működni. A rendőrségen, az aranyon keresztül, kézben tartanak majd egy teljes rabszolgaságot. Visszatérünk a nagy zsidó fáraók idejébe. A zsidók talpa alatt nem leszünk mások, mint prosztatarákos állatok intenzív kiterjedése, óriásplakátokkal verve. (i.m. 135-136.o.)
Keserű jövendölése nem annyira abszurd 80 év távlatából, mint amilyennek az hathatott a sorok megírásakor… Az elkorcsosult művészetek, az ócska, lelketlen szórakoztatás átvette a valós érzés megélésének tulajdonságát, a csillogás a mélységet, a nihilizmus az értelmet, így az ember is egy alacsonyabb szintre csúszván szellemileg könnyebben fogad el alacsonyabb rendű világot maga körül, abban a hitben, hogy annál magasztosabbra úgysem hivatott vagy képes. Céline később így folytatja gondolatmenetét:
Hosszas, sokszor obszcén csapongásai miatt könnyű lenne legyintve figyelmen kívül hagyni Céline mondandóját – és valóban, sokat ezt is teszik – de írásainak teljes képét ismerve világossá válik, hogy jól informálódott, olvasott emberről van szó, akinek rálátása van nem csak a napi politikai és kulturális élet eseményire, de tájékozott nemzetközi szinten is. Röpiratában idéz őszinte zsidókat is saját mondandóját alátámasztva. Ezek legérdekesebbike a Maurice M. Feuerlicht által írt „A mártír faj gyermekei” című cikk, mely megjelent például a Forum magazinban 1937 októberében, ahogy a Readers Digestben is ugyanakkor (Vol. 31, No. 186). Feuerlicht írása teljes terjedelmében is megérdemelné az idézést, de itt csak a fontosabb részekre szorítkozom. Ezen sorokban a zsidó szerző egy fontos dologra mutat rá, ez pedig a zsidók történelmi emlékezete, melyben a paranoia keveredik a felsőbbrendűségi érzettel, s kivetítve napjainkra, ez egy rendkívül agresszív és kegyetlen egyveleget alkot:
[…]
Ez egy olyan érzelem, ami bele van nevelve a fiatal zsidókba onnantól, hogy megtanulnak beszélni, és amely jelen van az ezt követő vallásos oktatásban, hogy sose engedjék meg nekik, hogy elfelejtsék: ők mások, mint a nem zsidók. […] Meggyújtottam a gyertyákat és énekeltem:
»A mártír faj gyermekei
Szabadon vagy láncra verve
Ébredjetek a dalunk visszhangjára
Akárhol is legyetek szétszórva a földön«
A »mártír faj gyermekei«-nek témája megmaradt bennem, újra és újra, egészen addig, ameddig annak az érzülete nagyon gyorsan és nagyon súlyosan belém nem hatolt. »Elnyomott nép«, »mártír«, »előítélet«, »üldöztetés«: ezek voltak majdnem az első szavak, melyeknek megértettem a jelentését. Ha a fiatal nem zsidók zsidónak neveztek, nagy gondossággal lett nekem elmagyarázva otthon, hogy ezzel sértegetni akartak, és hogy a világ nem szereti a zsidókat. Az útbaigazítás, amit otthon kaptam, sose engedte, hogy elfelejtsem a múltat. Minden fiatal zsidónak át kell esnie azon az üldöztetésen, amit népük elszenvedett az elmúlt háromezer év alatt.
[…] A vasárnapi iskolában, otthon, mialatt más gyerekek történeteket, meséket hallgattak, vagy a katonáikkal játszottak, én a spanyol inkvizícióról tanultam, a zsidók bebörtönzéséről, gettósításáról.
