Nyelvünk követi társadalmi változásainkat. Szembeötlő jelenség napjainkban a személyes névmás gyakori használata, különösen, ha az „én”-ről van szó. „Én azt gondolom, hogy”, „én nem hiszem, hogy”, „megmondom őszintén, én…”, „én ezt úgy csinálnám, hogy” – és így tovább. A más nyelvekben megszokott jelenség a magyar hallgatóban joggal kelti azt az érzetet, hogy a megszólaló előtérbe tolja magát, saját nagyságát erősíti.
Tanárok számolnak be egyre gyakrabban arról, hogy diákok bicskanyitogató stílusban közlik velük, mi hülyeség, és mi nem az. Hogy őszerintük mi értelmetlen. Mindent átható jelenség, hogy a fiatalabb generációk a korábbi gyakorlattal ellentétben úgy veszik át a stafétát az idősebbektől, hogy nincs könyörület arra nézve, aki átadja. „Én így gondolom”, „nekem ez a véleményem, sajnálom, ha nem tetszik”.
Mi változott meg? Kétségtelen, hogy az 1980 után született „millenniumi” generációnak ezer lehetősége adódik, hogy tolakodjon előre, promózza magát a közösségi médiában. Közben látszólag a társadalom is többre tartja immár az önbizalmat, a rámenősséget és a feltupírozott önbecsülést a kitartó munkánál, a lépésről lépésre haladásnál, a lassú, teljesítménnyel megtámogatott kibontakozásnál. Sok jel utal arra, hogy az új nemzedékek narcisztikusabbak és önzőbbek elődeiknél. A pszichológia azonban megosztott a kérdésben. Míg vannak, akik egyértelműen úgy látják, az én-generáció itt van, felnőtt, és átveszi a hatalmat, mások szerint a személyiség pozitív fejlődésen megy keresztül, úgy, ahogy az elmúlt néhány nemzedék idején az intelligencia lépett szintet.
Jean Twenge, a San Diegó-i Állami Egyetem pszichológiaprofesszora meggyőződéses képviselője annak az álláspontnak, hogy a fiatalabbak manapság sokkal narcisztikusabbak és egoistábbak, és ezt az utóbbi évtizedek kulturális változásainak és individualizmusának tudja be. Az sem mellékes ebből a szempontból, hogy ez az egy-két évtized az önbecsülés hiányának tulajdonította a drogfüggőséget és az egyéb devianciákat is, ezért a társadalom mindent megtett, hogy megóvja a gyerekeket, a fiatalokat a negatív visszajelzésektől. Ekkor született meg ma ismert formájában az önimádat.
Az amerikai iskolákban mindennapos rutinná vált, hogy a körben fölálló gyerekek labdát dobnak egymásnak, és aki kapja, mond valami pozitívat arról, aki adta. „Tetszik a pulcsid”, „szeretem benned, hogy mersz önmagad lenni”, „szépen énekelsz”. A labdával ide-oda szállnak a pozitív gondolatok, kritikának helye nincs. Elszokunk a kritikai hangoktól, és ha mégis előkerülnek, megütközést keltenek. A fiatalabb generációk igenis tehetségesnek tartják magukat, és szomjazzák a csodálatot.
http://mno.hu/
Twenge 1982 óta rendszeresen arra kéri a diákjait, válasszanak a narcisztikus kisugárzású „sikeres leszek” és a cseppet sem az „a siker nem foglalkoztat” mondatok között. 2009-ben kétharmaddal többen választották az előbbit, mint 1982-ben. 2013-as tanulmányában azt az óvatos következtetést vonta le a pszichológus, hogy a mai nemzedékek inkább én-generációt alkotnak, mint mi-generációt.
Akad persze, aki másként látja. A worcesteri Clark Egyetem tanára, Jeffrey Arnett szerint a fiatalok manapság sokkal inkább képesek az együttműködésre, és a szokványostól eltérően ellenállóbbak. Többen végeznek önkéntes munkát is. Úgy véli, nemhogy nem narcisztikus, de egyenesen nagyvonalú generáció ez, ami nagy ígéret a jövő számára.
Feltételezését látszik alátámasztani a Psychological Journal egyik tanulmánya. Brent Roberts személyiségkutató és munkatársai három amerikai egyetem több generációjának 50 ezer diákját vizsgálták. Kutatásuk az 1990-es, a 2000-es és a jelenlegi évtizedre irányult. Nem egyszerűen direktben vizsgálták a narcizmust, kutatásuk kitért a hiúságra és a vezetői képességekre is. Arra a megállapításra jutottak, hogy egyenesen csökkent a narcisztikusok száma 1990-től. Roberts ezt annak tulajdonítja, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni saját fiatalkori narcizmusunkról, arról, hogy mi is sokkal önzőbbek voltunk abban az életkorban.
Twenge és társai viszont popslágerek dalszövegeit is megvizsgálták, és arra jutottak, hogy a 80-as évektől kezdve ezekben is több az önimádat, a nyelv is narcisztikus irányba fejlődött. Szerintük a névadási szokások változása, a hagyományos nevek kikopása és az extravagánsak divatba jövetele is ezzel áll összefüggésben. Magyarra fordítva: Zoli helyett jött a Noel.
Nem tisztem állást foglalni a vitában, de annyit megjegyeznék, hogy keserű tapasztalatai szinte mindenkinek vannak már ebben a témakörben. A mosolyjelek, a pozitív üzenetek, a „jó kommunikáció” mögött lappangó, alkalmanként tetten érhető agresszió és kegyetlenség nem feltétlenül tölt el mindenkit jó érzéssel, hiába a szép csomagolás.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.12.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
