A kisebbségi lét optimista körképe Juhász Katalin2025. 01. 10., p – 13:06
Ritkán jelenik meg interjúkötet hazai magyar berkekben. Életútinterjúk lapokban sem sűrűn fordulnak elő, mert ez egy nehéz műfaj, komoly felkészülést igényel a riporter részéről, az olvasók pedig kezdenek leszokni a hosszabb szövegekről. Marad a Pátria rádió, ott van idő és tér ilyen finomságokra. Molnár Norbert most közreadott beszélgetései is ott hangzottak el.
Ma már szerencsére ritkábban tesszük fel a kérdést, hogy vannak-e nekünk, szlovákiai magyaroknak hírességeink. Mert hát hogyne lennének. Az élet minden területén találunk olyanokat, akik saját szakmájuk legjobbjaiként országosan ismertek, vagy esetleg külföldön ismertebbek, mint idehaza. Sőt, a kivételes tehetségek ma már sikeresek is lehetnek, mert megvan a lehetőségük kibontakozni. Igen, a magyaroknak is. Aki ezt másképp gondolja, olvasson bele ebbe a kötetbe. Üsse fel bárhol, vagy kezdje a számára legkedvesebbekkel.
Múltról és jelenről, szlovákiai magyar szemmel
A riportalanyok zöme művész, vagy művészettel is foglalkozó, széles látókörű, kreatív ember. Többségük a rendszerváltás előtti évtizedben volt tinédzser, vagyis egy ma már sokak számára történelemnek számító korszakban szocializálódtak. De az is érdekes, milyen volt az ifjúkor vagy a pályakezdés a kilencvenes években, a hirtelen jött szabadságban. És mindannyian beszélnek arról, hogyan boldogultak kisebbségi magyarként, érezték-e valaha, hogy lépéshátrányban vannak emiatt.
Persze ahhoz, hogy kidomborodjék a közös téma, szükség volt egy jó riporterre is, aki élvezi alanyai bizalmát, terelgeti őket, mederben tartja a beszélgetéseket. Ez a húsz interjú 2022 márciusa és 2023 decembere között hangzott el a Pátria rádióban, de nemcsak ezek, hanem hatvan további is, amelyek kimaradtak a könyvből. Onnét lehet tudni, hogy jó a könyv, hogy az ember megfeledkezik az idő múlásáról, éjszakákba nyúló olvasási maratonokat abszolvál, a végén pedig hiányérzete van – kíváncsi a többi interjúalanyra is. (Ez egy burkolatlan üzenet a NAP kiadónak és a szerzőnek, hogy érdemes lenne elgondolkodni a második részen).
Színészek, filmrendezők, képzőművészek, irodalmárok, történész, tudós, műfordító, performer, borász… Elfogult vagyok, mert ez utóbbi kivételével valamennyiükkel tegező viszonyban vagyok, hosszú évek óta követem pályájukat. Onnét lehet tudni, hogy jó a könyv, hogy egy csomó új dolgot megtudtam róluk.
Olyasmiket, amiket eddig senkinek sem mondtak el. Vagy azért, mert nem volt rá lehetőségük, mert hiszen általában a legújabb munkájukról kérdezik őket az újságírók, vagy azért, mert nem ismerték annyira az illetőt, hogy megnyíljanak neki.
A rádiós verzióban, ahol a beszélgetések alatti összenevetések, a spontán reakciók is hallatszanak, ez még egyértelműbb, mint itt. Az írott szöveg pozitívuma viszont az, hogy nyelvileg, stilisztikailag kissé cizelláltabb – de épp csak annyira, mint amikor hazaérve átfésüljük a fodrász által kreált remek frizuránkat, és abszolút elégedettek vagyunk vele.
A jó interjúk titka
De milyen is a jó interjú? Sokak szerint ez a legnehezebb, egyben legszebb újságírói műfaj. A kérdezés tudományát ugyanis nem lehet tanítani. Tanulni talán igen, például ebből a könyvből. Kell hozzá pszichológiai érzék, empátia, érdeklődés, beleérzés, tárgyi tudás, arányérzék, és még sorolhatnám. Alap, hogy a kérdező ismerje az alany munkásságát, de az sem árt, ha valóban kíváncsi, nem csupán feladatot teljesít. Ezt ugyanis az alany azonnal megérzi, még akkor is, ha első interjúját adja, hát még akkor, ha a sokadikat. Egyáltalán nem baj, ha először találkoznak, ilyenkor is jól sikerülhet a beszélgetés, mert pillanatok alatt közös hullámhosszra kerülhetnek, amennyiben az említett szakmai kritériumok adottak.