Számomra, ahogy oly sok más zsidó gyerek számára is, ez egy üldözési mánia kialakulásához vezetett, mely egyre csak mélyült, ahogy nőttem fel. Nem sokat tanultam a judaizmus vallásos elveiről, de nem mulasztottam el semmit, amikor olyanról volt szó, mint a Dreyfus-ügy, a Ku Klux Klán, ennek-annak a klubnak a kirekesztése, vagy ezé-azé a hotelé, az egyetemi kvóták. Ez egy olyan felépített tudat, mely jobban, mint bármi más, a mai zsidónak ad egy zsidó önérzetet, mert sokkal nagyobb tudatossággal tekintünk az ellenünk vétett rossz dolgokra, mint saját vallásunkra. Az üldöztetéses bajunk gátat szabott a szomszédainkkal való kapcsolatunknak. A zsidó, aki elbukik egy vizsgát vagy ügyletet, vagy aki hiába akar elérni egy pozíciót, vagy egy klubhoz akar csatlakozni sikertelenül, felsír: »Ez diszkrimináció! Ez azért van, mert zsidó vagyok!«
Ennek számtalan példáját lehet felsorolni, az izraeliták minden típusára és korosztályára vonatkoztatva. Mert akkor is, ha sokszor az antiszemitizmus közrejátszik, mindössze az marad, túl gyakran, az állítólagos faji előítélet tulajdonképpen egy legitim önvédelmi reflex egy egyén ellen irányulva. A nem zsidók nagy része racionális, egyéniségük alapján hajlamosak megítélni az embert. A zsidó az, aki a félreértést kiprovokálja azzal, hogy érzékenysége mindig készen áll.
Egy személy, akit az üldöztetési kór irányít, mindig megszállottja a pofonért pofont vak vágyának. Egy nem zsidó jelenléte egy zsidó ünnepségen azok által van kritizálva a leginkább, akik a legszenvedélyesebben akarják, hogy a nem zsidók befogadják őket.
Ezen mártírkomplexus bizonyos következményei hosszútávúak és mindig egy visszafordíthatatlan előítéletet eredményeznek a zsidó egyén ellen. Károsak még a legjobb indulatú nem zsidók között is. A zsidó, miután beteges érzékenységet mutat a zsidósága kapcsán, a nem zsidóban azt eredményezi, hogy az visszafogja magát az adott ügy kezelésétől, mert attól tart, hogy antiszemitának tartják. Így a zsidó elesik annak a hasznától, amit a különbségek komoly vizsgálata jelentene, mely különbségekből az előítéletek is születnek. (i.m. 184-186.o.)
A fajtájukra jellemző karaktervonásokat leginkább magukban hordozó zsidókra megfigyelhetően jellemző, hogy egy hosszas történelmi skálán helyezik el a jelent és a legracionálisabb kritika, leghiggadtabb panasz is pogromokat, gettókat, gázkamrákat és száműzetést jelent. Mindez a paranoia aztán vegyül egy felsőbbrendűségi gőggel, melynek eredménye a jól ismert zsidó arcátlanság, képmutatás és kegyetlenség. A zsidó egy sajátos dimenzióban látja a világot, mely dimenzióban az idő és tér érzete eltér a miénktől, s ahol ő egy isteni test része, mely lehetetlen, hogy megérdemeljen bármilyen panaszt, kritikát: minden ilyen megnyilvánulás ezen isteni jelleg elleni bűn, s a bűnösök ellen minden megengedett.
A másik két röpirat
Céline második röpirata az A tetemek iskolája (L’École des cadavres / The School of Corpses, 1938, franciául itt, angolul itt) egy évvel később érkezett. Stílusában, terjedelmében és mondanivalójában elődjéhez hasonló, a szerző továbbra se pihen nyers kritikája közben, de időről időre felbukkan a szelídebb aggodalom és bánat is hangnemében, mint amikor a testvérharcot kárhoztatja:
Céline röpiratainak egyik legfontosabb mondanivalója az, hogy a zsidó provokálja ki és kényszeríti bele a fehér embert a (második) világháborúba. Céline-t gyakran vádolják azzal, hogy a zsidók kiirtását, elpusztítását akarta volna, arra szólított volna fel. A kiirtásra és gyilkolásra való felhívás vádja túlzás, de valóban a zsidóságtól való megszabadulást támogatta. Az olasz helyzet kapcsán világossá teszi, hogy számára a zsidóság reménytelen nép és tőlük semmi jó nem várható, így nem „beilleszteni” szeretné őket, megtartva a „jó zsidókat”, hanem egyszerűen teljesen külön kell válnia a fehér embernek a zsidótól.
A zsidó a csúcson volt, mióta hagytuk, hogy összekuszálja a dolgokat, megadtuk nekik az szóbeli igazolásokat… Az a munkájuk: szóbeliség.
A zsidónak mindig igaza van. Ez az alapelv.
