Nem könnyű móka megtalálni, felépíteni, megvédeni a nemzeti identitást. Pláne, ha eddig alig volt belőle valami, ráadásul kevésnek tűnik az erre a célra fordítható idő is.
Friss hírek jelentek meg a körvonalazódó ukrán nyelvtörvényről. Több tervezet készült, egyelőre fene se tudja, mi sül ki belőlük – a semmitől a sok mindenig bármi előfordulhat –, mindenesetre simán égnek áll az ember haja a legmegveszekedettebb részletektől. Mindig így megy. Lehet az aktuális ukrán politikai elit oroszbarát, lehet Európa-orientált – ezeknek a katagóriáknak amúgy semmi értelmük, csak megszokásból és az érthetőség kedvéért használom őket –, teljesítményük rendre elégtelent érdemel. Jobbat, többet soha.
Ha kedvük lenne hozzá, ezen és ezen a linken mélyedhetnek el a részletek erdejében nyelvtörvény-tervezetileg. Színesek és változatosak a felmerülő ötletek, és az külön jópofa, hogy “a soknyelvűség bevezetésének kísérletéért büntetőjogi felelősségre vonás járna, mivel azt ugyanúgy kezelnék, mint az államrend megdöntésére tett kísérletet. A törvény betartását speciális nyelvellenőrök felügyelnék.” A nyelvellenőri foglalkozás bevezetéséért visszakézből jár a piros pont – alighanem készülhet a harcra a gondolatrendőrség is –, de egyelőre ne bolygassuk őket, nézzük a két legkedvencebb passzusomat.
Az egyik: az iskolákban és óvodákban bizonyos körben még megengednék a nemzeti kisebbségek nyelvének használatát, a felsőoktatási intézményekben azonban erre már nem lenne mód. Az egyetemi oktatás kizárólag ukránul folyna, de engedélyeznék néhány tárgynak az Európai Unió egyik hivatalos nyelvén való előadását.
A másik: az ukrajnai földrajzi objektumok megnevezése nem fordítandó le más nyelvekre, hanem – a hivatalos dokumentumokban, tömegtájékoztatási eszközökben, kartográfiai, oktatási kiadványokban, kézikönyvekben, enciklopédiákban és egyéb kiadványokban – a másik nyelv ábécéjének segítségével az ukrán hangzásnak megfelelően íródnak.
Olvassák el a fentieket még egyszer.
És most muszáj elmesélnem három rövid történetet.
Amikor 1999 tavaszán utoljára Kijevben jártam – jó régen volt, ideje lenne menni megint –, összesen egyszer hallottam nem orosz beszédet. Komolyan. A főpályaudvar csomagmegőrzőjében dolgozó bácsival négy nap után végre ukránul válthattam pár szót.
Amikor 1984 őszén szovjet katonaként Boriszovból átkerültem a fehérorosz–lengyel határ melletti Grodnóba, igencsak megörült nekem a hmelnyickiji Oleg Verlan. Másfél év után gyakorolhatta újra az anyanyelvét, szabadulása előtt nem sokkal valóságos ajándék voltam neki, masnival átkötve. Akadtak pedig ukrán srácok a zászlóaljban nem is kevesen, és nem csupán Donyeck, Dnyepropetrovszk vagy Csernyigov, hanem Lemberg környékéről is. Velük mégsem tudott tréningezni. Inkább oroszul beszéltek valamennyien.
Amikor 1973-ban elkezdtem iskolába járni, eleinte nem is tartottam furcsának, hogy a füzeteimre azt kell írnom magyarul: Gazda Albert, a Tyacsevói 3-as Számú Középiskola tanulója. Azon sem hökkentem meg, hogy amit mi Munkácsnak, Ungvárnak mondtunk, az az újságokban és a tankönyveinkben Mukacsevo meg Uzsgorod volt. Elfogadtuk. Kettős életet élni nem is volt annyira nehéz. Hiszen az óránk is magyar idő szerint járt. Egyszerűen kivontunk két egységet a boltok és a hivatalok nyitva tartási idejéből. Oké, nyomasztóbb volt hétre, és nem kilencre iskolába járni, de ha ez adatott, mit tehettünk volna.
Abszurd világokban normává válik az abszurditás.
Amikor véget értek a nyolcvanas évek, és Zrínyi Ilona a mukacsevói helyett megint a munkácsi várat védhette hős lélekkel, Beregovóból meg Beregszász lett ismét, akkor azt hitte mindenki, hogy annak az idióta történetnek vége. Ma már világos: az öröm korai volt.
Legkésőbb akkor bizonyosodhattunk meg e felől, amikor csúfosan megbukott a narancsos forradalom. Mielőtt igazán győzhetett volna. A győzelmek ugyanis nem a téren születnek.
A kárpátaljai magyarok számára az összes ukrajnai kormány-, elit-, gengszter- és rendszerváltásnak van egy különleges sajátossága. Egy igazi paradoxon. Amikor keletukrán körök voltak hatalmon, a magyaroknak kisebbségileg általában jobb volt. Mivel az ő anyanyelvük sem az ukrán, ezért a mieinket sem piszkálták feltétlenül. Amikor viszont az európaibbnak gondolt nyugatukránok kerültek helyzetbe, az nem mindig esett jól. Nekik muszáj volt szorongatniuk az oroszokat, és intézkedéseik a magyarokon is csattantak. Mintegy mellesleg. Kis tétel vagyunk, nem számítunk, de: hullik a forgács.
Jönnek az évek, mennek az évek, a skizofrénia marad. Csak átöltözik. Amennyire tud.
Vannak súlyosabb dolgok is annál, hogy hogyan kell településük nevét a füzeteikre írniuk a kárpátaljai magyar gyerekeknek. A gáz- és a villanyszámla is ilyen egyebek között. És persze azoknak a nyomorult nyelvellenőröknek – ha tényleg előkerülnek – eleve nem lenne könnyű dolguk, ha be akarnák majd tartatni az otromba szabályokat.
Az ottani magyarok órája ugyanis most is magyar idő szerint jár. Olyan hatalom nincs – és nem is lesz –, ami változtathatna ezen. A mainál sokkal erősebbnek sem sikerült.
Mégis: mennyivel tisztességesebb lenne, ha ez most nem is akarná megpróbálni.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