Ha azonban a kérdező régóta ismeri a kérdezettet, valami különleges dolog történik. Az ilyen interjúknak sajátos atmoszférája van. A riportalany akár arról is hajlamos megfeledkezni, hogy nem egy baráti beszélgetést folytatnak négyszemközt, hanem sokan fogják ezt hallgatni/olvasni.
A „fogyasztó“ ilyenkor beavatottnak érzi magát, megtiszteltetésnek tartja, hogy részese lehet ennek a diskurzusnak.
Engedjenek meg egy szubjektív megjegyzést: sokáig dilemmáztam, lehet-e tegeződve interjút készíteni egy komoly lapba olyanokkal, akiket régóta ismerek. Gyakran az utolsó pillanatban átírtam a kész anyagot „magázódósra“, még pár évvel ezelőtt is, mert úgy véltem, az olvasót nem kell, hogy érdekelje a mi privát viszonyunk. Ez a könyv azonban egyszer, s mindenkorra bebizonyította számomra, hogy jó dolog a tegeződés, hogy igenis, fel kell vállalni a régi ismeretségeket a nagy nyilvánosság előtt. Az olvasó bizonyára szívesen fogadja ezt a két ember közti privát köteléket. Azért a „bizonyára“ szó, mert – ismét leszögezem – nem tudtam beleélni magam az átlagolvasó helyzetébe, illetve egyedül a Sütő Zsolt borásszal készült beszélgetést tudtam teljesen kívülállóként olvasni. Molnár Norberthez hasonlóan én sem vagyok borkedvelő, csak színük szerint tudom két (illetve három) nagy csoportra osztani a borokat. Épp ezért sosem mernék interjút csinálni egy híres borásszal. Ez a beszélgetés azonban olyan informatív és izgalmas, hogy kíváncsivá tett, sőt, kissé el is szégyelltem magam a bor tudományának és filozófiájának ignorálása miatt. (Maga Sütő Zsolt is megjegyzi egy ponton, hogy laikusként eléggé konkrét kérdéseket tesz fel neki Molnár Norbert a borkészítés folyamatával kapcsolatban). Számomra ez az interjú mutatja leginkább a felkészültség fontosságát, illetve azt, hogyan lehet kiválóan boldogulni ismeretlen terepen.
A kérdezőt is kérdezik
A kötet beszélgetései hosszúak, átlagosan tizenhét oldalt tesznek ki. Ez, mint már említettem, ritkaság. A rádiós verzióban átlag 45 perc jutott egy-egy alanyra, Győry Attila író, dunai hajós és könyvkereskedő esetében kétszer ennyi, mert az ő kalandos élete szétfeszítette a kereteket. Ennyi idő alatt alaposan bele lehet látni egy-egy sikeres hazai magyar ember életébe.
És külön öröm, hogy bónuszként a szerzővel is készült egy életútinterjú – hosszú újságírói pályafutása során talán először, az egyik riportalanya, Bőd Titanilla sportújságíró jóvoltából.
A kötet végére érve remélhetőleg sokan kíváncsiak lesznek rá is. Érdeklődő kérdező nélkül ugyanis nem jöhetett volna létre ez a hiánypótló kötet.
Azt is elmondom, miért tartom hiánypótlónak. A kérdezettek közül sokan említenek a kötetben szereplő további művészeket, mert vagy munkakapcsolatban voltak velük, vagy egyszerűen csak tisztelik, elismerik őket. Egy összetartó, színes közösség képe rajzolódik ki, amelynek fontos szereplői nagyra tartják egymást, együtt gondolkodnak, vagy egymástól függetlenül ugyanazt gondolják a legmeghatározóbb társadalmi és szakmai kérdésekben. Ez az aspektus a széttagolt rádiós verzióból kevésbé egyértelmű, itt viszont szépen látszik. Elsősorban ezért tartom fontos műnek a Monogram című életinterjú-kötetet.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