Mindig igaza lesz, százezerszer okból kifolyólag, minden alkalommal jobban, hogy veled maradjon, hogy várj, hogy még tovább várj, aztán egy nap, derült égből, kirúg, két év múlva, tíz év múlva, húsz év múlva… A történelmen keresztül a zsidók azt mondták: »minden alkalommal, amikor egyezkedsz a zsidóval, a zsidó kerül ki abból győztesen a gój pedig összeomlik«. Klasszikus. Nem állíthatod meg. Meg akarsz szabadulni a zsidóktól, de nem akarsz megszabadulni a zsidóktól. Aki el akar érni egy célt, kell hogy akarja annak az eszközét is, nem csak fél eszközt. Tesz a sebész különbséget a jó és rossz mikrobák között? Azok között, amelyeket hagyhat ott lebegni a műtőasztalon, ártalmatlan mikrobák, melyek »nem veszélyesek«, a bosszantó organizmusok és azok között, melyeket azonnal el kell pusztítanod, forralnod és teljesen kiiktatnod, hogy elkerüld a legrosszabb betegségeket és halálos vérmérgezést? Nem, ez a hozzáállás alkalmatlan és káros lenne. Sterilizálnia kell minden eszközét a műtét előtt, nem aközben, húsz percet azzal töltve, hogy precízen végigmenjen rajtuk egyenként. Ez a sebészet ABC-je.
[…]
Ami Olaszországban és Franciaországban a zsidókkal történni fog, az teljesen ugyanaz, ami a tragikus »álfertőtlenítés« kapcsán történik. Egyszerű ezt látni. Azt tettetve, hogy megszabadulunk a zsidóktól: ezek a gyenge, mérsékelt, irodalmi, puha antiszemiták, akik cenzúrázzák magukat sokszor nem segítenek egyáltalán. Ha meg akarsz tisztítani egy hajót a patkányoktól, vagy házat a csótányoktól, nem végzel félmunkát, csak az első emeleten, máskülönben egy hónapon belül tízszer annyi patkánnyal és hússzor annyi csótánnyal lenne dolgod.
A zsidóellenes irányelv Olaszországban Maurras által, mely létezik, nem ér sokat számomra. Nem hatásosak, fantáziák, írásbeli fertőtlenítések. Eléggé meg vagyok győződve afelől, hogy ezzel csak a zsidót segítik.
Az ősi és jelenkori történelem elénk tárja, hogy ez a hamis zsidóellenesség nem hoz semmi hasznot! Csak nézd meg az eredményét! (i.m. 153-154. o.)
Immár 80 évvel ezen sorok közlése után bizony mi is megnézhetjük az eredményét: semmi. Ugyanaz a zsidó viselkedés ugyanazt az ősi panaszt eredményezi, s közben a zsidó mint csoport magasabb pozíciókban és nagyobb befolyással rendelkezik, mint valaha. Ezzel egy időben a fehér ember Céline idejéhez képest szintén tovább haladt a maga neki szánt útján a züllés felé, arra a szintre jutván, hogy ma már sorra szavazzák meg a többségében még fehér országokban a homoszexuális „házassághoz” való jogot, örökbefogadást, transzvesztiták szerepelnek a címlapokon és főműsoridőben, nők és tinilányok kurvákként vonaglanak, a családalapítás elmarad, a szellemi élet elsorvad, s közben emberalatti szintű előemberek milliónyian özönlik el életterünket is. Ha a fehér ember élni akar és létezni, kénytelen lesz szembenéznie ezzel a párhuzamos fehér-zsidó folyamattal, és azzal, hogy a kettő kölcsönhatásban van egymással. Így Céline-nel egyetértve, csakis ezen fertőzést hozó elemek teljes kiiktatásával lehet esély egy felfelé ívelő hullámra helyezkedni.
A francia író harmadik röpirata az A szép felfordulás (Les Beaux draps / The Fine Mess, 1941, franciául itt, angolul itt) volt pár évvel később, mely már a német megszállás alatt jelent meg. Ebben is a korábbi vonalon halad tovább, ostorozza a zsidókat és a franciákat egyaránt, például: „egy romlott árja nem ér többet egy zsidónál, talán még inkább kevesebbet”, „a média terméke ő, kiöblítve, átitatva, egy nagyképű rongy. Arra megy, amerre hülyesége tolja őt, amerre a zsidó szlogeneket suttog neki”. Véleménye, miszerint „a zsidó nem fél semmitől… Egyedül egy valamitől fél: a zsidó nélküli kommunizmustól”, alkalmazható a fentiekben már bemutatott vélekedésére a demokrácia természetét illetően, s ez máig így van. A zsidó a demokratikus rendszerben jól egyensúlyoz és befolyásos helyzetben marad, egyedül egy zsidómentes demokrácia ijeszti meg, egy olyan demokrácia, melyben szabadon lehet őket kritizálni, bírálni, esetleg sértegetni. S hogy lássuk mennyire igaza volt Céline-nek azt illetően, hogy „a demokrácia mindig, mindenek felett nem más, mint a zsidó diktatúra fátyla”, nézzük meg miként igyekeznek a zsidók kirekeszteni a mártíromságuk szent illúzióját leromboló, nem csak akármilyen hangot, de kiemelkedő kulturális hőseinket, ikonjainkat, vagy egyszerűen csak tisztelt, elismert alkotóinkat is a kulturális emlékezet és légkör átformálásával.
Zsidó hadjárat a kulturális rang ellen
Mint ismert, Shakespeare klasszikus műve, A velencei kalmár már került cenzúrázásra a nem elég szimpatikusan ábrázolt zsidó karaktere miatt, de ezen túl akad olyan zsidó is, Howard Jacobson, aki át is akarja írni az angol irodalmi ikon művét. A The Guardian cikkéből:
»Csakis egy bolond gondolná, hogy mindez bármit is hozzáad Shakespeare-hez. De Shakespeare talán sose találkozott zsidóval; a holokauszt nem történt még meg, az antiszemitizmus nem rendelkezett névvel. El tudja valaki mondani ugyanezt a történetet ma, amikor minden utalás más tartalommal bír? Ez egy kihívás. Remegek előtte.«
A fentebb is taglalt jellemző mártírmánia látható Jacobson megnyilvánulásában is: a zsidókat védeni kell a kellemetlen bírálattól mert a holokauszt, mert az antiszemitizmus, mert ez meg az, ráadásul Shakespeare bizonyára csak egy fajankó volt, aki azt se tudta, kik a zsidók, de ez a mózesi Jacobson majd átírja a buta tuskó antiszemita szövegét, ő jobban tudja…
Mint tehát említve volt, felmerült Céline röpiratainak kiadásának terve, de a zsidóknak ez természetesen nem tetszik. A fentebb már hivatkozott cikk erre vonatkozó része:
A Russia Today cikkéből:
»Szándékomban áll megtenni mindent, amit tudok, hogy megakadályozzam ezt«, mondta a Bibliobsnak. »Törvények vannak arra, hogy meggátoljuk az antiszemita megnyilvánulásokat. Számomra lehetetlen, hogy újra kiadják Céline ezen szövegeit, aki borzalmas módon szólított fel a zsidók gyűlöletére. Felelőtlenség lenne.« […]
A CRIF, az ország legfőbb zsidó csoportokat tömörítő szervezete szintén ellenzi a három röpirat újrakiadását, melyeknek címei: »Adalékok egy vérontáshoz«, »A tetemek iskolája« és »Egy szép felfordulás«. »Sokan közülünk jogosan aggódunk amiatt, hogy ezek a szövegek, melyek a zsidók és más csoportok elleni gyűlöletre uszítanak, szabadon hozzáférhetők lesznek Franciaország területén«, mondta.
Klarsfeld nem először szab gátat Céline mondanivalójának, igyekezve az írót feledésbe taszítani. A The Forward zsidó lapból:
A novellaíró Catherine Clément lemondott Franciaország Nemzeti Megemlékezések Bizottságában betöltött posztjáról, ezzel tiltakozva Céline hivatalos megünneplése ellen, mely országszerte nagy zajt eredményezett és Céline nevét végül levették a 2011-ben elismert kulturális személyek listájáról.
Clément maga is zsidó természetesen, és ehhez hasonló módszerekkel igyekeznek a zsidók a kulturális légtérből kirekeszteni az egykoron őket bíráló alkotóit a gazdanépnek. Céline-re gyakran hivatkoznak úgy, hogy a „béna óriás”, utalva „óriási” tehetségére, amelyet tehát „megbénít” a zsidók bírálata. Ezt az elnevezést a zsidó Milton Hindus professzor ötlötte ki egy 1950-es könyvében („The Crippled Giant”), manipulálva a nyelvet annak érdekében, hogy Céline-re egyfajta fogyatékosra, bénára, selejtesre, hibásra tekintsünk, s figyelmen kívül hagyjuk kritikáját.
A Céline avagy Shakespeare elleni kulturális zsidó hadjárat nem egyedi, hasonló támadásban részesült halála után Ezra Pound költő is, aki a fasizmussal való szimpátiájával és a zsidókat érő kritikájával vívta ki a mártírmániások gyűlöletét, számos zsidó kritikus (pl. Louis Menand) igyekezett már őt is a kulturális porondról letaszítani. 1999-ben a New York-i Isteni Szent János székesegyházban lett volna kőbe vésve Pound neve egy tucat másik irodalmi személyiség mellett, de a tervet végül elvetették egy tiltakozási kampány miatt, melynek egyik vezető figurája a »Pound-szakértő« zsidó, Tim Redman volt, az Ezra Pound és az olasz fasizmus írója. Szerinte Pound »hozzájárult ahhoz a véleménybeli légkörhöz, ami a holokausztot eredményezte«.
Írásom végére érve pedig „tesztelheti” magát az olvasó azzal, hogy egy tízes skálán mennyire lepődik meg az alábbi, a fentieknél pár nappal frissebb híren:
A francia könyvkiadó, a Gallimard elvetette tervét a vitatott író késő ’30-as évekbeli esszéit összegyűjtő könyv kiadása kapcsán, miután az felháborodást váltott ki. Franciaország leghíresebb könyvkiadója meghajlott a nyomás alatt és felfüggesztette terveit a gyűjtemény újrakiadását illetően, mely Louis-Ferdinand Céline erőszakosan antiszemita röpiratait tartalmazta volna. A Gallimard felháborodást váltott ki a múlt héten, amikor felfedte, hogy szándékában áll egy ezeroldalas összefoglalót kiadni a vitatott író esszéiből, melyeket a késő ’30-as években írt.
A francia jogász és nácivadász Serge Klarsfeld jogi lépésekkel fenyegetett ennek megállítása érdekében, mondván hogy Céline »hatással volt a kollaboránsok egy egész nemzedékére, akik a francia zsidókat a halálba küldték«.
De csütörtökön a Gallimard elárulta az AFP-nek, hogy félreteszi terveit a szövegek teljes kiadását illetően.
»Felfüggesztem a projektet, miután úgy ítéltem meg, hogy a feltételek nem adottak egy megfelelő módszertani és történelmi munka elvégzésére«
Louis-Ferdinand Céline tehát a francia irodalom egyik érdekes figurája. Stílusa és mentalitása talán nem a legszerencsésebb sokszor, és ha a zsidókérdés korabeli szakértőiről van szó, inkább ajánlott Marschalkó Lajos, Bosnyák Zoltán, vagy francia nyelvterületről például Hilaire Beloc… Azonban mind a ’30-as évek, mind pedig napjaink tekintetében sokat elárul Céline története a zsidókról, a mártírkomplexusukról, a kritikáról, mely minden korban érte őket, és arról, hogy miként, milyen sok szinten igyekeznek elfojtani a bíráló hangokat: vagy törvényekkel, vagy anyagi, politikai és kulturális nyomásgyakorlással. Céline pont ezen arcátlan „despota” természete miatt vetette meg a zsidókat annak idején, és nem meglepő módon, a „mártír faj gyermekei” a mai napig képtelenek megtagadni a vérüket, ugyanazt a viselkedést produkálva, mint a történelemben mindig. Céline 80 éves írásainak még a kritikus, félremagyarázott változatának a megjelenése se lehetséges, de talán jobb is így, mert ezzel pont Céline alapvető mondanivalóját húzzák alá a despoták, rámutatva, hogy az akkori zsidóellenes intézkedések, a „félmegoldások” valóban nem vezetnek sehova – ráadásul a szövegeket körülvevő hisztéria miatt az arra kíváncsi olvasó (mint most már részben a magyar közönség is) a világháló korában könnyen hozzáférhet ezekhez a gyűlölt szövegekhez, és ezzel a cenzúrával a szeme előtt még inkább nyomatékossá válnak Céline sorai.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
